Ivan Jefremov - A Bika órája

Óriási kristályprizma szolgált ablakként, visszaverve a lát határ alkonyi fényét. Csoio Csagasz megnyomott egy gombot, a prizma elfordult, s megjelent a Tormansz borongós ege, a szobában pedig önműködően kigyúltak a narancssárga lámpák.

Csagasz a dívány felé lépett, amely gyűrűlánc-mintás, bolyhős szőnyeggel volt letakarva, de megállt Rodisz mögött. Az asszony tudta, hogy minek kell történnie. Amit elkezdett, végig keli játszania, de nem szabad ellentmondásokba bonyolódnia. Közönyös és fölényes tekintettel nézett a férfira. Csoio Csagasz átölelte az asszony vékony derekát. Azt várta, hogy Rodisz nekidől, a vállára hajtja a fejét… De semmi ilyesmi nem történt. Érthetetlen erő rázta le Csagasz kezét. A férfi önbizalma egy pillanat alatt elpárolgott.

— Maradjon inkább minden a régiben — mondta halkan Rodisz.

Csoio Csagasz a díványra roskadt, szinte félálomban kereste az asztalkán a dohányzó kellékeket.

Fay Rodisz nyugodtan, szó nélkül leült a dívány szélére. Az elképedt Csoio Csagasz rágyújtott. Hosszú évek óta előszőr nem tudta, hogyan viselkedjék. Tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy háborodjon fel?

Rodisz a segítségére sietett. A játék befejeződött, a maharaniból csak a fehér szári maradt meg.

— A bolygó ura éppúgy ki van szolgáltatva ösztöneinek, mint a legtudatlanabb „rél”? — kérdezte.

Csagasz bosszúsan visszautasította a feltevést.

— A varázsa alá kerültem, és nem vallottam szerelmet, ahogy illett volna, de ebben ön a hibás!

Rodisz egész lénye néma csodálkozást fejezett ki.

— Lehetséges, hogy önnek elég néhányszor találkozni egy nővel, aki más, mint a többiek, s máris szenvedélyes szerelemre gyúl? — kérdezte elgondolkozva. — Meg lehet érteni azokat az embereket, akik keveset láttak, a hierarchia alján állnak, akiknek szűk a látókörük. Ők talán nem tudnak ellenállni ennek. De ön!

Az oligarcha arca egy pillanatra hiúra vált. De mindjárterőt vett magán.

— Azért beszél így, mert nem érti az igazi okokat. Meg akartam győződni, vonzóereje milyen hatással van rám, mielőtt megkérném egy igen fontos dologra!

— No, és meggyőződött róla?

— Meg! — Csagasz arcát egy pillanatra gonosz mosoly torzította el. — Tudja, most először kell kémem és nem parancsolnőm…

— Kár. Az önkényuralom óhatatlanul megrontja az embereket. Vajon gyermek— és ifjúkorában is csak parancsolt? Hiszén a hatalom önöknél nem örökletes.

— Szerencsétlenségemre, nem. Gyermekkorom és ifjúságom megaláztatásainak emlékei, bár az évek már elhomályosították őket, néha úgy égetnek, mint a láng!

— De liát minden kérés megalázó? Ön sosem kért az anyjától, az apjától, a tanítóitól, az első szerelmesétől?

— Eltérünk a tárgytól. Téljünk vissza a kérésemhez — mondta az oligarcha szárazon. — Úgy érzem, hogy ön a rendkívüli intuíciójával és gyöngéd együttérzésével a legzseniálisabb nő, akivel valaha is találkoztam. Nem beszélve a tudásáról, a pszichológiai erejéről és végül a szépségéről, ami szintén nagyon fontos.

— Emlékszem arra, amikor a dicséretről beszélt — nevetett Rodisz. — Mivel akar megalázni?

— Megalázni? Nagy Kígyó! Mindenki fölé akarom emelni a Jan-Jah bolygón, azt akarom, hogy az enyém legyen!

Fay Rodisz felegyenesedett.

Csoio Csagasz zavartalanul folytatta:

— Hogy fiút szüljön nekem. Remélem, a Földön megtanulták a genetika szabályozását, és meg tudja szülni a kívánt nemű gyereket?

— Miért tőlem akar fiút? A Tormanszon fél milliárd nő áll rendelkezésére!

Azok az egészséget, a test és a lélek tökéletességét tekintve a nyomába se érnek. Az ön fia lesz az első örökletes uralkodó a Jan-Jah bolygón, vagy ahogy majd ő elnevezi. TaIán éppen önről fogja elnevezni!

— Tehát örökletes uralomról ábrándozik? Miért?

— Hogy szebbé tegyem az életet a bolygón. Ez a cél csak a hatalom teljes abszolutizálásával érhető el. Az uralkodó mérhetetlen magasságban álljon mindenki felett, legyen a bolygó és a nép istene!

— Azt hiszem, ebben nagy haladást ért el — mondta Rodisz. — Ön és a munkatársai olyan magasan állnak a Jan-Jah lakossága felett, hogy ez csak a Föld legrégibb államaiban volt lehetséges.

Csoio Csagasz a homlokát ráncolta, majd hirtelen bizalmásán Rodiszhoz hajolt.

— Értse meg, nem vagyok olyan zseniális, hogy őszintén hódoljon nekem minden alattvalóm!..

— De elég okos ahhoz, hogy ezt belássa! Ön jól tudja, hogy egyetlen ember sem hordozhat magában olyan hatalmas ismeretanyagot, amely a bolygó tudományos irányításához szükséges. De hiszen vannak tudósai, ők majd segítenek. Kár, hogy nem bízik bennük és másban sem.

— Igen! Nem nélkülözhetem őket, ezeket a „hél”-eket, de nem bízom bennük. A tudósok mind csalók, gyávák, hitvány szolgák. Sok nemzedéken át becsapták a vezetőket és a népét a Jan-Jahon, és amennyire tudom, ugyanaz történt régen a Földön is. Azt ígérték, hogy a bolygó korlátlan számú embert tud eltartani. Nem vették figyelembe, hogy a műtrágya ártalmas, mérgezi a növényeket és a talajt, nem vették figyelembe, hogy minden embernek meghatározott mozgástérre van szüksége. Mindezt nem értették meg, de azért nem riadtak vissza a kategorikus megállapításoktól. Az eredmény pedig szörnyű katasztrófa lett, következett az Éhínség és az öldöklés nyolcvan esztendeje! Igaz, megfizettek a tévedésért és a pimaszságért. Több ezer tudóst akasztottak fel a lábánál fogva a városkapura, vagy a tudományos intézetek elé. A tudósok mindig becsaptak minket, uralkodókat, kivált a matematikusok és a fizikusok, akiknek valódi eredményeit senki sem tudta ellenőrizni. így tettek a papok és a mágusok a Földön. Nem, én nem szeretem a tudósokat. Kicsinyes, hiú emberek, elkényeztette őket a könnyű élet, azt hiszik, hogy ismerik a sors titkait!

Fay Rodisz érdeklődve hallgatta az őszinte megnyilatkozást, s tűnődőn mosolygott.

— Az a legnagyobb hibájuk, hogy hiányzik gondolkodásukból az igazi dialektika. Nem értették meg, hogy a rendkívül változatos világban a matematikai módszerek a nyelvhez hasonlítanak. A nyelv is az emberi gondolkodás egyik legrégibb logikai építménye. Szavakkal is lehet játszani, bármit bizonyítani, ugyanígy bármit bizonyíthatunk matematikailag. Ilyen tréfákkal gyakran szórakoznak a Föld tudósai.

— Büntetlenül?

— A tréfáért miért büntetnék őket? Egyébként ön is olyan, mint a matematikusok, határozatokat és parancsokat ad ki abban a hiszemben, hogy a szavak meg tudják változtatni a társadalom fejlődését és a történelem menetét.

— Hát akkor mi tudja?

— Csak maguk az emberek!

— Azért akarom megerősítem a rendszert a csúcsnál. Azért beszéltem a tudósokról, hogy megértse, olyan uralkodót akarok adni a Jan-Jahnak, aki szellemi erőben felülmúlja a mai tudós-lakájokat. Ezek óriási összegeket csalnak ki tőlem, s nagy technikai vívmányokat ígérnek. Aztán kiderül, hogy a nagy felfedezések útján minden lépés elképesztően sokba kerül. Nem véletlenül tiltották be nálunk a kozmikus repüléseket. A tudomány zsákutcába visz, de én nem vagyok képes előre meglátni a hibáit és a csalásait. Csak azt tehetem, hogy rettegésben tartom tudós szolgáimat, azzal fenyegetem őket, hogy odadobom őket a „rél” tömegeknek, számoljanak le velük olyan kegyetlenül, hogy évszázadokig emlékezetes maradjon.