Ivan Jefremov - A Bika órája

Tor Lik megfogta Tivisza karját, és egy félig megemésztett emberi koponyára mutatott, amelyet más csontmaradványokkai együtt az állat kivetett magából. Gén Atal kiáltására mindkét kutató összerezzent:

— Vigyázat, magához tér!

Az állat hátsó lába egyszer-kétszer megrándult. „Lehetetlen — gondolta Tivisza. — A készítmény legalább egy óráig hat!” Körülnézett, és megrettent. A fák közötti sötétből ugyanolyan nagy, áttetsző és vörös szemek meredtek rá, mint az alvó szőrnyé. Az egyik állat, amelyet a fakorhadék félig ellepett, tekeregve kúszott az elhódított fenevad felé.

— Tor, gyorsan! — suttogta Tivisza.

Az SDF védőtere visszadobta az állatot, s ordítását elnyelte az áthatolhatatlan fal.

Tor Lik az SDF-et a fa másik oldalára állította, és Tivisza szemügyre vette az érzéstelenített állatot. Eközben Gén Atal saját SDF-jéből Tivisza pisztolyához hasonló műszert vett elő, kerek dobozt helyezett rá, amelynek közepén fogazott csap állt ki. Az asztrofízikus segített Tiviszának. Kettesben átfordították a szörnyet, elektrongramokat készítettek.

Gén Atal maximális erőre kapcsolta a pisztolyát, és fellőtt arra a fára, amelynek a tövében álltak. A doboz jó háromszáz méter magasságban szorosan odatapadt két vastag ág tövéhez. A távirányítású motor vékony drótkötélen reteszt engedett le. Gén Atal hevedereket erősített hozzá, összekötötte őket két csattal, és kész volt a felvonószerkezet.

Néhány perc múlva a dobozba rejtett motor felröpítette Tiviszát a szédítő magasságba. Pisztolyával belőtt néhány kampót az SDF védőkötele és függesztője számára. Utolsónak Gén Atal SDF-jét húzták fel. Alighogy a védőteret kikapcsolták, a fák mögött leskelődő állatok odarohantak még áléit társukhoz. A csontok ropogása és az elnyújtott üvöltés semmi kétséget nem hagyott afelől, mi lett a sorsa az utolsó nagy állatok egyikének, amelyek már akkor benépesítették a bolygót, mielőtt az ember romlásba döntötte.

A vékony fatörzs, mely erős volt, mint az acélrugó, Iágyan ringott az emelőmotor működésétől.

Tiviszát mulattatta a kaland. A poros síkságok és szűk városok után először volt ilyen szédítő magasságban. A fatörzs vékonysága csak növelte a veszélyérzetét. A bizonytalan helyzet pedig, amelyből az értelem és a test erőinek megfeszítésével ki kellett vágniuk magukat, szinte csábító volt…

Gén Atal még feljebb kapaszkodott. Az áthatolhatatlan lombok közül diadalmasan lekiáltott:

— Van!

— Mi van? — kérdezte Tor Lik.

— Légáramlat, állandó szél!

— Természetesen! Ezért kár volt ide felmászni, enélkül is megmondtam volna.

— Hogyan sikerült műszer nélkül felfedezned a légáramlatót?

— Nem vettétek észre a fakoronák nagyobb nedvességtartalmát?

— Igen, csakugyan. Most már minden érthető! Ez a magyarázata, miért nőnek ilyen óriásira a fák. Igyekeznek elérni a hegyek fölött átvonuló állandó légáramlatot, amely nedvességet hordoz ebben a szélmentes országban… Minden rendben van. Másszatok fel ide, felcipeljük az SDF-eket, és vitoriázó repülőgépet készítünk.

— Vitorlázó repülőgépet?

— Hát persze. Sejtettem, hogy átkelhetünk a szakadékokon, folyókon és tengeröblökön.

Tömör, zöldesbama takaró terült el vagy száz méterrel a toronyszerű koronájú fa alatt. Az egyenlítő és a tengely irányú délkör felé (Tivisza gyakran mondogatta, hogy nem tudja megszokni a Tormansz „függőleges” egyenlítőjét és „vízszintes” délköreit) a hegyek szürkéslila szakadékai meg-megszakították az erdő sűrűségét. Mögöttük a termékeny Men-Zin síkságon volt az egykor nagy folyam és a bolygó egyik legrégibb városa, Kin-Nan-Te. A földlakók úgy számították, hogy elmennek Kin-Nan-Teig, és odahívják majd a repülőgépet.

Gén és Tor kibontott egy hatalmas, hártyavékony vásznat, és ráfeszítette a levegőn gyorsan szilárduló szálakból húzott keretre.

Tivisza új megfigyelésekkel töltötte meg az információs tekercseket. Mikor a nap felkelt, a földlakók lejjebb ereszkedtek, elrejtőztek a lombok közt, várták a légáramlatok erősödését. A durva, kampószerűen meggörbült levelekből torokszárító, bódító illat áradt.

— Jó lesz feltenni a maszkokat — javasolta Tivisza.

A férfiak szót fogadtak, könnyebbé vált a lélegzés. Tor Lik a fatörzshöz támaszkodva elismerően nézett Tiviszára. A lány egy óriási tenyérként kinyúló ágvillára telepedett, és egyenletesen ringva a háromszáz méteres magasságban, olyan nyugodtan dolgozott, mint aki egész életében mindig fára mászott.

Gén Atal szétosztotta az élelempatronokat, és gondolataiba merült.

— Lehet, hogy ezek az állatok emberevők?

— Lehet — felelte Tivisza. — Legvalószínűbb, hogy hullákkai táplálkoznak. Gondoljunk arra a két sajátosságra, amely mintha kizárná egymást: méretüket tekintve ezek az állatok a nagy ragadozókhoz tartoznak, de a fogaik, noha erősek, rövidék és tompák. Valószínűleg ezek a legnagyobbak azok közt az állatok között, amelyek azért maradtak meg a Tormanszon, mert megváltoztatták táplálkozási módjukat. A katasztrófa idején, az Éhínség Korában történt ez, amikor nem volt hiány hullában, hacsak maguk az emberek nem versenyeztek ezekkel az állatokkal.

— Borzalmas dolgokat mond, Tivisza — vonta össze a szemöldökét Gén Atal.

— A természet nagyon kegyetlen módon keres kivezető utat a zsákutcából. A kannibalizmus nem tilos az érzelmek és az értelem alacsony fejlettségi fokán, mikor az éhes test páráncsa elködösíti az érzéseket és megbénítja az akaratot.

Tor Lik kinyújtotta fáradt lábát.

— Ha az állat itt embert evett, akkor ez a vidék nem égészén néptelen.

— A tompa pofájú ragadozók nagy távolságokat tudnak becserkészni. No és arra emlékszel, mit hallottunk nemrég a Biológiai Intézetben?

— Az elnéptelenedett területeken kóborló emberekről és egész településekről? — kérdezte Tor Lik. — Lehet, hogy ez az a veszély, amelytől intettek minket?

— Vagy a limajákra gondoltak, vagy ezekre — mutatott le Tivisza, s lehajított egy üres patront.

Válaszul üvöltés hangzott fel.

— Mégis furcsa, hogy nem figyelmeztettek minket — mondta Tor Lik. — Vagy ők maguk sem tudnak semmiről?

— Nehéz elképzelni! — mondta Tivisza. — De valóban fúrcsa. Vagy talán régen nem járt senki a védett erdőkben?

— Ott, ahol hiányzik a természet szeretete, ez is lehetséges — felelte Tor. — A természetnek itt csupán maradványai vannak. Mi érdekes lehet itt a természetben!

— Hogyhogy? — csodálkozott Gén. — Meglátogattak jó néhány védett területet, és csakugyan semmi sem keltette fel légalább szokatlanságával a figyelmüket?

— Tizenöt természetvédelmi területet mutattak meg nekünk — mondta Tivisza.

— Annál inkább. Bizonyára mindegyikben találtak valamit? Embereket, azoknak az utódait, akik gondosan óvták a természetet a bolygó különböző helyein.

— Gén, értse meg, hogy a Tormanszon minden védett terűlet új telepítés az elpusztult erdők és füves pusztaságok helyén. Ezekben nincs semmi ősi, mint ahogy abban a néhány állatfajban sincs, amely az állatkertekben megmaradt, elfajzott, majd újra visszakerült a mesterséges vad életbe, a szabályos növénysorok közé. Egyetlen igazi nagy fát sem láttunk!

— Ezek szerint mi vagyunk az elsők a Tormansz őstermészetének ezen a szigetén! De nem szeretnék tovább itt maradni. Három nap bőven elég.