Ivan Jefremov - A Bika órája

— Attól félek, hogy áldozatok nélkül nem megy.

— Igaza van, Tor. Ezért nem érdemes korongrepülőt sem küldeni. Intézzék el maguk a tormansziak. Az ő repülőgépeik is elérik öt-hat órán belül Kin-Nan-Tet. Most összekötöm Rodisszal. Bekapcsolom a televizofont és az emlékezőgépet. Ad-jón tévécsatornát a felvételekhez. És tartsák magukat!

Tor Lik sietve körpanorámaképet továbbított és megszakította az összeköttetést. Éppen jókor! Gén Atal veszélyt jelzett, és a harmadik SDF újra lezárta a kaput.

Múlt az idő, de a tömeg éppoly makacsul és bárgyún tómbolt a kék oszlopokkal jelölt határnál, mint eddig. Gén Atal bosszankodott, amiért nem jutott eszébe magával hozni a csillaghajóról a pszichikai ráhatás energiatelepeit, amelyeket állatok támadása esetére készítettek. Ezek a rémületet keltő energiatelepek elűzték volna a megvadult tormansziakat. Ez a védőberendezés most kapóra jött volna, de így nincs más hátra, mint várni. Megsemmisíthetnék a dühöngő tömeget, de ez eszükbe sem jutott a földlakóknak.

Eközben a Coam kertjeiben Fay Rodisz tájékoztatta Tael mérnököt a történtekről, és kérte, hogy rögtön küldjenek repülőgépeket.

— Az üzemanyaghiány miatt a repülésekről csak a Négyek Tanácsa intézkedhet.

— Akkor jelentse rögtön a Tanácsnak, de még jobb, ha magának az uralkodónak.

Tael tétovázott.

— Tudja, milyen kevés időnk maradt? — kiáltott fel csődálkozva Rodisz. — Miért késlekedik?

— Számomra egyáltalán nem könnyű jelentést tenni az uralkodónak — mondta rekedten Tael —, jobb lenne, ha talán ön…

— Miért nem mondta mindjárt! — Fay Rodisz sietve a Négyek Tanácsa elnökének lakosztálya felé indult.

Szerencsére Csoio Csagasz aznap nem kocsizott ki. Fél óra múlva Rodiszt bevezették a zöld szobába, amely már állandó találkozóhelye lett Rodisznak és a Tormansz urának, — Előre láttam ezt a veszélyt — mondta Csoio Csagasz, megnézve a csillaghajóról közvetített felvételt —, ezért próbálták a helyi vezetők lebeszélni az önök kutatóit a kockázatos utazásról.

— De nem világosították fel őket a veszély nagyságáról!

— Minden kerületi vezető szégyell, jobban mondva, fél beszélni ezekről a félemberekről, akiket „a két jótétemény elutasítóinak” hívnak.

— Két jótétemény?

— Igen — a hosszú élet és a könnyű halál. Ezek mindkéttőt elutasították, ezért meg kell semmisítem őket. Az állam nem tűrheti az önkényességet. De ők megbújnak az elhagyott városokban, s a közlekedési eszközök hiánya megnehezíti a harcot ellenük.

— Nem késlekedhetünk — mondta Rodisz —, az elvesztegetett percek társaim pusztulását okozhatják. Védelmük ugyan megbízható, de az energiatelepek kapacitása korlátozott.

Csoio Csagasz összehúzott szemmel figyelte Rodiszt.

— A maguk kilenclábúi gyilkos erővel rendelkeznek. Emlékszem, mikor bedöntötték az ajtót a palotában — mosolygott epésen.

— Természetesen minden SDF-nek van vágósugara, infiahangja az akadályok megsemmisítésére… De nem értem Önt!

— Ilyen éles eszű asszony ne értené, hogy nem védőtérre kell pazarolni az energiát, hanem azokat a naplopókat kell kiirtani!

— Ők ezt nem teszik.

— Akkor se, ha parancsot ad nekik?

— Ilyen parancsot nem adhatok. De ha megkísérelném is, úgysem hajtaná végre senki. Ez a mi társadalmunk egyik pillére.

— Felfoghatatlan! Hogy nyugodhat egy társadalom ilyen ingatag pilléreken?

— Később majd megmagyarázom önnek, de most arra kérém, haladéktalanul adja ki a parancsot! Elküldhetnénk a mi korongrepülőnket, de az sem gyorsabb az önök űrrepülőinél, legfőképpen pedig nem tudjuk, hogy az itteni törvények szerint miként kell bánni az ilyen vad népséggel. Önök mit szóktak alkalmazni ilyen esetekben? Nyugtató zenét vagy KG-t, kéjgázt?

— Kéjgázt! — mondta Csoio Csagasz furcsa hangsúllyal. — Legyen! Hány órára elegendő energiájuk maradt az embereinek? Nem lehetne rakétával energiatelepeket küldeni az önök csodálatos űrhajójáról?

Rodisz a jelzőkarperecre pillantott, amely rögzítette a KinNan-Te városából kapott jelzést.

— Az energiakészlet körülbelül hét órára elég. Rakétát nem küldhetünk, mert pályakorrekció nélkül nem tudjuk biztosítani leszállását azon a kis területen.

Csoio Csagasz felállt.

— Látom, mennyire aggasztja a sorsuk. Tehát nem olyan hűvös természetűek önök, mint amilyennek látszani akarnak. — Az asztalon elfordított egy kis korongot, és a szomszéd szóbába indult. — Egy perc múlva itt leszek!

Egy beesett szemű, vékony ajkú, békaszemen széles szájú, magas, sovány „kígyós” várta.

— Küldjön az őrszolgálat állományából két repülőgépet KinNanTebe, földi vendégeim megmentésére — szólt az oligarcha, elnézve a tisztelettel meghajló hivatalnok fölött. — A védelműk még hét óra hosszat működik — folytatta Csoio Csagasz —, tehát hét és fél óra múlva már késő lesz. Érti? Hét és fél óra múlva!

— Értettem, uram! — emelte fel a hivatalnok hűséges szemét az uralkodóra.

— A Jótétemények elutasítóit” egy szálig ki kell irtani. Ezúttal kínzás és eljárás nélkül — egyszerűen megsemmisíteni!

A „kígyós” még mélyebben meghajolt és kiment. Csoio Csagasz visszatért a zöld szobába. „Majd meglátjuk, olyan gyérmekien naivak-e — mondta magában ahogy ez a Kirké állítja. Legyen ez afféle kísérlet.”

Kiadtam a parancsot! Az én parancsaimat végrehajtják! Fay Rodisz hálás pillantást vetett rá, majd hirtelen felkapta a fejét.

— Milyen kísérletre gondolt?

— Inkább én tennék fel néhány kérdést — vágott közbe gyorsan Csoio Csagasz. — Ezek után is megpróbálnak még eljutni a bolygó távoli területeire?

— Nem. Ez a kirándulás kutatóink kizárólagos óhajára történt, látni akarták a Jan-Jah őstermészetét!

— Hát most látták!

— Nem a természet veszélyezteti őket. Az „elutasítók” az elnyomáson és egyenlőtlenségen alapuló emberi társadalom produktumai.

— Milyen egyenlőségre gondol?

— Az egyetlenre! Az egyforma lehetőségek egyenlőségére.

— Az egyenlőség megvalósíthatatlan. Az emberek olyan különbözők, hogy a lehetőségeik se egyformák. Amikor a bolygó szűkös készletei szinte teljesen kimerültek, korántsem minden ember méltó az életre. Az embereknek olyan sok mindeme van szükségük. És ha nincsenek képességeik, mennyiben jobbak a férgeknél?

— Ön csak azokat találja méltóknak az életre, akik kiváló képességűek? Hiszen vannak egyszerűen derék, jó munkások!

— Hogy állapítsuk meg, ki a jó, ki a rossz? — mosolyodott el fölényesen Csoio Csagasz.

— De hát ez nagyon egyszerű! Még a régmúltban is meg tudták ismerni az embereket. Lehetetlen, hogy ne hallott volna olyan régi szavakat, mint rokonszenv, vonzóerő, a személyiség varázsa?

— S engem milyennek talál? — kérdezte Csoio Csagasz.

— Ön okos. Kiváló képességei vannak, de nagyon rossz embér, és ezért nagyon veszélyes.

— Hogy állapította meg ezt?

— Ön jól ismeri önmagát, ezért gyanakvó, emiatt van nagyságkomplexusa, ezért érzi szükségesnek, hogy állandóan lábbal tiporja a magánál különb embereket. Mindennel rendelkezni akar a bolygón. Bár tisztán látja az ilyen vágy irracionalitását, az mégis erősebb önnél. Még a más világokkal való érintkezést is visszautasítja, mert lehetetlen azokat hatalmába kerítem. Ráadásul akadhatnak ott önnél különb, jobb és tisztább emberek!