Ivan Jefremov - A Bika órája

— Legenda a hét igazról. De a bolygó nem kisváros, és mi nagyon kevesen vagyunk! — mosolyodott el szomorúan a csillaghajó parancsnoka.

— Megint elfeledkezik róla, hogy velünk a Föld, a tudománya, az életformája, amelyet maga olyan sikerrel mutatott be a sztereofilmeken. Vegye ehhez még hozzá az előadásainkat, beszámolóinkat és mi magunkat. Ha megbeszélésem az elnökkel eredményes lesz, Csedi, Vir és Eviza rövidesen elindul a városba.

— Mondta magának Tael, hogy a Tanács hivatalnokai felháborodtak a filmelőadásokon? — kérdezte Grif Rift.

— Még nem. Várható volt. Remélem, elintézem majd a Tanács tagjaival, hogy ne bántsák azokat, akik nézték és nézni fogják. Ne álljon úgy, kedves, mintha fából volna!

Grif Rift tehetetlenül széttárta a karját, nem nézett Rodisz szemébe. Az asszony mögött hirtelen valamilyen kép színes körvonalait vette észre a falon: azelőtt nem volt ott. Rodisz elfordította a kép fókuszát, és ő maga félreállt. A nemrég befejezett freskó az infemóból való feltámadást jelképezte.

Szakadék félelmetesen meredek falán, egymást támogatva, erejük végső megfeszítésével emberek kapaszkodtak felfelé. Lent, a dús fíivön, tarkabarka sokaság állt, és megvetően mutatott a verejtékező, szánalmas, sápadt sziklamászókra. Kissé odább egy kisebb csoport, mely felsőbbrendűsége tudatában közönyösen bámult.

Ez a felfelé kapaszkodás tragikusan reménytelennek látszott. Magasan fent, a völgyteknőt körülvevő falnak majdnem a peremén, a szikla hegyes ékként ugrott ki. Ez volt mintegy az utolsó lépcsőfok. Az árnyékból kék fény sugárzott felfelé, a szikláról visszaverődött. A kiszögellésen, egészen a szélén, leláncolt nő térdelt. A hasát és a jobb combját körülfogó lánc végül a csuklóját hurkolta át, és kegyetlen erővel feszítette hátra a karját, benyomódott a testébe. Meztelen volt, csak a hátát takarta be a hullámos fekete haj. A leláncolt nő, aki nem nyújthatta a kezét a kapaszkodóknak, de még egy biztató mozdulatot sem tehetett, mégis jelkép volt: a tudásba vetett rendíthetetlen hit jelképe! A Leláncolt Hit függetlennek és szabadnak látszott, mintha nem volnának kegyetlen béklyók, nem volna halál és szenvedés.

Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Leláncolt Hit Csedire hasonlított…

— Minek ez itt? — kérdezte Grif Rift kétkedőn. — Gondolja, hogy megértik?

— Meg fogják érteni — mondta Rodisz határozottan —, emléket akarok hagyni magunkról a palotában.

— Meg fogják semmisíteni!

— Lehet. De a reprodukciói elteijednek a bolygón.

— Maga minden alkalommal erősebbnek bizonyul nálam… — Rift elhallgatott, és búcsúpillantást vetett Rodiszra. Az aszszony kikapcsolta a televizofont.

A szomszéd szobában Eviza kritikusan nézegette Csedit és Vir Norint, akik éppen öltözködtek, hogy elhagyják Coam kertjeit, és bemenjenek a földi fogalmak szerint hallatlanul zsúfolt fővárosba.

— Ez így nem lesz jó, Csedi — mondta határozottan Eviza —, egy kilométerről észreveszik, hogy a Földről jött. Ha itt a nép valóban rosszul nevelt, akkor valóságos tömeg szegődik majd a nyomába.

— No és maga?

— Én nem akarok egyedül kószálni az utcákon, mint maga Norbinál, helybeli kollégák fognak kísérni. Az orvosok kanárisárga ruháját fogom viselni, tehát nekem elég a nadrág és néhány blúz.

— Az egyetlen megoldás — mondta az asztronavigátor —, ha Tael feltűnés nélkül elvisz a barátaihoz, azok majd segítenek felöltözködni.

— Ha kap rá engedélyt, és ha minket kiengednének. A palotában mindenhez külön engedély kell. Ezt már jól megtanultuk. — Csedi az övébe dugta a kezét, hátrafeszítette a vállát, s dölyfös, rosszalló fintort vágott, ahogy a tormanszi „kigyósok” szokták. Olyan jól sikerült az utánzás, hogy Vir és Eviza elmosolyodott.

Rodisz bement hozzájuk. Sápadt volt, éjszakákat vinasztott át a festmény mellett.

Eviza székkel kínálta, de Rodisz a fejét rázta.

— Itt amúgy is olyan sokat ülnek, mint egykor nálunk a Földön, amikor az ember — aki természete szerint mozgékony lény — kényelmesen letelepedett az asztal mellé, de még a közlekedési eszközökön is ült, és ettől eltunyult a teste és a szelleme.

— Ez igaz — felelte szórakozottan Eviza, majd váratlanul megkérdezte: — Fay, nem gondolja, hogy ezt a bolygót már lehetetlen kiemelni az infemóból? Hogy a betegség már túlságosan elhatalmasodott, az örökölt rossz megmételyezte az embereket? Hogy a Tormansz emberei már nem tudnak semmiben hinni, csak a primitív élvezetekkel törődnek, de azokért mindeme képesek? — Eviza kérdőn tekintett Rodiszra, az pedig biztatón bólintott. Eviza folytatta: — Ha a bolygón elvadúlt tömegek kóborolnak, terjeszkednek a sivatagok, felemésztik a termőtalajt, ha elhasználták az ásványi kincseket, ha minden elkorcsosult, különösen az emberi lélek, akkor mivel, milyen erővel tudnak felemelkedni? Amikor három évszázaddal ezelőtt a tormanszi nőknek a gyermekszületések korlátozását javasolták, ők úgy találták, hogy ez merénylet az ember legszentebb jogai ellen. Miféle jogok? Nem jogok ezek, hanem közönséges ösztönök, minden állatban megvannak, ösztönök, amelyek ellentétben állnak a társadalom szükségleteivel. Itt máig sem tudják megérteni, hogy szabadság csak ott lehet, ahol teljes a megértés és a felelősség. Semmilyen más szabadság nincs az egész világegyetemben. A tormansziakat egyáltalán nem érdekli, hogy gyermekeik egészségesek, okosak, erősek lesznek-e, hogy méltó élet vár-e rájuk. Engednek pillanatnyi vágyaiknak, nem gondolnak a következményekre, arra, hogy koldus, rosszul szervezett világba dobják az új életet, rabszolgának adják, korai halálra ítélik.

Rodisz megcsókolta Evizát.

— Súlyos kérdések ezek, Eviza, nálunk is felmerültek. A Megosztott Világ Korának válságos időszakában, a kapitalista európai civilizáció hanyatlásának kezdetén, az antropológusok felfigyeltek a hopi indiánokra, akik Észak-Amerika délnyugati sivatagában éltek, sokkal rosszabb körülmények között, mint amilyenek a Tormanszon vannak, és mégis sajátos társadalmát hoztak létre, amely sok vonatkozásban hasonlított a kommunizmushoz, csak alacsonyabb anyagi színvonalon. Az MVK tudósai példát és reményt láttak a hopikban: a nők szabadok voltak, kollektiven gondoskodtak a gyermekekről, önálló munkára nevelték őket kora gyermekkoruktól kezdve, mindez fejlett intelligenciát és pszichikai erőt eredményezett a hopiknál. Az európai tudósok csodálkozva és zavartan tapasztalták, hogy tizenöt évszázad nehéz és rideg életkörülményei ellenére a hopik gyerekeinek képességei jobbak voltak, mint a tehetséges fehér gyermekeké. Meglepte őket nagy intelligenciájuk, megfigyelő képességük, összetett és elvont gondolkodásuk. A hopik fizikailag is tökéletesebbek voltak, mint a körülöttük élő népek. Emlékszem egy lány fényképére, nagyon hasonlított Csedire…

— Tehát a Tormansz nyomorúsága nem akadálya a felemelkedésnek? — kérdezte felélénkülve Csedi.

— Biztos vagyok benne — mondta Rodisz határozottan.

— De mit lehet tenni a reménytelenül elrontott lelki alkattál? — kérdezte Eviza.

— Maga ugyanazt a hibát követi el, amit az MVK pszichológusai, köztük az akkoriban hírneves Freud. Ők a dinamikus pszichikai folyamatokat statikusaknak, állandóknak tekintették, amelyek olyan sajátos lényegekben rögződnek, mint a „libido” vagy a „mentalitás”. Valójában pedig csak impulzív felvillanások vannak, amelyeket könnyű koordinálni a neveléssel. Amikor ezt az egyszerű dolgot megértették, megkezdődött a kapitalista társadalom tulajdonosi és egoista lelkialkatának fokozatos átalakítása kommunista tudattá. Kidérült, hogy a magas színvonalú nevelés csodát tesz az emberi lélekben és a társadalmi berendezésben.