Ivan Jefremov - A Bika órája

A hajó éles szögben elfordult, a földlakók nekiestek a fiilke falának, a baloldali „szivar” a víz fölé emelkedett. A motorok felbőgtek, és a felcsapó hullám eltakarta a szörnyet.

A két tormanszi halkan vitatkozni kezdett, a kormányos győzött, aki kezével a kövekkel kirakott parttól távolabb mutatott.

— Nem közvetlenül a város mellett kötünk ki — magyarázta utasainak a másik tormanszi —, a kikötőnél nagyon mély a víz, és a limaják megtámadhatnak. Senki sem találkozott még velük ilyen közel a városhoz. Odébb sekélyebb a víz, oda nem jutnak el, ott kötünk ki. Csak nagy kerülőt kell tenni gyalog.

— Nem félünk a távolságoktól — mosolyodott el Tivisza.

— De ezektől a szörnyektől sem félünk — szólt közbe Tor Lik —, SDFjeink elűzik vagy megsemmisítik őket!

— Miért merítsük ki az energiatelepeket? — mondta Tivisza. — Gén hozott ugyan frisseket, de még hosszú út áll előttünk.

— Tiviszának igaza van. Egyre csak a veszélyekről beszéltek nekünk. Meg aztán víz alatti támadás ellen kétszer annyi energiát kell felhasználni.

A hajó alól lejtős part menti zátony merült fel. A hajósok megengedték az utasoknak, hogy kimenjenek a fedélzetre. A nehéz, mozdulatlan levegőben nitrogénoxid érződött. Mintha élettelen kémiai folyamatok lettek volna túlsúlyban az itteni természetben. A meglepően sima, zöld tengerfenéket sűrű iszap fedte.

— Hol akar itt fürdeni, Tivisza? — mutatott a vízfenékre Gén Atal. — Nyakig merül az iszapba.

Felbőgtek a motorok, körös-körül felforrt az iszapos víz. A kormányos ráfuttatta a hajót a part menti homokos és kavicsos sávra. A földlakók innen már egy széles deszkán könynyen kijutottak a partra, és kivezették a kilenclábúakat.

— Mikorra jöjjünk vissza? — kérdezte a kormányos.

— Nem szükséges — mondta Tor, s mindkét hajós leplezetlen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. — Bemegyünk az ország mélyébe, és a hegygerincen átkelünk az egyenlítő irányába, hogy eléljük a Men-Zin síkságot — folytatta az asztrofizikus, a térképet nézve —, oda repülőgépet küldenek értünk.

Megnézzük a hátsó félteke legnagyobb holt városát, KinNan-Tet — tette hozzá Tivisza.

Kin-Nan-Te! — kiáltott fel a kormányos, és elnémult. Társa megbökte, s mindjárt el is köszönt a földlakóktól, „rendíthetetlen és meghátrálás nélküli kígyóutat” kívánt nekik.

A hajósok eltaszították a hajót a zátonyról, és tovatűntek a Tükörtengeren.

A magukra maradt földlakók levetették ruhájukat, összecsavarták, és hozzáerősítették az SDF-ekhez. Azután a három különböző színű alak — a sötét meggypiros, a malachit-zöld és az aranybama — hosszú, fáradhatatlan léptekkel megindult a part mentén az ovális kikötői tér felé. Csendin-Tot, az elhagyott város, nyomasztóan egyhangú házakkal, iskolákkal, szórakozóhelyekkel és kórházakkal fogadta őket. Ez az egyhangúság jellemezte a demográfiai „robbanás” korának sietős és hanyag építkezését. A különböző rendeltetésű épületek zsúfolt negyedekben való elhelyezésének furcsa szokása sivár összezártságra kárhoztatta a gyerekeket, a betegeket és az idős embereket, szűk, csatomaszerű utcákba szorította a zajos forgalmát. Ugyanezt figyelte meg Tivisza és Tor az „élő” városokbán is.

Az egyforma ablaknyílású, csúf paralelepipedon épületekben semmi titokzatosság nem volt, mint általában az elhagyott városokban. A földlakók sietve vágtak át a szomorú, porlepte utcákon. A fülledt levegőben mozdulatlanul álló kiszáradt fák a legkisebb érintésre széthulltak. Tor találomra bement egy épületbe, amelynek színes bejárata felkeltette figyelmét, A rozsdamarta betonfödémek alig tartották már a mennyezetét. Tor Lik elszántan beljebb ment. A belső rész finom ívei élesen elütöttek a legtöbb épület sivár derékszögeitől. A bútorroncsokkal teli félkör alakú halion át Tor Lik egy kerek terembe jutott, amely rögtön a Földet juttatta eszébe. Körülnézett, s látta, hogy a falakat fényezett dunitlapokkal és piroxenittel burkolták. Ez ultrabázisos, mélységi magmás kőzet, amely bizonyára itt, a Tormanszon is a kéreg alsó zónáit alkotja. Mintegy a hasonlóságot hangsúlyozva, két henger alakú párkánydísz csillogott elő vörösen a por alól. Tor Lik felismerte bennük a nagy gránátkövekben bővelkedő eklogitót.

— Hol vagy, Tor? — hívta hangosan Tivisza, és bement utána.

— Pszt! Eredj innen, az épület éppen csak hogy áll.

— Mi érdekeset találtál ebben a poros szobában?

— A Tormansz mélyéből való ásványokkal burkolták a falakat — felelte Tor, kilépve az utcára. — Szakasztott olyan, mint a párja az uráli bányászmúzeumban. A bolygó belső őszszetétele, ahogy várható is volt, nagyon hasonló a Földéhez. Ennek következtében csaknem azonos a gravitáció és a geológiai folyamatok jellege.

A városon túl kopár síkság terült el, amely enyhén emelkedett a hegyek felé. Nagyon messze, a forró szárazködben, fekete foltok lebegtek. A sztereoteleszkópon át látták, hogy ezek az első élő fák.

A három földlakó kitartóan haladt a kanyargós út hengerelt kavicsain. Mintha folyómederben jártak volna: az évszázadok folyamán a súlyos járművek kerekei az útburkolatot belepréselték a laza talajba. Gén Atal egyszerre csak megtörpánt.

— Nézzétek, temetőn megyünk át! — kiáltott fel, jeltelen halmok végtelen mezejére mutatva. Itt-ott, megtörve az egyhangúságot, kerítésmaradványok, sírköveket helyettesítő betonlapok látszottak.

— Csodálkozik, Gén? — kérdezte Tor Lik. — Persze, maga nemrég jött a Coam kertjeiből. Minden nagy város körül hoszszú kilométereken át húzódnak a temetők; még a túlnépesedés korában keletkeztek, amikor a tüzelőanyag hiánya miatt kénytelenek voltak lemondani a holttestek elégetéséről és visszatérni a régi temetkezési formához. A Tormansz gigantikus temetői az egyik legékesebb bizonyítéka a bolygón lezajlott foszfor-katasztrófának. Ha Tormansz az elemek összetételét tekintve annyira hasonló a Földéhez, akkor a foszforkészletek, akárcsak a Földön, igen szűkösek voltak. A tormansziak nemcsak az óceánba juttatták a foszfort a hulladékkal, ahonnan az ő energiaszegénységükkel nem voltak képesek kivonni, hanem lekötötték trilliónyi csontvázukban, és elásták ezekben a kiszáradt temetőkben, kikapcsolták a körforgásból, nem vették figyelembe, hogy általában minden folyamat az entrópia iránya ellen lehetetlen foszfor nélkül.

— Furcsa, hogy miért nem mondtak le a hamvak megőrzésének régi szokásáról?

— Bizonyára meghaladta erejüket — mondta Gén.

A földlakók elérték az első kis fákat. A sötétbarna, rövid törzseken az ágak szabályos tölcsér alakban emelkedtek az ólomszürke ég felé. A levelek érdesek és csokoládészínűek voltak. A zömök, csúcsukra állított kúpok bámulatos szimmetriája a Tükör-tenger vidékének állandó szélcsendjéről vallőtt. A vándoroknak nagyon melegük volt, bár a védőruhák légfúvókája teljes erővel működött. A levegő végigfútott a fém „bőr” alatt, és a sarkokon levő szelepeken át kitört, minden lépésnél kis portölcsért kavart.

A Tormansz alkonyat nélküli estje ugyanilyen fák között találta a földlakókat, de ezek már vastagabbak voltak, koronájuk olyan sűrű, hogy a lombok közt elvesztek az egyes ágak. Hosszú árnyak nyúltak el a száraz talajon. Egyetlen élőlény sem mutatkozott a mozdulatlan erdőben. De mikor a földiakók egy útmenti fa mellett pihenőre tértek, a lámpafényre ismeretlen, félig áttetsző rovarok gyűltek össze. A földlakók mindenesetre bekapcsolták a levegőkifüvót védőruhájuk gallérján. Tivisza lassan beszívta a levegőt, és azt mondta: