Ivan Jefremov - A Bika órája

A kígyó torkából elnyújtott üvöltés tört fel, és az ezer tormanszi nyomban reagált rá. Ünnepélyes és mélabús himnuszt énekelve magasztalták a bolygó urait és boldog életüket, amelyet immár nem fenyeget az éhínség. Csedi elnézte a kifejezéstélén arcokat, elképedt a látottak mérhetetlen ostobaságán. A hipnotizált emberek szilárdan tudatalattijukba vésik a dal értelmét, amely harcba száll minden idegen gondolat ellen, akár belülről, akár kívülről, más emberektől vagy könyvekből hatol belé.

De hát a rettenetes fémkígyó csupán gép. A „rél”-ek sorsának igazi urai a háttérben maradnak. Csedi annyira elgondolkozott, hogy nem tátogott a többiekkel együtt, nem színlelte az éneklést. A „kígyós” rámutatott az ujjával. Csedi hátamögött felemelkedett egy megtermett „lila” őr. Kezét a lány vállára tette, de Csedi elővette igazolványát. A „lila” mélyen meghajolt, majd a „kígyóshoz” futott. Néhány szót váltottak, de a tömeg ordítása miatt nem lehetett érteni. A főrangú férfi tehetetlenül széttárta a karját. Csedinek nem kellett többé szerepet játszania. Mozdulatlanul ült, jobbra-balra nézelődött. A tormansziak egyre izgatottabbak lettek. Néhány férfi kiszaladt a színpad és az első sor közti folyosóra. Ott térdre hulltak, és érthetetlen szavakat kiabáltak. Négy „lila” abban a pillanatban a függöny mögötti ajtón át elvezette őket. Két asszony térden csúszott, s néhány férfi követte… A „kígyós” gyakorlott karmesterként irányította a „lilá”kat. Intésére két férfit és egy nőt emeltek ki székükből. Azok kapálóztak, mondtak valamit, de az általános zajban nem lehetett érteni. Az őrök minden teketória nélkül a színpad mögötti sötét folyosóra cipelték az embereket.

A kígyó mozgása lassult, végül abbamaradt, a szemében a fény kialudt, háromszögletű fejét felszegte.

Az emberek elnémultak, s mint akik álomból ébrednek, kábultan néztek körül. „Nem emlékeznek, mi történt velük!” — gondolta Csedi. Megtanulták eltitkolni érzéseiket a munkahelyükön rendszeresen tartott gyűléseken. Ott a „rél”-ektől megkövetelték, hogy nyilvánosan helyeseljék és dicsérjék az öligarchia bölcsességét. Az emberek megtanulták, hogy semmiféle jelentőséget ne tulajdonítsanak ezeknek a követeléseknek, látszólag engedelmeskedjenek. Akkor az oligarchák más módszereket eszeltek ki, hogy behatoljanak a lelkivilágukba, és feltárják a titkos gondolatokat.

Csedi észrevétlenül felébresztette Caszort.

Ne szóljon hozzám, és ne jöjjön a közelembe! — súgta neki. — Tudják, ki vagyok. Menjen haza, én egyedül is eljutok.

Caszor jelezte, hogy érti.

Csedi lassan felállt és kiment, a fullasztó meleg után élvezettel szívta be a hűvös levegőt. Megállt egy olcsó műkőből készült szögletes oszlop mellett, a látottakon töprengett. Hirtelen megérezte, hogy valaki kitartóan nézi. Megfordult, és szemtől szemben állt egy zöld ruhás, atléta termetű „rél”-lel, akinek a ruhaujján ökölbe szorított kezet ábrázoló jelvény látszott. A „rél”-ek között volt egy kis csoport, amelynek életkora elérte és meghaladta a harminc esztendőt is. Ezek voltak az úgynevezett „mintasportolók” — professzionista játékosok és birkózók, akiknek egyetlen dolguk az volt, hogy izmaikat fejlesszék, és a stadionokban összegyűlt óriási közönséget tömegverekedéshez hasonló látványosságokkal szórakoztassák.

A „mintasportoló” merőn nézte, mint sok más férfi, akikkel összetalálkozott. Már a Coam kertjeiben megszokta, hogy a Jan-Jah lakók levetkőztetik a szemükkel. A Földön a meztelenségben, az ember természetes állapotában, senki nem taIáit semmi különöset, semmi izgatót, még kevésbé szégyellnivalót. Persze mindenkitől elvárták, hogy tiszta legyen, ízlésesen viselkedjék, s erre már életük első évétől tanították a gyerekeket. A Föld lányára a Jan-Jah férfiak tekintete olyan kellemetlenül hatott, mint az elmebetegek nézése.

— Messziről jött ide? Régóta van itt? — kérdezte a „mintasportoló”. — Bizonyára a hátsó féltekéről, nem?

— Hogy mer… — Csedi észbe kapott — hogy találtad ki? A tormanszi férfi elégedetten mosolygott.

— Azt mondják, ott szépek a lányok, te meg… — pattintott az ujjúval — egyedül jársz, noha mindenkinél szebb vagy. — Az ismeretlen a lépcsőn lejövök felé intett. — Az én nevem Sót Ka-Sek, rövidítve — Sotsek.

— Az enyém pedig Cse Di-Föld vagy Cseföld — felelte Csedi.

— Furcsa név. Egyébként, ti ott, a hátsó féltekén valahogy mások vagytok.

— Jártál mifelénk?

— Nem — vallotta be a férfi Csedi nagy megkönnyebbülésére. — Van valakid?

— Nem értem.

— Hát, tartozol valami férfihoz? — nevetett Sotsek, látva Csedi csodálkozását. — Elvisz valaki?

— Nem, senki! — kapott észbe Csedi, gondolatban szidva magát ostobaságáért.

— Gyere velem az Élet Ablakába.

A tormansziak így nevezték azokat a nagy helyiségeket, ahol filmeket vetítettek és színházi előadásokat tartottak.

— Jó, menjünk! — felelte Csedi. — És ha lenne férfim?

— Félrehívnám, és megbeszélném vele a dolgot. — Sotsek fölényesen vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyen „beszélgetések” az ő számára mindig sikeresen végződtek.

Sotsek megfogta Csedi kezét. Elindultak a legközelebbi Élet Ablakába, egy szürke, dobozszerű épületbe.

A fülledt meleg a Gyűlések Házára emlékeztetett. A székék még szorosabban álltak. A helyiségben óriási vetítővászon csillogott szikrázva. A Jan-Jah technikája lehetővé tette a valóságszerű illúziók megteremtését, amelyeknek színes hazugsága lenyűgözte a nézőket. Csedi még a csillaghajón látott sok tormanszi filmet, és ez a mostam alig különbözött tőlük. Noha a Jan-Jah bolygó réges-régen egységes állam lett, a cselekmény valamelyik régi háborúban játszódott. Gyilkosság és csalás követte egymást. A szép nők ágyban jutalmazták a hősöket, vagy megalázták őket. Az egyik főszereplő nő volt. Embereket kínzott és gyilkolt meg.

Amikor a hősnő ágyba feküdt a hőssel, Sotsek forró és nedvés keze megfogta a térdét és a mellét. Csedi megpróbált elhúzódni, de a tormanszi férfi erősen tartotta. Csedi nem akart erőszakot alkalmazni, a férfi oldalának feszítette a könyökét, kiszabadította magát, felállt és a kijárat felé indult. Sotsek kint érte utol.

— Miért bántottál meg? Mi rosszat tettem?

Csedi nyugodtan, sőt szomorúan nézett, azon töprengett, hogyan kecmeregjen ki ebből a helyzetből.

— Nálunk nem szokás így viselkedni — mondta halkan. — Ha már az ismeretség első órájában így ölelkeznek, mi lesz a másodikban?

Sotsek kajánul röhögött.

— Mintha nem tudnád! Hány éves vagy?

— Húsz — hazudta Csedi.

— Annál jobb! Azt hittem, tizenhét… Gyerünk!

— Hová?

— Hozzám. A szobám ablaka a csatornára nyílik. Veszek bort, jól fogjuk érezni magunkat. — Sotsek újra átölelte Csedit.

A lány szótlanul kiszabadította magát, és a fasorból sietve kifordult az utcára. A járókelők nem feszélyezték az üldözőt. Utolérte Csedit, kezénél fogva magához rántotta.

— Miért jöttél el velem? — kérdezte haragosan.

— Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.

— Gyerünk, jó lesz. Vagy nem tetszem neked? Gyere, nem bánod meg!

Csedi elhúzódott, s akkor Sotsek arcul csapta. Az ütés nem volt különösen fájdalmas. Kapott már Csedi sokkal erősebbekét is az edzéseken. De először ütötték meg azzal a szándékkai, hogy megalázzák, megsértsék. Csedi inkább meglepetten, mint felháborodva pillantott a mellettük elsiető emberekre. Azok közönyösen vagy riadtan nézték, hogy az erős férfi egy lányt megüt. Senki sem avatkozott közbe, még akkor sem, amikor Csedi erősebb ütést kapott.