Ivan Jefremov - A Bika órája

A vándorok be akartak hatolni a toronyba, de egy tápodtat se tehettek. A leszakadt födémek teljesen eltorlaszoltak az épület alsó részét. A földlakók ismét kimentek a térre és fiileltek. A jajgatás most tisztábban hallatszott.

Az épületekről visszaverődő hangok különböző irányból jöttek, hol felerősödve, hol elhalkulva. Végül a kapu felől, amelyen a földlakók átjöttek, jól érthető emberi hangok hallátszották. Tiviszának úgy rémlett, hogy megtudja különbőztetni a Jan-Jah nyelv egyes szavait.

— Lám, mégis vannak itt lakosok! — kiáltott fel örvendezve, de szavait kétségbeesett üvöltés szakította félbe. Mindhárman megborzongtak. A hang egyre gyengült, végül elhalt, elnyelte a sok ember zsivaja.

Tivisza tanácstalanul körülnézett. Ahhoz nem ismerte eléggé a rosszul szervezett társadalmak szociológiáját, hogy előre lássa az eseményeket, és tudja mihez tartani magát. Tor Lik megiramodott abba az irányba, amerről az ordítás hallatszott, de meggondolta magát, és visszatért társaihoz. Gén Atal pillanatnyi habozás nélkül készenlétbe helyezte az SDF védőtér sugárzóját. A hangok egyszerre két irányból közeledtek — más út nem is vezetett ki a térről a szomszédos utcákba.

A toronnyal határos szürke kőfalban szűk átjáró volt a vaskígyókban végződő két oszlop között. Gén Atal azt ajánlotta, húzódjanak a fal tövébe.

A lépcső legfelső pihenőjén emberek tömege bukkant fel. A torony lába jó részüket eltakarta a földlakók elől. Fiatal emberek voltak, nyilván a „rél”-csoportba tartoztak, mind rongyos és piszkos, arcuk bárgyú, mint akik kábítószerrel élnek. Kócos, összeragadt hajú nők rohangáltak köztük izgatottan.

Elöl markos fickók vonszoltak két megkínzott embert, egy nőt és egy férfit, akiknek meztelen testét sár, verejték és vér borította. A nő hosszú haja eltakarta az arcát.

A kapu felől ujjongó ordítás hallatszott. Tomboló emberek újabb tömege tódult ki a térre, amely bizonyára gyűlésekre szolgált.

Tivisza kérdőn Torra pillantott. A férfi a szájára tette az ujját, és vállat vont.

A második tömegből egy derékig meztelen ember lépett ki, akinek a haja csomókba volt kötve. Felemelte jobb kezét, és valamit kiáltott. A lépcsőn nevetés harsant. A nők egymással versengve üvöltöztek. A szavak szörnyű értelme nem mindjárt hatolt be a földlakók agyába.

— Kettőt elfogtunk! Az egyiket ott helyben megöltük. A másikat elvonszoltuk a kapuig. Ott az is megdöglött, könnyű zsákmánya lesz a…

A földlakók nem értették a szót.

— Mi pedig elcsíptünk még kettőt, ugyanabból az expedícióból! Az egyik nő! Szép nő! Puhább és kövérebb a mieinknél. Mehet?

Mehet! — ordította a félmeztelen férfi.

A fogoly nőnek hátracsavarták a kezét. Meggömyedt a fájdalomtól. Akkor az egyik legény nagy erővel lerúgta a lépcsőről. A nő legurult a szobrokhoz. A félmeztelen odaszaladt a zuhanástól áléit áldozathoz, és a hajánál fogva a torony melletti homokrakásra vonszolta. Ekkor a fogoly férfi kitépte magát kínzói kezéből, de egy ember, akinek nyitott zekéje alól kivillanó mellére repülő madár volt tetoválva, elkapta. A fogoly tébolyult dühében, vadul üvöltve belekapaszkodott a tetovált ember fülébe. Mindketten legurultak a lépcsőn. Valahányszor a fogoly volt felül, kínzója fejét a lépcsőfokok élébe ütötte. A tetovált ember ott maradt fekve a lépcső tövében. A sokaság ordítva özönlött lefelé. A fogolynak sikerült eljutnia a félmeztelen emberhez, aki egyetlen ütéssel leterítette, de a fogoly nem vesztette el az eszméletét, megragadta a félmeztelen férfi lábát, és a bokájába harapva a földre döntötte.

A félmeztelen ember segítségére sietők elrántották a foglyot, és hasmánt kinyújtóztatták a kőlapokon. A félmeztelen felpattant, száját széthúzva vicsorgatta ritka fogait. Ebben a sunyi vicsorgásban nem volt harag, csak gúnyos diadal.

Gén Atal elindult a faltól, de mielőtt a második lépést megtehette volna, a félmeztelen előkapott az övéből egy szigonyszerű, hegyes tőrt, és markolatig döfte a fogoly hátába.

A három földlakó kiszaladt a térre. Ujjongó ordítás tört ki a több száz torokból, de mikor a tömeg észrevette szokatlan külsejüket, elcsendesedett. Tivisza a görcsösen összehúzódott fogoly fölé hajolt, szemügyre vette a tőrt: a pengéből rugalmás acéllemezkék álltak ki, mint hosszú pikkelyek a fenyőtobozon. Az ilyen fegyver, ha kihúzzák, borzalmas roncsolást végéz. Tivisza egy pillanat alatt döntött: hipnózissal megnyugtatta a sebesültet, majd két ponton megnyomta a nyakát, és a férfi élete megszakadt.

A nőnek nem volt ereje felállni, odakúszott a földlakókhoz, könyörgőn nyújtotta feléjük a kezét. A félmeztelen főkolompos feléje rohant, de hirtelen megpördült, és fejét tompa koppanássál bevágta a kövezetbe. Tor Lik, aki a töltetlen bénító pisztoly léghullámával terítette le, a nőhöz rohant, hogy felemelje. Valahonnan a tömegből ugyanolyan súlyos tőrt hajítottak el, és az beleállt a nő hátába. Egy újabb tőr Tor Lik védőruhájáról pattant vissza, a következő Tivisza arca mellett fiityült el. Gén Atal bekapcsolta az idejében maga mellé rendelt SDF-jének védőterét.

A felgeijedt tömeg üvöltése és a láthatatlan falról visszapattanó tőrök pengése közepette a földlakók eltűntek a falnyílásban. A támadók nem értették meg mindjárt, hogy legyőzhetetlen erővel van dolguk. Visszahúzódtak a térre, és tanakodni kezdtek. A földlakók körülnéztek, és látták, hogy egy vastag falakkal körülvett hajdani parkban vannak. Fatönkök korhadéka állt kupacokban a kőoszlopok között, amelyeken feliratok, táblák és szobrok voltak. Temető volt azokban a régi időkben, amikor az emberek még városban, híres templomok mellett temetkeztek. A temetőfal nem tartóztatta volna fel a támadókat, ezért Gén Atal a bejárat közelében alakította ki a védőteret. Egy négyzet „tengely irányú” sarkaiba két SDFet helyezett el. A négyzetet kék zománcoszlopok határolták körül. A támadók így jobban láthatták a tiltott terület határát. Néhány roham után kialakul bennük a legyőzhetetlenség reflexe, és akkor néha ki lehet kapcsolni a védőteret. A telepek állapota nagyon nyugtalanította a páncélvédelmi mérnököt. Nem számítottak ilyen kalandokra, sok energiát pazaroltak el a gyors vágtatással…

Tor Lik felemelte az SDF periszkópját, amely egyúttal antermául is szolgált. Közeledett az óra, mikor a „Sötét Láng” létrehozza a visszaverő „tükröt” Kin-Nan-Te város fölött a légkör felső rétegeiben. A vándorok repülőgépet kémek, és megbeszélik a történteket.

Az indikátor kék fénnyel égett. Úgy határoztak, hogy takarékoskodnak az energiával, nem adnak képet, a televizofont kikapcsolják.

A mélyen megrendült Tivisza a sírok között bolyongott, sehogy sem tudott megnyugodni, szemrehányást tett magának, amiért nem siettek idejében a foglyok segítségére.

Tor Lik odament hozzá, és át akarta ölelni, de a lány elhúzódott, elfordult.

Kik ezek a lények? Nem különböznek az emberektől, mégsem emberek. Miért vannak itt? — kérdezte.

— Valószínűleg erre a veszélyre céloztak a Tormansz hívatalnokai — felelte Gén. — Nyilván szégyellik bevallani, hogy a Jan-Jah bolygón léteznek hordák — mert társadalomnak nem lehet ezt nevezni ilyen útonálló hordák, amelyek mintha a Föld Sötét Századaiból támadtak volna fel!

— Igen, ezek sokkal veszélyesebbek, mint a limaják a Tükörtengerben és a koponyafalók az erdőben — felelte Tor.