Ivan Jefremov - A Bika órája

A terror fésűje időnként megtisztogatta a „hél”-ek tömegeit, a főrangú „kígyósokat”, a tudósokat és az „uralkodó szemeit”. A felelősségtől való félelem elriasztotta az embereket a kézdeményezéstől. Ezeket az jellemezte, hogy féltek minden kockázattól, és mindenre mentséget kerestek. Használhatatlan emberanyaggá váltak, akár a katasztrófát átélt emberek, akik nem képesek többé megküzdeni semmiféle nehézséggel, mert a korábbi megpróbáltatások megbénították agyukat és akaratúkát.

Csoio Csagasz gyűlölte környezetét, de nem talált kiutat a zsákutcából, ahová a Bölcs Visszautasítás politikájának a folytatása juttatta.

Csoio Csagasz tenyere élével az asztalra csapott. „De hát miért is kellene kiutat keresni? A távoli őshazából jött emberek okozták a zavart. A Föld térben és időben végtelenül messze van, lényegében elérhetetlen. A csillaghajó hamarosan hazaindul, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Hát csak fecséreljék az idejüket, takarodjanak minél előbb! Ma vágyaim rabja lettem, akár egy ostoba ”rél”, és már nem is először! Elég volt! Méghogy túsz! Csak egy gombot kell lenyomnőm… De nem, a tengerparton ott áll az az ördögi csillaghajó, és még egyet várnak. Küldjem a városba az asszonyt? Aligha lenne okos dolog. Olyan éles esze, olyan sátáni varázsa van, hogy megzavarja az emberek fejét. Megparancsolom Taelnek, vigye el a Történelemtárba. Hadd turkáljon az irathegyekben, amíg társai a városban tartózkodnak. A Történelemtár egy régi templomban van, kerttel és fallal körülvéve, s az uralkodó szemek gondoskodnak róla, hogy Rodisz ne hagyhassa el. De mi lesz, ha Tael is a hatalmába kerül? Ostobaság. Túlságosan szánalmas alak, semhogy Rodisz barátjának képzelje magát. Egyébként nem árt szemmel tartam mindkettőjüket. Rodisz már fél valamitől. Talán Tael ijesztett rá? Ha lemondott a filmvetítésekről, akkor ez azt jelenti, a földlakók kezdenek már ráébredni, ki itt az úr!”

Csoio Csagasz a szekrényke felé nyúlt, kitapogatta a titkos rugót, és a kiugró fiókból elővett egy szagos fekete labdacsot. Szájába tette, s lassan rágcsálva a kristálytömb mélyébe bámúlt.

Eközben Fay Rodisz, elégedetlenül ráncolva szemöldökét, a tükörben nézegette magát. Érezte, hogy titokban figyelik. Ez az állandó leskelődés már ingerelte. Bekapcsolta az árnyékolást, megsimogatta fekete SDFjét, az egyetlen barátságos és hűséges lényt.

„Elég a játékból!” — A maharani-ruhát a kilenclábú burája alá rejtette. Ion-zuhanyt vett, s többé nem érezte úgy, mintha összemocskolta volna magát. Ismét felöltötte kényelmes ruháját, a rövid, bő szoknyát, és megkönnyebbülten felment az állványra. Felvette az ecsetet, néhány percig figyelmesen nézte a nő alakját, és nagyon elégedetlen volt a munkájával.

Megszólalt a hívójel a „Sötét Láng”-ról.

— Elfáradt, Rodisz? — kérdezte Grif Rift.

— Nem. Csak elégedetlen vagyok magammal. Semmi sem sikerül. Nem értem az itteni életet, és hibát hibára halmozok… Ó, nem, nem komoly — mondta megnyugtatón, mikor észrevette az aggódást barátai arcán.

— Nálunk minden rendben — mondta Olla Dez. — Egy őrával ezelőtt fürödtünk először a tormanszi tengerben. S képzeld, valamennyien olyan furcsán kielégületlenek maradtunk, nem tudjuk, miért.

— Én végül rájöttem — mondta Neia Holly —, itt más a sók összetétele és koncentrációja, mint a Földön.

— Akkor a tormansziaknak nem sok örömük telik a tengerben — mondta Fay Rodisz hiszen a vérük, akárcsak a miénk, a földi Világóceán vízének összetételét örökölte. Vérükben hordják a földi tengert, és bizonyára vágyódnak utána…

A rövid beszélgetés véget ért. Rodisz nem nyerte vissza szokott belső nyugalmát. Hozzáfogott a képhez, és átdolgozta a figurát erős, tapasztalt nővé, a Mértéktartás jelképévé. A nő kinyújtott kézzel lehajol az emberekhez, készen arra, hogy felrántsa az első odaérkezőt. Arcán ugyanaz a győzelembe vetett hit, mint Taelén. Nemrég, amikor az első változatot látta, Tael azt mondta Rodisznak, hogy a „Mértéktartás” Rodiszra hasonlít.

Rodisz csaknem egész éjszaka dolgozott. Nem sejtette, hogy hamarosan el kell hagynia a Coam kertjeit.

Csedi Daan még nem szokta meg a tormanszi főváros zaját. Meglepő hangok hatoltak be harmadik emeleti parányi szóbájába. A ház, ahol lakott, a Bölcsesség Központja városának alsó részében volt. Az olcsó, hangáteresztő anyagból készült falak és mennyezetek csak úgy zengtek a fölötte lakók dobogásától. Fülsértő, összhang nélküli zene hallatszott. Csedi megpróbálta megállapítani, honnan jön ez a zagyva zsivaj, hogy megértse, miért zajongnak így az emberek, holott tudják, hogy a rosszul épített házakban zavarják szomszédaikat. Az egész ház rezonált, kopogás, nyikorgás, fütyülés, a vékony falakban húzódó vízcsövek zúgása szüntelenül hasogatta a fülét.

Csedi tudta, hogy a házakat hanyagul és nem ilyen sok lakó számára építették. Az utcáit is úgy tervezték, hogy nem vették figyelembe a rezonálást, így csak növelte a zajt. Csedi hiába próbált lazítani, magába mélyedni, nem sikerült. Alighogy kikapcsolódott a hangok zagyva zsivajából, hirtelen erős és visszhangzó csattanások ütötték meg a fülét. Ajtókat csapkodtak. Csedinek feltűnt, hogy a tormansziak egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni életkörülményeikhez, a zsúfolt házakbán úgy viselkednek, mintha most jöttek volna a pusztáról.

Csedi az utcára néző ablakhoz lépett. A vékony, egyenetlen üveg eltorzította a szemközti házat, amely sötét tömegével eltakarta az eget. Csedi éles szeme észrevette, hogy a városi teherszállításokra szolgáló alagutakból szénmonoxiddal és ólomgázzal telített füst száll fel.

Csedi eddig csak a történelemórákon próbálta elképzelni az olyan város zsúfoltságát, fülledtségét és kényelmetlenségét, amelyet csak azért építettek, hogy olcsóbban élelmezzék és lássák el a szükséges dolgokkal a névtelen embertömegeket, most viszont egész testével érezte.

Nem is gondolhatott összpontosításra és pihenésre, amíg meg nem tanul kikapcsolódni a szünet nélküli hangzavarból.

A ruhát is meg kellett szoknia. A felső ruházatra nem lehetett panasza. Magas gallérú, acélkék blúza, melyet derékban puha, fekete öv fogott össze, és az ugyanilyen anyagból készült bő nadrág tetszett Csedinek. De kénytelen volt alsóneműt is felvenni. Új barátai meggyőzték Csedit, hogy e furcsa kellékék nélkül botrányos feltűnést kelthet az utcán.

Csedi szót fogadott, és félig meztelenül várta, hogy a szórgoskodó háziasszony és leánya az alakjához igazítsa a ruhát. Hamuszürke haja még a Coam kertjeiben szurokfeketévé változott. A Jan-Jah bolygó lányai vagy ziláltan, vagy két rövid és feszes copfba fonva viselték a hajukat. A kontaktlencsék megváltoztatták a szem színét. Most, ha Csedi a tükör elé lépett, idegen és valahogy kellemetlen arc nézett rá. De a két háziasszony egyre dicsérte, azt jósolgatta, hogy rengeteg férfit meghódít majd. Csedi azonban éppen ezt kívánta legkevésbé. Küldetésének gyors teljesítése attól függ, hogy mint megfigyelő mennyire mozoghat szabadon.

Tael barátai hozták el ide Csedit az éjszaka. A Hei-Goi, vagyis a Boldogság Virágai utcában „rél”-ek laktak. Két fiatal tormanszi nő és a háziasszony húga fogadta, aki ideiglenesen itt lakott.

E fiatal nő, akinek három szótagú nevét Caszorra rövidítették, vállalkozott rá, hogy Csedi kísérője lesz a Bölcsesség Központja városában. Fiatal — és főleg szép — lányok számára veszélyes volt az esti órákban sétáim a Jan-Jah fővárosban, nem beszélve az éjszakáról, mikor erős férfiak sem szívesen mentek ki az utcára. A nőket molesztálták, megtámadták, főlég a nemi pszichózisban szenvedő suhancok. A szépség nemhogy védelmet nyújtott volna, hanem még jobban vonzotta a fiatal útonállókat, mint ahogy a vérszag vonzza a ragadozókát.