Ivan Jefremov - A Bika órája

— Lépten-nyomon találkozunk olyan dolgokkal, amelyek ellentmondanak a józan észnek. Esténként teljes hangerőre állítják a televíziókat, dübörög a zene; filmeket, híradókat mutatnak be öldöklő sportversenyekről, az emberek pedig a maguk dolgaival foglalkoznak, egészen másról beszélnek, igyekeznek túlkiabálni a közvetítést.

— Ne búsuljon, Csedi! — mondta Eviza az SDF képernyőjéről. — Tormanszi kifejezéssel élve, nem is olyan nagy árat fizetünk azért, hogy a saját szemünkkel lássunk ilyen hihetetlen társadalmat. Rodisz azt mondja, hogy éppen így képzelte el az MVK-t a Földön!

Csedi meghallotta, hogy hazatértek a háziak, és elbúcsúzott Evizától. Az SDF magától az ágy alá mászott. Csedi leengedte a takarót, és szeme találkozott Caszor pillantásával. A tormanszi lány összetett kézzel állt ott, arca kipirult.

— Nagy Kígyó, milyen gyönyörű ez az Eviza!

— Mi különös van benne? — mosolyodott el Csedi.

— Minden! Te is szép vagy, de ŐL. Csak miért olyan rideg? Miért olyan kevés benne a szeretet és az együttérzés?

— Caszor! Hogy találhatsz ennyi kivetnivalót Evizában?

— Bár — folytatta a lány kissé elgondolkozva — eleinte téged is ilyennek láttalak. Lehet, hogy ő is más? De szinte valószínűtlenül szép. — Caszor letörölte könnyeit és kisurrant a szóbából.

Csedi tűnődve állt, arra gondolt, milyen meghatóan védtelenek a gyerekek és a nők a Tormanszon. Könnyek, remegés, félelem, a Tormanszon ilyen a nők sorsa, akik kedvesek és türelmesek, keményen dolgoznak, s otthoni életükben a megalázottság komplexusával küszködnek. A férfi uralkodó és zsarnok. És ráadásul a kedvesség és a türelem csak fokozza a durvaságot. A Föld primitív társadalmaiban és a Sötét Századokban a férfiak féltek a nők fejlett értelmétől, attól, hogy használni tudják nemük fegyverét. Ősi félelem késztette arra a férfiakat, hogy különleges korlátozásokat eszeljenek ki a nők számára. Az értelmi fejlődés alacsony fokán tartották, nehéz munkával merítették ki.

Az oligarchikus államkapitalizmus könyörtelensége az emberek érzelmeit sekélyessé, felszínessé, gyorsan változóvá teszi. Létrejön a talaj az irányított gonosz, az Ahriman Nyila számára, amely éppen az ilyen társadalmi struktúrára jellemző folyamat. Ott, ahol az emberek azt mondják maguknak: „Semmit sem tehetünk” — ott bizony a Nyíl egyre mélyebb sebet ejt az életükön.

Csedi most először tett szemrehányást magának, amiért elbizakodottan fogott hozzá a bolygó szociológiájának tanulmányozásához. Hiányzott belőle Eviza rendíthetetlen magabiztossága és Fay Rodisz mélysége.

Eviza Tanét pedig ebben a percben a konferencián tartandó előadásán gondolkodott. Hogyan mondhatná el a Tormansz orvosainak, milyen óriási erejű a földi orvostudomány az ő tudományuk meglepő szegénységéhez képest, anélkül, hogy megbántaná vagy megalázná őket?

Már látott orvosokat, önfeláldozó és hősies orvosokat, akik erejüket nem kímélve, éjt nappallá téve dolgoznak a rosszul felszerelt kórházakban, küszködnek a munkát gyűlölő, rószszül fizetett, piszkos, tudatlan segédszemélyzettel. A betegek túlnyomó többsége „rél” volt, a segédszemélyzet pedig „hél”. Ez a két különböző csoport gyűlölködve állt szemben egymássál, és az ápoltak helyzete tragikussá vált. A hozzátartozók mindent elkövettek, hogy a betegeket lehetőleg otthon gyógyítsák. De műtét esetében ez lehetetlen volt, az operált betegek fülledt, túlzsúfolt kórtermekben feküdtek, amelyeknek sajátos szagát sokáig érezte Eviza.

Evizát a „hél”-ek közé tartozó egyik mérnöknél szállásolták el. Ezek az emberek kissé magasabban álltak a ranglétrán, ezért Eviza szobája és ágya is valamivel nagyobb volt, mint Csedié. A Tormansz ranglétráján minden egyes fok valami apró előnyt jelentett, nagyobb lakást, jobb táplálkozást. Eviza csodálkozva tapasztalta, hogy az emberek milyen elkeseredetten küzdenek ezekért a jelentéktelen előnyökért. Különösen azon igyekeztek, hogy bejussanak az előkelőségek közé, „kígyósok” legyenek, akiknek a kiváltságai elérték a maximumot. Igénybe vették a csalás, a rágalom, a besúgás minden eszközét.

A konferencia napján Eviza vidáman és virulón lépett be a Központi Kórház szolgálati helyiségébe. A fertőtlenítő folyosón át egy kis hallba jutott, ott megállt, hogy megnézze magát a tükörben. A szomszédos dohányzóból a félig nyitott ajtón át hangos beszédet hallott. A beszélők nem feszélyezték magúkát, Eviza megértette, hogy róla folyik a szó. A dohányzás rítusára összegyűlt fiatal orvosok egymás szavába vágva olyan elragadtatással és olyan hangon beszéltek a földi vendégről, hogy Eviza nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon.

— Megremegek, ha elhalad mellettem — mondta az egyik —, nagy, sárga szeme csak úgy ragyog, a melle majd kiszakítja a ruháját, a lába pedig… hej, micsoda lábak!..

Eviza hirtelen belépett a dohányzóba. Három pipázó fiatal orvos üdvözölte. Eviza nevető szemmel nézett végig rajtuk, s a férfiak megértették, hogy a lány, ha nem is mindent, de sok mindent meghallott.

Sietve eloltva pipájukat, zavartan követték Evizát.

A kórház vezető főorvosa, a Jan-Jah orvosok öltözékében — élénksárga köpenyben, derékon fekete övvel és ugyancsak sárga, puha sapkában —, amint megpillantotta Evizát, ellenszenves ajkait mosolyra húzta.

— Szálljunk az én kocsimba! — S a főorvos, beleegyezést sem várva, az oldalkijárat felé húzta vendégét.

A konferenciát egy város környéki kastélyban rendezték. A gépkocsi meredek úton haladt, elkerülve a gyalogosokat. Egy helyütt Eviza felfigyelt egy öreg „hél” asszonyra, aki nehéz kosarat cipelt a vállán. Akaratlanul intett, hogy a kocsi álljon meg, de a sofőr nem is fékezett. Eviza csodálkozó pillantására a főorvos a homlokát ráncolta. Megálltak a málladozó, otromba kővirágokkal díszített épület előtt.

— Láttam, csodálkozott, hogy nem vettük föl az öregaszszonyt — szólalt meg a főorvos.

— Jó szeme van.

— Nálunk nem szabad túlságosan jónak lenni — mondta a férfi, mintegy mentegetőzve. — Először is, fertőzést kaphatunk, másodszor, óvni kell a gépkocsit, harmadszor…

Eviza egy kézmozdulattal megállította.

— Ne magyarázkodjon. A kocsit, ezt a vasból és műanyagból készült kezdetleges tákolmányt jobban óvja, mint az embért. De akkor miért lett orvos? Mi értelme van gyógyítani az embereket ott, ahol könnyű a halál, a nemzedékek gyorsan váltják egymást?

— Téved! A „hél”-ek — a lakosság legértékesebb része. Kötelességünk gyógyítani őket, elhódítani a haláltól. Az ideális persze az lenne, ha sikerülne megőrizni csak az agyat, elválasztva a megrokkant testtől.

— Elődeink pontosan ugyanezt a tévedést követték el. Azt hitték, hogy az agy és a pszichikum a testtől független valami, nincs összefüggésben a természet egészével. Voltak emberek, akik azt állították, hogy az egész világ nem más, mint a róla alkotott emberi képzetek derivátuma. Ebből adódik számos biológiai tévedés. Az agy és a pszichikum nem önmagától alakul ki. Struktúrájuk és működésük a társadalom, az idő, az ismeretek összességének származéka. Csak az új benyomások, ismeretek, érzések szüntelen befogadása útján küzdi le az agy az emocionális és jó memóriájú emberekben a törvény szerű konzervativizmust, de csak bizonyos mértékig. A nagy tudós, harminc évvel tevékenysége csúcspontja után konzervatíwá válik, reménytelenül elmarad korától. S ő maga nem érti ezt meg, mert elméje az elmaradt, a múltba tűnt vilúggal volt összhangban.