Ivan Jefremov - A Bika órája

Az ismeretien csillaghajó adásában semmi sem változott. Ugyanúgy folytatódtak az ezüstös villanások, ugyanolyan mozdulatianul és komoran ültek a csuklyás alakok.

Olla Dez felerősítette a hívójelet, majd újra bekapcsolta a hangot, de rögtön a minimumra csökkentette, mert a zúgást lehetetlen volt elviselni.

A „Sötét Láng” különböző kódjeleket váltogatva, folytatta a hívást. A zúgó hang lassanként halkult, tehát az idegen estilaghajó távolodik, ügyet sem vetve a hívójelekre. A képernyőn egy ideig még látszott az űrhajó körvonala, de aztán az is beleolvadt a kozmosz sötétjébe.

A főlokátor mutatói közt vidám zümmögéssel szaladt a számfüzér.

— Irány 336-11 a Galaktika északi osztókörében, negyedik szint, sebesség 0,88 — közölte Div Szimbel.

— Keresztben halad a Galaktikán, körülbelül a Bereniké haja felől, a legnagyobb galaxishalmazok vonala fölött — mondta Grif Rift.

— Furcsa, hogy a szokott térségben halad. A sebessége nem nagy. Az átjutáshoz több mint százezer földi évre van szűksége — szólalt meg hangosan a palotából Vir Norin.

Csoio Csagasz és néhány jelenlevő előkelőség meglepetten Nor felé fordult.

— Vajon élnek-e azok ott, az űrhajón? — fogalmazta meg Menta Kor a valamennyi űrhajóst nyugtalanító kérdést.

— S a csillaghajó a végtelenségig fog menni? — kérdezte Csoio Csagasz Fay Rodisztól.

Rodisz helyett Menta Kor felelt:

— Amíg az iránymódosító automaták energiakészlete ki nem merül, az űrhajó sebezhetetlen. De azután is, a negyedik szint övezetében oly kevés a valószínűsége az anyagtömörüléssel való találkozásnak, hogy attól átszelheti az egész Galaktikát, és még évmilliókig száguldhat.

— Évmilliókig — mondta lassan Csoio Csagasz, majd elkomorodott. — Mondja, a Földön az a szokás, hogy az felel, akit nem is kérdeznek? — fordult fenyegetőn Rodiszhoz. — Méghozzá idősebbek jelenlétében?

— Szokás — felelte Rodisz. — Ha több ember beszélget, mindig az felel, aki előbb fogalmazta meg a választ. Az életkornak ebben nincs jelentősége.

— A rangnak sincs?

— A kérdés megvitatásában nincs.

— Anarchisták! — dörmögte Csoio Csagasz, s felállt. Rodisz intésére Olla Dez megszakította az összeköttetést.

Az SDF-ek halk zümmögése megszűnt.

A földlakókat felkavarta a csillagközi vándorral való találkozás. Valami reménytelen, infemószerű volt abban, ahogy a fény cikázott az éles szögben egymást keresztező fémsíkok közt, a csillaghajó üres termében.

De nemcsak a földlakókra hatott nyomasztóan ez a látvány. Csoio Csagasz nála szokatlan, fáradt léptekkel ballagott át lakosztályába. Mögötte két „lila” lépkedett nesztelenül, megvetőn nézegetve vissza az uralkodót messziről követő bizalmi emberek maroknyi csoportjára.

Fay Rodisz fölöslegesen aggódott amiatt, hogy társait még néhány napig visszatartják. Tael mérnök átnyújtott Csedinek, Evizának és Vir Norinnak egy-egy hajlékony, bejegyzésekkel ellátott műanyag lapocskát. Az igazolványok tulajdonosai a fővárosban, a Bölcsesség Központjában meglátogathattak minden intézményt, intézetet, jelen lehettek gyűléseken. A földlakók nagy ámulatára kiderült, hogy ilyen joggal csak kevesen rendelkeznek a fővárosban. A többségnek másféle igazolványa van, amely csak korlátozott jogokkal ruházta fel tulajdonosukat. Akinek nem volt igazolványa, azt törvényen kívül állónak tekintették, elfogták, és a vizsgálat után vagy száműzték a bolygó másik vidékére, ahol fizikai munkát végeztettek vele, vagy pedig, ha erre nem volt szükség, „könnyű halálra” ítélték.

Tael elkísérte a három földlakót és SDF-jeit a Coam kertjei tiltott övezetének határáig, átadta őket a kísérőknek, s viszszafordult. Fay Rodiszt ott találta az áttetsző falnál az előcsarnokban, ahová az elhagyott szobák ajtói nyíltak. Védőmha nélkül, rövid, bő szoknyában és blúzban az asszony még rokonszenvesebb lett.

Rodisz elmerülten figyelte a kertet, a fákat, ahogy szomjasan az ég felé nyújtják tölcsér alakú lombjaikat. Tael hirtelen arra gondolt, hogy az ő szívéhez nőtt növényeket a földlakók minden bizonnyal idegennek érzik. S a magányos Rodiszt szómorú és védtelen fogolynak látta.

A mérnök mindenről megfeledkezett. A sokáig elfojtott érzés olyan erővel tört ki belőle, hogy őt magát is meglepte. Térdre hullt, mint a lovagok hajdan a Földön, bár ő mit sem hallott róluk, megragadta Fay Rodisz kezét, és megvallotta szerelmét.

Rodisz mozdulatlanul és csodálkozás nélkül hallgatta, mintha régóta tudná mindazt, amit a tormanszi férfi.

Tael az asszony szemébe nézve próbálta kiolvasni vagy légalább kitalálni a választ. A Föld asszonyának ragyogó szeme azonban nem árult el semmit. Tael lehajtotta a fejét, elnémult.

Fay Rodisz megszorította a férfi kezét, s könnyedén felemelte. Tael vállára akarta tenni a kezét, de az már ismerte az aszszony csillapító erejét, szinte méltatlankodva hátralépett. A Földön és a Tormanszon egyaránt érvényes volt, hogy a szerelmet valló férfi könnyebben elviselte a visszautasítást, mint a baráti együttérzést.

— Bocsásson meg — mondta önérzetesen Tael ábrándok rabja lettem, és azt hittem… egyszóval megfeledkeztem arról, hogy önök nem érezhetnek szerelmet a mi elvadult bolygónk alacsony rendű lényei iránt.

— De igen, Tael — felelte halkan Rodisz.

A földi asszony félelmetes ereje ismét megbénította, megtörte a mérnök akaratát.

— Akkor hát… — mormogta feléledő reménnyel.

— Nézzen a Föld szemével, Tael. Látta az életünket. Keréssé meg a helyemet az önök életében, mert a szerelem nálünk csak közös úton lehetséges. Különben nem egyéb testi szenvedélynél, amely realizálódik és elmúlik. A szerelem időszakai ritkák, mert olyan érzelmi feszültséggel és erőkifejtéssel járnak, ami a nem egyenlő partnert halálos veszélybe sodorhatja.

A mérnök elviselhetetlennek és sértőnek érezte a vallomást követő kioktató hangot, noha jól tudta, hogy Fay Rodisz bizalommal és nyíltan, főleg pedig mint egyenlővel beszél vele.

Elbúcsúzott, és lassú léptekkel a kijárat felé indult, igyekezett fesztelenül és önérzetesen viselkedni, ahogy a földlakóktói látta.

Fay Rodisz elszomorodva nézett utána, és hirtelen megszólalt:

— Jöjjön vissza, valami fontosat kell mondanom.

Bevezette a szobájába, és gondosan becsukta az ajtót. Zümmögni kezdett az SDF. Rodisz bekapcsolta a védőteret, és elmondta, miről beszélt Csoio Csagasszal.

A tormanszi férfi halvány mosollyal hallgatta, ami a Jan Jah lakóinál tehetetlen keserűséget leplezett.

— Tehát azt mondta neki, én köteles vagyok mindenről jelentést tenni?

Rodisz bólintott.

— Akkor fején találta a szöget! Egész idő alatt mindenről beszámoltam, mást nem tehettem.

— Miért?

— Ha egyetlen nap elmulasztom, nem találkozhattunk volna. Soha többé.

— S mit szokott jelentem?

— O, ez veszélyes játék. Elmondani az igazságot úgy, hogy ne ártson önöknek, elhallgatni a fontosakat, kieszelni a féligazságot. Okos ellenséggel van dolgunk, de a féligazság, amelyet a politikai ámítás céljára találtak fel, ellenük is megfelelő fegyver.

— Miért folytat ilyen játékot?

— Miért? Hát az a több tízezer ember a Jan-Jahon, aki látta a kommunista Földet? Hát a tudás, amellyel felvérteztek minket? Meg az önökkel való kapcsolat öröme? Én a sors kegyeltje vagyok! Látni egy másik életet, meseszép életet, két világ határán állni! Megérteni, hinni! Meggyőződni a lehetőségről, hogy van kivezető út a Jan-Jah nép számára!