Ivan Jefremov - A Bika órája

— Bocsásson meg nekem, Tael — mondta Fay Rodisz fisztelettel, mintha idősebbel beszélne —, oly keveset tudok még, és bántó hibákat követek el…

— Mit beszél, csillagom! — kiáltott fel megrendültén Tael, s az ajtó felé hátrált.

Rodisz a kezénél fogva erőszakkal visszahúzta, leültette a nagy díványra.

A mérnököt az elidegenedés furcsa érzése fogta el. Mintha mindez valaki mással történne, s ő maga kívülállóként figyelné két különböző világ lakóinak beszélgetését.

Fay Rodisz felkuporodott a díványra, lábát maga alá húzta, karjával átfogta csupasz térdét. Most más szemmel nézte a tormanszi mérnököt, megértette, honnan vannak a homlokát barázdáló mély redők, miért húzza össze úgy a szemöldökét a gondolkodó emberre jellemző csillogó és éles szem fölőtt, miért vegyül egy-egy ősz szál a szakállába és bajuszába.

Fay Rodisz szokása szerint a mérnök kezére tette ujjait, testi kontaktust teremtve, így jobban érezte a szokásaiban oly távoli és törekvéseiben oly közeli embert.

Tael elgondolkodva és szomorúan nézett. Ismét elfogta az a már többször tapasztalt érzés, hogy Rodisz mögött a kozmosz feneketlen mélysége tátong. A mérnök megremegett.

Rodisz erősebben megnyomta a férfi kezét, s halkan így szólt:

— Legyen őszinte hozzám, Tael. Mi fenyegeti, milyen veszély leselkedik önre és nyilván a Jan-Jah minden lakosára?

— Az a bűnösségtől függ. Ha megszegem bejelentési kötelezettségemet, száműzetés vár rám. El kell mennem valamelyik messzi városba, mert a fővárosban nem lesz munka számomra.

— És ha rájönnek, hogy információinkat továbbította a barátainak?

— Hűtlenség miatt vádat emelnek. Letartóztatnak, megkínoznak, hogy eláruljam a résztvevőket. Azokat szintén megkínozzák, ők elárulják a többieket, és megneveznek még néhány száz ártatlant, csupán azért, hogy megszabaduljanak az elviselhetetlen kínoktól. Azután valamennyit megsemmisítik.

Rodisz megrendültén hallgatta szavaik noha mindezt jól ismerte. De most nem a történelem tárult fel előtte, nem a Föld régi embereinek szenvedései, amelyeket az évezredek betemettek, hanem a Tormansz élete. A mérnök nyugalmában több tragédia volt, mint egy kétségbeesett kiáltásban. A szoba, amelyet a halkan zümmögő SDF védett, törékeny tutajnak tetszett az ellenséges óceánban, ahol a part mindenütt egyformán messzi és elérhetetlen.

— Nem félek tőlük — mondta Tael és nem azért, mert bízom az erőmben. Senki sem tud ellenállni nekik. Az, amit a legendák mondanak a törhetetlen akaratú emberekről, vagy hazugság, vagy a hóhérok hozzá nem értését bizonyítja. Vannak csodálatosan hősies emberek, de ha elég hosszú ideig kínozzák, ők is megtörnek: az emberből megfélemlített, félholt állat válik, félálomban is végrehajtja a parancsot.

— Akkor hát miben reménykedik?

— A gyengeségemben. A hóhérok először fizikailag törik meg az embert. A második lépcsőfok a pszichikai megtörés. Én már az elsőbe belepusztulok, így aztán nem érnek el semmit!

Fay Rodisz kiegyenesedett, felsóhajtott. A tormanszi férfi nem tudta levenni a szemét Rodisz rugalmas kebleiről. A Jan Jah erkölcs szerint ez illetlen és szégyenletes volt, de a Föld asszonya úgy fogadta a mérnök pillantását, mint a férfi vonzódásának természetes megnyilvánulását.

Fay Rodisz arra gondolt, hogy a fejlődés folyamatának szüntélén kegyetlensége ellenére, a természet humánusabb, mint az ember. Az ember az agyafúrt, az áldozatba mélyen behatoló fegyverek — a nyíl, a lándzsa, a golyó — feltalálásával nagymértékben fokozta a szenvedést a Földön. Elvetette a ragadozó állat harci taktikáját, amely az első csapás okozta sokkon, a véredények felszakításán és a vérveszteség okozta, fájdalom nélküli halálon alapult. Az ember áldozatai borzalmas kínok közepette, belső gyulladások következtében pusztultak el. Amikor pedig a pszichikailag fogyatékosak a szadizmusig süllyedtek, létrehozták a kínzások pokoli technikáját, s rögtön alkalmazták is politikai és háborús célok érdekében.

Most pedig a Föld gyermekei visszatértek egy ahhoz hasonló világba, amelyet rég eltöröltek bolygójuk színéről!

Fay Rodisz megsimogatta a mérnök haját.

— Hallgasson rám, Tael! Tájékoztassa őket továbbra is, hiszen nincsenek titkaink. Bevisszük magát a „Sötét Láng”-ra, meggyógyítjuk, testileg erőssé, pszichikailag edzetté tesszük. Megtanulja, hogyan uralkodjon testén, érzésem, miként szerezzen hatalmat az emberek fölött, ha az ügy úgy kívánja. Más emberként tér ide vissza. Mindössze két-három hónapra van szükség!

A tormanszi férfi felállt a díványról, határozottan megrázta a fejét.

— Nem, Rodisz! — Dallamosan és lágyan ejtette ki az érdes tormanszi nyelv, számára szokatlan földi nevet. — Én nem lehetek tökéletesen egészséges bolygóm beteg emberei között. Azért nem lehetek, mert tudom, milyen sok időt és erőt kell pazarolnom magamra, ha meg akarok maradni ezen a színvonalon. Nem örököltem ideális testet őseimtől. Ha csupán megközelítem akarom az önök erejét, ez annyi időt és figyelmet követel tőlem, hogy nem futja a fontosabb dolgokra: a jóságra, a szeretetre, a másokról való gondoskodásra, holott én ebben látom a kötelességemet. A mi világunkban kevés a szeretet és a jóság! Kevés az olyan ember, aki tehetséges, és belső erőit nem olyasmire fecsérli el, mint a karrier, az anyagiakban gazdag élet vagy a hatalom, Én gyengének születtem, de van bennem szeretet az emberek iránt, nem térhetek le erről az útról. Köszönöm, Rodisz!

Rodisz figyelmesen nézte a mérnököt, azután „csillag”-szeme kialudt, szempillái eltakarták.

— Rendben van, Tael! Indítékai szépek. Ön igazi erős embér. A bolygó jövője az olyan emberek kezében van, mint ön. De fogadjon el egy ajándékot tőlem. Megszabadítja az esetleges kínzás veszélyétől, kivonja a hóhérok hatalma alól. Ha szükségesnek találja, átadhatja másoknak is…

Újra a mérnökre pillantott: megérti-e?

— Látom, kitalálta. Megtanítom rá, hogyan lehet meghalni bármely pillanatban, a saját akaratunkból, anélkül, hogy a szervezet belső erőin kívül bármit is igénybe vennénk. Ősidők óta minden zsarnok azokat az embereket gyűlölte a legjobban, akik önhatalmúan lerázták az élet és halál urainak hatalmát. A hatalmon levőnek elidegeníthetetlen joga volt, hogy élet és halál felett rendelkezzék. S az emberek hittek ebben a fetisizmusban, amelyet a keresztény egyház is hirdetett. A földi civilizációk évezredei alatt az embereknek semmi más megoldás nem jutott eszükbe, csak az öngyilkosság gyötrelmes módszerei. Csupán India bölcsei értették meg, hogy ha az embert a saját halálának urává teszik, akkor nem fél többé az élettől… — Rodisz kicsit gondolkodott, majd hozzátette: — De itt, ahol szokás a „korai halál”, ez talán nem olyan fontos, mint régen a Földön…

— Nagyon fontos! — kiáltott fel Tael. — A „gyöngéd halál” szintén teljes egészében az oligarchia kezében van, és engedély nélkül senki sem léphet be a halál palotájába. A művelt hoszszúéletűek élete és a halála pedig teljesen a vezetőktől függ.

— Akkor hát mondja meg, mikor tud időt szakítani rá — mondta határozottan Rodisz —, több órát kell vennie.

— Olyan sokat?!

— Ezt nem lehet megtanulni tapasztalt oktató nélkül. Tudni kell, hogyan állítsuk meg a szívet bármely pillanatban. Ha az átlag Jan-Jah ember lassítani kezdi a szívműködését, az agy, minthogy nem kapja meg a szükséges oxigént és táplálékot, serkenti a szívet. Ezért a szívműködés fékezéséhez hódítani kell az agyat. Csakhogy akkor megszűnik az önkontroll, és a „lecke” halállal végződik. Az én feladatom megtanítani önt, hogy ne veszítse el az önkontrollt élete utolsó pillanatáig.