Ivan Jefremov - A Bika órája

A hűséges kék SDF az ágy alatt feküdt (itt vasból vagy műanyagból készült magas fekvőhelyeken aludtak), és a padlóig lógó takaró elrejtette. Csedinek megmagyarázták, hogy erre az óvatosságra azért volt szükség, nehogy a háziakat meggyanúsítsák, hogy kapcsolatot tartanak egy földlakóval. Csedi hivatalosan egy nagyüzemben dolgozó mérnök családjának vendége volt, de azt nem engedték meg, hogy a tudatlan, műveletlen „rél”-ekkel érintkezzék. A háziakat emiatt száműzhették a fővárosból. Ez súlyos büntetésnek számított, mert a bolygó más vidékein nehezebb az élet. Ott kevesebbet fizettek a munkáért, így az emberek kevesebb pénzt fordíthattak táplálkozásra, a szükséges holmik beszerzésére és szórakozásra. Emiatt aztán a Jan-Jah szerencsés lakosai irigyelték azokát, akik a Bölcsesség Központjában és az egyenlítői tenger két-három nagyvárosában éltek.

Ennek a boldogságnak a lényegét Csedi mindaddig nem értette, amíg rá nem jött, hogy a gazdagságot a Jan-Jah bolygón a személyes tulajdonban levő apró tárgyak mennyiségével mérik. A gazdasági jelentések, az eredményekről szóló közlemények csak az anyagi javakat tüntették fel, a szellemi értékékről egyetlen szó sem esett bennük.

Csedit meglepte, hogy házigazdái milyen őszintén tudnak örülni szűk otthonuk szerény díszeinek, mennyire ragaszkodnak hozzájuk. Ha kéthárom szál virág került az egyszerű üvegvázába, már jobb kedvük lett. Ha sikerült szerezniük valamilyen olcsó szobrocskát, örömük napokig tartott. Minden lakásban volt képernyő nagyerejű hangszóróval. Esténként, mikor a családos emberek, azaz a párban és olyan korú gyermekekkel együtt élők, ami a Földen az első ciklus kezdetének felet meg, otthon ültek, bámulták a homályos, kicsi, lapos képernyőt, a dübörgő hang pedig csak úgy rázta a házak falát. Ám a lakókat ez nem zavarta. Fiatal emberek lévén, hamar elaludtak. Nem érezték szükségét az olvasásnak, a gondolkodásnak. Igen sok időt töltöttek üres fecsegéssel, pletykálkodással.

A Boldogság Virágai utcában iskola is volt, komor, vöröstéglás épület, satnya, kitaposott kertecske közepén. A tanítás reggeltől estig folyt. Az iskola kertje és az utca időnként visszhangzott az ordítozástól, a vad fütyüléstől és a sikoltozó nevetéstől. A lányok és a fiúk hancúroztak az óraközi szünetekben. Még nagyobb lárma kerekedett az esti órákban: kiabálás, dobogás, szitkozódás és verekedés.

A tanulók, akiket már elvettek szüleiktől, az iskola mögötti hosszú épületben laktak mindaddig, amíg elosztották őket szakiskolákba, és szétválasztották őket „hél”-ekre és „rél”-ekre. A gyerekek elképesztő neveletlensége senkit sem zavart. Még a felnőttek közt is úgyszólván szégyennek számított, ha valaki betegeken vagy öregeken segített, tisztelettel viseltetett az idősebbek iránt.

A Jan-Jah bolygó furcsa társadalma mintha nem is gondőlt volna arra, hogy megkönnyítse, nyugodtabbá, boldogabbá tegye az egyes ember életét. A legkiválóbb elmék csak arra törekedtek, hogy olcsóbbá tegyék a termelést, szaporítsák a tárgyakat, s az embereket arra ösztönözték, hogy hajszolják a tárgyakat, és még a testi halál bekövetkezte előtt elpusztuljanak szellemi éhségben.

Számtalan kellemetlenség keletkezett a meggondolatlan építkezés, a hanyag technológia és a szakszerűtlen munka miatt. A fiatal „rél”-ek csak kezdetleges kézműves jártasságra tettek szert, igazi mesterségbeli tudással senki sem rendelkezett. A tormansziakat nem vezérelték sem erkölcsi, sem vallási szabályok, a fejlett öntudatról nem is beszélve. Hiányzott az embernek mint a társadalom tagjának folyamatos nevelése. Semmi sem fékezte az elemi indulatokat.

A Tormansz társadalmi berendezésének fogyatékosságait Csedi Daan tartózkodó, jóindulatú megfigyelőként szemlélte. Ezekkel a „fogyatékosságokkal” a Boldogság Virágai utcába költözése első napjaiban került közvetlen érintkezésbe, és ekkor érzelmei egészen megváltoztak.

Már Caszorral tett első sétáján meglepetések érték. A tormansziak úgy haladtak az utcán, ahogy éppen eszükbe jutott, nem követtek meghatározott irányt. Az erősebbek kíméletlenül törtetve szétlökdösték a szembejövőket. Mindenütt, ahol a tömeg összeszorult, a parkok kapuinál, a szórakozóhelyek, üzletek bejáratánál — a Tormanszon, mint mindenütt, ahol egyenlőtlen az elosztás, a két alsó társadalmi osztály számára fennmaradt a munkabér rendszere — a vendéglőkben és a közlekedési eszközökön az erős férfiak és nők félretaszították gyengébb polgártársaikat. Csedi mindezt tudta már, és gyakran azon kapta magát, hogy alig bírja fékezni felháborodását.

Caszor egyszer sápadtan és rémülten elmondta Csedinek, hogy meghívták a helyi Gyűlések Házába, „Találkozásra a Kígyóval”. Évente két-három ilyen találkozót tartottak a város minden kerületében. Bárhogy iparkodott is Caszor elmagyarázni ezeknek a találkozásoknak az értelmét és rendelteiését, a dolog lényegét Csedi nem értette. Végül is úgy gondolta, hogy az afféle ősi, kultikus szertartás, amelyből a mai nem vallásos Jan-Jah embereknél szokás lett. A meghívás, jobban mondva parancs, olyan rémületbe ejtette Caszort, hogy Csedi rosszat sejtett, és ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjenek.

A nagy, rosszul szellőző terem hamar megtelt. A középső sorban ülő Caszorral és Csedivel senki sem törődött. Az összegyűltek nyugtalan várakozásban ültek. Némelyek barna arca izgalomtól kipirult, mások viszont sápadtak voltak. Néhányan izgalmukban fel-alá jártak a sorok között, lehajtott fejjel mórmohák valamit, de nem verset, ahogy Csedi eleinte gondolta. A tormansziak általában igen ritkán mondtak verset, röstellték a költészetben kifejezett érzéseket. Ezek inkább bemagolt tételeket vagy szabályokat mormoltak.

A terem körülbelül ezer „rél”-t, vagyis a helyi életkor-számitás szerint huszonöt évesnél nem idősebb embert fogadott be.

Négy hatalmas gongütés remegő zúgása töltötte be a térmet. Az összegyűltek mozdulatlanul, hátukat kiegyenesítve meresztették tekintetüket a kis színpadra, ahová a falak, a mennyezet és a padló fokozatosan keskenyedve, szűkülve összefutottak. A megvilágított színpad mögötti sötét folyosóról kocka alakú, fekete-sárga csíkos emelvény gördült be. Az emelvényen egy „kígyós” állt hosszú fekete ruhában, kezében kis hangszóróval.

— Eljött a találkozó napja! — harsogta, hogy csak úgy zengett a terem. Csedi észrevette, hogy Caszor ujjai remegnek. Megfogta a lány hideg kezét, megszorította, nyugalmat öntött a tormanszi lányba. Caszor hálás pillantást vetett Csedire.

— Ma a Jan-Jah nagy és dicső népének mai — a „kígyós” meghajolt — a Kígyó hatalmas tudása révén felülvizsgálnak benneteket. Akik szemlesütve titkolóznak, a bolygó titkos ellenségei. Akik nem tudják elismételni a hűség és engedelmesség himnuszát, a bolygó nyílt ellenségei. Akik szembeszállni merészkednek a Kígyó akaratával, kötelesek kihallgatásnak alávetni magukat Janhar segédeinél!

Caszor megremegett, alig hallhatóan megkérte Csedit, fog ja meg a kezét, mert most következik a legszömyűbb. Hirtelen elhatározással Csedi katalepsziás állapotba hozta Caszort. S éppen jókor!

Az emelvényről eltűnt a „kígyós”, helyette félig áttetsző gömb jelent meg, csillogó hullámvonalakkal díszítve, amelyek a gömb forgatásakor irizáltak. A színes hullámok futásának megfelelően erős, fokozódó frekvenciájú hang vibrált. A gömb szivárványszínű, függőleges fényoszlopot forgatott és hipnotikus hatást tett az összegyűltekre. Csedinek minden erejét össze kellett szednie, hogy közönyös szemlélő maradhasson. A hang megszakadt, a gömb eltűnt. Az emelvényre kiszámított lassúSággal, tekeregve, gigantikus vörös fémkígyó kúszott fel. Kitátott szájában vérvörös fény csillámlott, lapos fején lilás, gonosz szemek villogtak. A teremben kialudtak a lámpák. A kigyó, ideoda forgatva a fejét, szeme sugarát végigjártatta a tormansziakon. Csedi találkozott a fémkígyó tekintetével, és ütést érzett, öntudata egy pillanatra elhomályosult. Gyengeség kúszott fel a lábától a szíve felé. Csak különlegesen edzett, erős idegrendszere révén tudta megőrizni pszichikai függetlenségét. A kígyó lejjebb ereszkedett, fejével szinte súrolta az első sort. Ringása ütemére a teremben ülők is ide-oda hajladoztak, kivéve a megmerevedett Caszort és a hipnózisnak ellenálló Csedit. Csedi észrevette, hogy a „kígyós” a színpad sarkában áll, s merőn figyeli a közönséget. Magához szorította társát, s vele együtt ringott.