Ivan Jefremov - A Bika órája

— Elég, Gén! Nincs mit várni. Talán repülőgépen egyszer még visszatérünk, hogy felderítsük a vonítókat — mondta Tivisza.

Halk szellő susogott a lombok közt. A földlakók sietve összeszerelték a szinte súlytalan hártyából készült, rombusz alakú második vitorlázó repülőgépet, és hozzáerősítették az összecsukható légcsavarral ellátott turbinadobozokat. Mindöszsze kéthárom perces emelkedéshez elegendő energiájuk volt. Gén és két SDF alkotta az első rombusz személyzetét. Tivisza, Tor és a harmadik SDF a második vitorlázógépen helyezkedett el. Forogni kezdtek a légcsavarok, az áttetsző rombuszok lesiklottak a fa csúcsáról, és lassan tovaszálltak az egymásba érő fakoronák fölött a hegyek felé. Gén Atal megkönnyebbülten felsóhajtott. Amíg a csavarok forogtak, a vitorlázógépek elérték az erdő szélét, és a felszálló légáramlat hátán elrepültek a hegyek második lépcsőjéig. A magas fennsíkok meredek, sötétlila falait gyenge légáramlattal nem lehetett leküzdeni. Gén Atal a sziklaszakadékok közt egy széles szorosba irányította a vitorlázógépet.

A földlakók csodálkozva látták, hogy megkérgesedett agyagdombok közé ereszkednek le, jó állapotban levő út mellé, amelyet a görgetegek s az alámosások alig rongáltak meg.

Tor Lik össze akarta rakni vitorlázógépét, de Gén Atal legyintett.

— A turbódobozokból kifogyott a töltés, a huzal megkeményedett, nem lehet összehajtani, fölösleges teher.

Az asztrofizikus sajnálkozva nézett a hatalmas, rombusz alakú szárnyra, azután elindult az út felé.

Órák hosszat haladtak felfelé az izzó szurdokban. Egy meredek szakadék árnyékában tartottak pihenőt.

— Az úton éjszaka is mehetünk — mondta Tor Lik, és hozzálátott, hogy felfújja hártyavékony párnáját.

— Jó lenne még világosban elérni a hágót — szólt lustán Gén Atal. — Megnézzük, mi van ott, a hegyeken túl. Ha továbbra is jó az út, mehetünk az SDF-eken.

— Nagyszerű! — kiáltott fel Tor Lik. — Ki ne szeretne SDFen nyargalni! Tivisza már az iskolában kitűnt ebben a sportbán… De hova lett? — ugrott fel az asztrofízikus.

— Úgy látszik, az utazás a Tormanszon azzal jár — felelte nyugodtan Gén Atal —, hogy minduntalan fölöslegesen izgulünk. Ott van Tivisza — mutatott egy magas szirtfokra, amely egymásra rakódott homokkő— és fehér agyagrétegekből állt. A szirtfok meredeken emelkedett, tele volt levált kőtömbökkel, amelyek titáni lépcsőomladékra emlékeztettek. A parányi figurát megvilágították a vörös nap sugarai. Tivisza ügyesen ugrált kiszögellésről kiszögellésre a meredélyen.

Tor és Gén integetett neki, jöjjön a szakadék árnyékába, Tivisza pedig erélyesen magához hívta őket.

Tor Lik felállt, bánatos pillantást vetett puha párnájára.

Amikor meglátták a nagy, fekete, sima csontmaradványokát a szirtfok lábánál, fáradtságuknak nyoma sem maradt. Tivisza egy kiszögellésen állt, ahol egy levált kőtömb mögött nagy állatok csontvázai látszottak. Kissé odább egy másik vadállat félig elpusztult, hatalmas koponyája állt ki a homokkőből. A vastag szarv vagy agyar maradványa úgy meredt elő a meredek falból, mintha még most is ellenségeit fenyegetné.

A három földlakó szótlanul nézte a csontvázakat. A megkövesedett csontok színe és sértetlensége arról tanúskodott, hogy az állatokat hatalmas víztárolókban temették el. Az egész szirtfok tele volt csontokkal. Ez azt mutatta, hogy itt valaha erőteljes élet virágzott.

Tivisza és Tor látta néhány állat kiásott csontvázát a Biológiai Központ múzeumában. Ezek az őslénytani gyűjtemények nem tükrözték a Tormansz életének igazi történetét, és semmiképpen sem hasonlíthatók ahhoz a nagyszabású képhez, amely a Föld múzeumaiban idézte fel a múltat. A tormánsziak lagymatag érdeklődését bolygójuk múltja iránt talán az okozta, hogy az oligarchikus rendszerben visszaesett a történelmi kutatás. Az oligarchia nem szereti a történelmet. De valószínűbb a másik ok. A Földön a mélyen fekvő rétegekben megtalálták az ősember maradványait, rendszerint az elefánt maradványaival együtt. A Föld nagy állatai közül a fizikailag legerősebb és leggyengébb mintegy együtt járták útjukat. A mélyebb rétegek a még távolabbi múltat őrizték, amikor az előember az első szerszámokat készítette, birtokába vette a tüzet, és végül, mikor az ember és a majom közös őseinek elvált az útja.

A Föld embere a saját szemével láthatta, honnan indult. Felmérhette azt a nagyszerű felemelkedést, amelyet az elsődleges élettől a gondolatig sok millió évi szenvedés, az élő anyag vég nélküli születése és halála útján megtett.

A tormanszi leletek azt bizonyították, hogy itt az élet fejlődése nem haladta meg az állati szintet, az értelmi szint jóval alacsonyabb volt, mint a földi lovaké, kutyáké, elefántoké, nem is beszélve a bálnafélékről. Itt az őslénytan azt állítja, hogy az ember idegenből jött, és láthatók annak bizonyítékai, hogy bűnös módon kipusztította a Tormansz korábbi életét. A hátsó félteke beláthatatlan füves pusztaságain, amelyek ma porsivatagok, éppen úgy virult az élet, mint egykor Észak- és DélAmerika, Afrika beláthatatlan síkságain, ahol magas fű hullámzott, és milliószám éltek az állatok. Tivisza jól emlékezett arra a képre, amelyet az Afrikai és egyenlítő vidéki Történelem Házában látott: a nap könyörtelen melegétől felperzselt síkságon szétszórt emyős akácok, vadállatok kifehéredett, porladó csontvázai. A kép előterében, a gépkocsi hűtőjére támaszkodva egy ember áll ismétlőfegyverrel, s a szája sarkába ragasztott cigaretta füstjétől összehúzza a szemét. A régi angoi nyelvű aláírás szójáték, kettős jelentése van: „Vége a vadaknak” és „Vége a játéknak”.

— Tivisza, mi van veled? — kérdezte Tor Lik.

— Elgondolkoztam! Hozd a készülékeket. Hologramokat készítünk.

A vándorok és hűséges kilenclábú kísérőik kitartón kapaszkodtak felfelé, behatoltak a hegytömb sötétlilás szakadékainak árnyékába.

A nap sugarai már vízszintesen érték a fennsíkot, amikor a hegyszoros kitágult. A láthatár lefelé hajlott. Mögöttük maradt a völgy az őseredeti erdővel, előttük, az egyenlítő irányábán, még a bolygó kiszáradása előtt kimosott színes kövek káosza: gerincek, csipkés ormok, szabályos kúpok és lépcsőzetes piramisok, tépett sebekhez hasonló szakadékok, falak, építészetileg szabályos oszlopsorok, omladékok és száraz medrek.

Nagyon messze a kaotikus kőhalmok kisimultak, észrevétlenül beleolvadtak a Men-Zin síkság sivatagos pusztaságába. A porfüggönnyel takart láthatáron víz csillogott halványan.

Itt hűvösebb volt, és a földlakók futva mentek le a hegyről. A kanyargós utat helyenként omlások torlaszolták el. Az emberek órák hosszat fútottak, s velük együtt a három SDF.

Lejjebb homokos terep kezdődött; múlt idők szele fújta be homokkal az előhegyek lejtőit.

Tivisza nehezen lélegzett, s szemlátomást Tor és Gén is elfáradt. Az asztrofozikus hirtelen megállt.

— Tulajdonképpen miért futunk, ráadásul ilyen iramban? A láthatáron csillogó víz meg messze van, és mindjárt besötétedik. Hiszen nem jelöltük meg Kin-Nan-Tebe érkezésünk pontos idejét.

Tivisza felnevetett, és kifújta magát.

— Csakugyan! Valószínűleg leküzdhetetlen tudatalatti vágy él bennünk, hogy minél messzebb legyünk a kellemetlen erdőktői és lakóitól. Pihenő!