Ivan Jefremov - A Bika órája

Gipszkristályok függőleges csíkjai szeldelték át annak a dombnak a metszetét, amely alatt a földlakók letelepedtek, A biztonság kedvéért az SDF-eket felállították a tábor körül, nem kapcsolták be a védőteret, de automata védő-relével őszszekötött láthatatlan sugarakból kerítést húztak.

— Arra az esetre, ha itt is akadnának fejevők — mosolygott Gén Atal.

Tor Lik megpróbált összeköttetést teremteni a csillaghajóval, de nem sikerült. Az SDF-ek teljesítőképessége nem volt elegendő saját hullámvezető előállításához, ennek híján pedig az ilyen távoli összeköttetéshez a légköri viszonyok ismerete lett volna szükséges.

…Tivisza halk zúgásra ébredt, és csak kis idő múlva fogta fel, hogy a szél susog, a Men-Zin síkság felől fúj ebben a virradat előtti órában. Körülötte a tüskés bokrok olyanok voltak, mint a bánatosan meghajtó törpe nők, akiknek zilált haja a földet söpri. Hajladoztak, búsan bólongattak.

Újra felkerekedtek. Itt már jobb út volt. Az SDF-ek behúzták rövid lábukat, puha görgőkkel cserélték fel őket, kétőldalt lábtartók nyúltak ki belőlük, középen pedig egy rúd, amelyben az emberek megkapaszkodhattak, és ezzel irányítótták a robotokat. A gyakorlottak villámgyors reagálásukban és fejlett egyensúlyérzésükben bízva támasz nélkül is tudtak nyárgalni SDF-en; de ez már sportnak számított. Tivisza, meggypiros, rózsaszínnel szegélyezett védőruhájában, lobogó fekete hajával, szépen és ügyesen egyensúlyozva vágtatott a pusztaSágban. Gén Atal annyira gyönyörködött benne, hogy csaknem lehuppant, mikor SDF-je egy kanyar előtt lassított.

Tivisza olyan iramot diktált, hogy két óra múlva már leereszkedtek a széles völgybe, ahol valamikor nagy folyó hőmpölygött. Miután az erdőket kivágták, és ezzel megfosztották vízgyűjtőjétől, a folyó tavak láncolatává alakult át, s ezeknek a kipárolgása annál erősebb lett, minél kevesebb víz maradt bennük, és minél szárazabb lett az éghajlat. Hamarosan csak sótói sűrű tavacskák sora húzódott az egykori meder mentén. A völgy szélét vörös, betonkemény homok borította, amely a víz közelében egyre halványuló rózsaszínben játszott. A tó körül türkiz, ametiszt és lilás kristályréteg csillámlása bántotta a szemet. Ugyanilyen kristályok tapadtak a sóval átitatott, halőtt fatörzsekre. A földlakók némi időt elvesztegettek azzal, hogy megkerülték a ragadós sarat, és ott keltek át a folyómedren, ahol a magas part két dombját egy mellékfolyó völgye választotta el, megkönnyítve a kapaszkodást a százméteres, meredek partszegélyen. Irányérzékük itt sem hagyta cserben őket. Alighogy felkapaszkodtak a partra, megpillantották az óriási várost, mely a folyótól alig néhány kilométerré terült el. Csak a magas part és a sós tavak feletti izzó levegő fénytörése akadályozta meg a földlakókat abban, hogy már a hegyekről megpillantsák Kin-Nan-Tet, a hátsó félteke legnagyobb városát. Már messziről is megfigyelték, mennyivei jobb állapotban maradt meg az óváros, mint a később épült negyedek. A Föld régi pagodáihoz hasonló tornyok büszkén emelkedtek az ősi város szélén látható szánalmas romok fölé.

A gazdagon díszített nyolcszögletű, több emeletes, felfelé kicsit keskenyedő tornyok síkját kiszögellések és erkélyek törték meg, csillogott a tarka burkolat, amelyen ijesztően eltorzult arcok ismétlődtek a már ismert tekergő kígyók és a Tormansz korong alakú virágjának stilizált rozettái között. Más pagodákát fekete fémből készült, vékony fogazató párkánydísz vett körül, emeletenként váltakozva hieroglifáktól tarkálló szürke fémlapokkal vagy kereszt alakú nyílásokkal áttört rácsokkal.

A tornyok árkádos lábazatra épültek. Körülöttük hajdan kertek és medencék voltak, de ma már csak korhadó tüskök és kerámiával burkolt gödrök maradtak.

Gén Atal megpróbált visszaemlékezni, hol is látott a Földón hasonló építészetet, milyen restaurált ókori városokban?

Nem Kelet-Azsiában?

A repülőgépek fogadására alkalmas repülőterek Kin-NanTe egyenlítői oldalán feküdtek. A vándoroknak át kellett ménniük az egész városon, de ők csak örültek ennek a lehetőségnek. Érdemes akár egy-két nappal megtoldani a kirándulást, hogy megnézzék a régi várost. Üggyelbajjal evickéltek át a Kin-Nan-Te utolsó időszakában épült házak romjain. A viharok vagy kisebb földrengések, amelyek megkímélték a Tükörtenger partján fekvő Csendin-Tot városát, az itteni sebtében épített házakat lerombolták, alaktalan kő —, csempe- és gerendahalmokká változtatták. Csak a régi vízvezeték gigantikus vascsöve, amely spirálrugókká csavart vaskígyókra támaszkodott, szelte át egyenesen és töretlenül a romokat. Nem kevésbé impozáns volt az óváros óriási kapuja. Nyolc nyílása volt. A szögletes tetejű kaput vagy tizenöt méter magas, négyszögletes oszlopok tartották. A középső bejáraton áthaladva a földlakók mintha másik világba jutottak volna. Itt ugyanaz az ellenszenves építészeti monumentalitás érződött, mint a Coam kertjeiben, csak nyíltabban. Az óriási épületek mindegyikének az volt a rendeltetése, hogy éreztesse az emberrel, ő csak jelentéktelen, könnyen kicserélhető, olcsó alkatrész a társadalom gépezetében.

A pusztulás még szomorúbb képe tárult elébük a város belső részében: kiszáradt tavacskák, csatornák, elkorhadt fák a párkokban, merészen ívelő hidak, amelyek most feleslegesen nyúltak át a víztelen medrek fölött. A földlakók ütemes léptei és az ismét merev lábakon járó SDF-ek kopogása messzire visszhangzott az utcákon és tereken.

Széles lépcsők vezettek fel a nagy, oszlopos épületekhez, amelyek még megtartották élénk színüket. A tetők kevélyen felhúzták sarkaikat; a kulcslyuk alakú ajtónyílások mintha tiltott dolgokat rejtegetnének. Az oszlopok a szokásos oszlopfők helyett bonyolultan összefonódó konzolokban végződtek.

Alapzatuk rendszerint összekötözött, a teher alatt roskadozó embereket vagy pedig pikkelyes kígyókat ábrázolt.

A vándorok elhaladtak jó néhány magas épület mellett, és egy óriási, láthatóan nagyon régi torony elé értek. Tizenkét párkányának egy része leszakadt, látni lehetett az épület belső szerkezetét, a bonyolult átjárókat, a belül már megfeketedett, roskadozó falakat. A földlakók a titokzatosság leheletét érezték. Furcsa előérzet fogta el őket. Ehhez nyilván hozzájárult az a két fémből készült, mészfoltoktól megfehéredett félelmetes szobor, amely a torony bejáratát őrizte.

Furcsa öltözékben, kezüket ökölbe szorítva, hasukat kidüllesztve, szétvetett lábbal álltak ott. Rendkívül kifejező arcuk minden vonása bárgyú kegyetlenségről vallott. A széles, összeszorított szájakon, a lapos orrtól az állig futó mély ráncokban, a vastag szemöldökdudor alól kimeredő szemekben zabolátlan indulat érződött: ölni, kínozni, taposni, megalázni. Mindazt a lörtelmet, amire csak képes az ember, a kitűnő szobrászok összegyűjtötték ezeken a visszataszító arcokon.

— Még a szag is kellemetlen itt — mondta Tivisza, megtörve a nyomasztó hallgatást. Leguggolt, és szemügyre vette a kőlapon látható kövér cseppeket. — Vér! Egészen friss vér!

A régi város titokzatos némasága félelmetessé vált. Ki hagyhatott vérnyomokat a tér kövein? Fenevad vagy ember?

Valahonnan messziről egyszerre csak érthetetlen hangok ütötték meg a fülüket, mintha emberek jajgatnának, és a jajgatás a torony ablakaiból hallatszana.