Ivan Jefremov - A Bika órája

„Elég volt!” — gondolta a csillaghajós lány, és eltűnt. Az eltűnés pszichológiai játékát minden gyermek ismeri a Földön. El kell terelni, vagy valami mellékes dologra kell osszpontosítani a vetélytárs figyelmét, azután nesztelenül a háta mögé kerülni, kikerülve látómezejéből.

Sotsek vadul és értetlenül nézett körül, míg végül megpillantotta Csedit.

— Elkaptalak! Nem szöksz meg! — üvöltött fel, és ököllel lesújtott.

Csedi villámgyorsan lehajolt, és két idegdúcra bénító ütést mért.

Sotsek a lába elé zuhant. Fetrengett, megpróbált lábra állni, és határtalan csodálkozással bámult a lányra. Csedi nekitámasztotta a falnak. Egy csapat fiatal fiú és lány állt meg mellettük. Szemtelenül mutogattak a póruljárt Sotsekre, röhögtek és gúnyos megjegyzéseket tettek. Csedi most először tapasztalta a Jan-Jah embereknek azt a szokását, hogy csúfot űznek bajba jutott polgártársaikból. Csedi elszégyellte magát. Elsietett. Fülében még ott csengett a pimasz röhögés, látta Sotsek csodálkozó szemét. Különös, új érzés fogta el. Mint a bánat, úgy szorította össze a szívét. Még nem tudta, hogy szánalom ébredt benne, az a régi érzés, amelyet a Föld embéréi ma már oly kevéssé ismernek. A részvét, az együttérzés, a segíteni akarás megvolt az Összekulcsolt Kezek Korának emberében, de a szánalom, amely abból születik, hogy nincs erőnk elhárítani a bajt, új volt Csedi Daannak, és arra késztette, hogy aggodalmasan elemezze viselkedését. Önmagával elégedetlenül megpróbált rátalálni a hibára, s nem sejtette, hogy két társa — Eviza és Vir — éppen ilyen kínosan botladozva teszi meg az első lépéseket a fővárosi életben.

Csedi sietve hazament, nehogy újabb ostobaságokat kövessen el. Látta a járókelők csodálkozó pillantását, de nem sejtette, hogy ez annak szól, hogy különbözik a Jan-Jah lakóktói testtartásával, felszegett fejével és büszkén domborodó keblével! A férfiak fülsiketítőén utána fütyültek, így fejezték ki elragadtatásukat. A nők felháborodva fordultak meg utána, és szemérmetlennek nevezték. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor átlépte a parányi lakás küszöbét.

Caszor örült a vendég visszatérésének, mert eszébe jutott, hogy pénz nélkül engedte el. Mindjárt rá is tukmált Csedire néhány kopott műanyag lapocskát, amelyeken hieroglifák és kódjelek voltaik. Csedi ismét elcsodálkozott, milyen hanyagul bőkezűek a „rél”-ek, egyáltalán nem vigyáznak sem a maguk, sem a mások értékeire. Nem igyekeznek pénzt gyűjteni, ahogy a régi időkben tették a Földön. Csedi csak később értette meg, hogy a „rél”-ek rövid életében nincs jövő; ki vannak szolgáltatva a vezetőknek, akik bármely pillanatban megfoszthatják mindenüktől, az életüktől is. Nincs hát értelme pénzt gyűjteni, vigyázni a tárgyakra… Még a gyereknek sem örültek ezek a jövő nélküli emberek. Állandó küzdelem folyt a szülni nem akaró asszonyok és az állam között, amely tiltotta a fogamzásgátló szereket és az abortuszt. A kormányzat nemrég kedvezményeket biztosított az anyáknak, hogy emelkedjék a születések száma.

Csedi elfogadta a pénzt, s beszámolt Caszomak kalandjairól. A tormanszi nő nagyon megrémült.

— Ez veszélyes! Megsérteni egy férfit! Te még nem tudod, milyen bosszúállók!

— De ő sértett meg engem.

A férfiaknak mindegy, hogy mi, nők mit érzünk. Mindig mi vagyunk a hibásak. — Vajon a Földön hogy van ez?

Csedi elmondta, hogy a Föld kommunista társadalmában a férfiak és a nők valóban egyenjogúak. Beszélt a szerelemről, az anyaságról, amely tele van büszkeséggel és boldogsággal. Az anyák nem maguknak és nem a szenvedély percének adójaként szülnek gyereket, hanem azért, hogy drága ajándékként tegyék a társadalom kinyújtott kezébe. Nagyon régen, az MVK-ban, a kommunista társadalom hajnalán, a kapitalizmus hívei gúnyt űztek a szabad házasságból és a közösségi gyérmeknevelésből, nem értették, mennyire fontos az a jövő szempontjából, nem értették, hogy milyen magas szinten kell az ilyen kérdéseket megoldani.

Caszor megbabonázva hallgatta, s Csedi gyönyörködött benne. A tormanszi nő olyan volt hétköznapi ruhájában, mint egy kisfiú. A durva szövetnadrágot tartó öv elferdült keskeny esipőjén. Mélyen kivágott, nyitott gallérú és felgyűrt ujjú, kék inget viselt. Vállig érő, kemény szálú, hanyagul elválasztott haja a szemébe hullt. Nyitott ajkai nagy figyelemről tanúskodtak. Karját összefonva az ajtófélfának támaszkodott.

Csedi hirtelen átölelte Caszort, és anyáskodó gyengédséggel simogatta a haját és az arcát. A tormanszi lány remegve simult hozzá.

Így álltak egymást átölelve. A kis szobában egyszerre sötét lett, Caszor elhúzódott Cseditől, meggyújtotta a villanyt, és elröstellte magát. Zavarában énekelni kezdett. Csedit meglepte a dalok zenei tisztasága és szomorúsága. Ezek egészen mások voltak, mint az utcán vagy a szórakozóhelyeken hallott durva ritmusú, disszonáns, rikoltozva előadott dalok. Caszor elmondta, hogy a főrangúak rosszallják, ha a fiatalság mélabús dalokat énekel.

Csedi elhatározta, hogy Caszort bemutatja a többi földlakónak. Arra számított, hogy aznap este az SDF-révén láthatja Rodiszt.

Bementek Csedi szobájába. Nem gyújtottak lámpát, gondosan elfüggönyözték az ablakot, s csak ezután húzták elő az ágy alól az ezüstöskék SDF-et. A jelzőkarperec gombjának elfordítására a kilenclábú zümmögve felállt. Caszor kissé megijedt, azt hitte, élőlényt lát.

Csedi beállította a vivősugarat az ismert koordinátára, de Fay Rodiszt nem találta. Izgatottságában nem vette mindjárt észre a néma jelzéseket a falon. Végre meglátta a láncszerűen egymást követő köröket, s ebből megtudta, hogy Rodisz eltávozott a Coam kertjeiből, csak egy parányi indikátort hagyott hátra, amely az SDF sugarára bekapcsolódott.

Megpróbálta hívni Evizát vagy Vir Norbit. Eltelt egy óra, míg a képernyőn végre megjelent Eviza. Erősen kivágott, testhez simuló estélyi ruhát viselt.

Eviza Tanét megnyugtatta Csedit: Fay Rodisz elhagyta a Coam kertjeit, és most az idő Templomában tartózkodik, amely a város magasan fekvő részén áll, és régi könyveket őriznek benne. Eviza a Központi Kórház mellett lakott, és szabadon érintkezhetett Rodisszal. Csedi megbeszélte Evizával, hogy négy nap múlva találkoznak. Eviza előbb részt vesz az orvosok konferenciáján.

— Jöjjön már reggel, Csedi — mondta Eviza —, majd megebédelünk a kórház ebédlőjében. Egyébként hol szokott étkezni?

— Amikor a városban kószálok, az első utamba eső étkezdében.

— Állandó éttermet kell választani, olyat, ahol jól főznek.

— Mindegyik egyformán rossz. A „rél”-ek nem szeretnek étkezdében dolgozni. Caszor azt mondja, hogy ezek ráadásul… hogy is mondják csak… lopnak. A legjobb falatokat maguknak veszik el.

— Miért?

— Megeszik ők maguk, hazaviszik a családjuknak, vagy elcserélik ezekre a kis lapocskákra… pénzre. Ezért olyan ízetlenek az ételek.

— Azt hiszem, a barátnőjének nincs igaza. Itt a Tormánszón, az Éhínség Kora annyira megrémítette az embereket, hogy igyekeznek minél több ételt kihozni a nyersanyagból, s ezért még ehetetlen anyagot is belekevernek. így aztán elrontják a tejet, a vajat, a kenyeret, még a vizet is. Érthető, hogy az ilyen étel nem lehet jó ízű, gyakran egyenesen ártalmás is. Ettől van az a rengeteg máj- és bélbetegség.

— Hát ezért olyan rossz itt a víz! És még pazarolják is. Inkább lenne kevesebb, de jobb ízű! — mondta Csedi.