Ivan Jefremov - A Bika órája

— Sajnos, későn jutott eszembe Fay Rodisz egyik előadása arról a szörnyű kegyetlenségről, amely az ősi fajok lelkületében felhalmozódott — sóhajtott leverten a páncélvédelmi mérnök. — Ebből következett, hogy egy és ugyanazon időben az infemo a különböző népeknél különböző fokot ért el. Az ilyen félállatok meghunyászkodnak az élet urai előtt, akár állat, akár isten, akár uralkodó alakját öltik fel, s ezért abban élik ki magukat, hogy rafinált kínzásokkal, megalázással diadalmaskodnak azokon, akik a hatalmukba kerülnek.

— Azt hiszem, itt nem erről van szó! — kiáltott fel izgatottan Tor Lik. — Mint minden más, a tormanszi társadalom is az élet szigorú iskoláját járva halmozta fel morális tartalékait. De a zsarnoki kizsákmányolásban elprédálta ezeket, és általános amoralitás következett, amelyet sem szigorú törvényekkel, sem a „lilák” vadállati kegyetlenkedésével nem tudnak megfékezni.

— Beszélnem kell velük! Gén, kapcsolja ki a védőteret. — Tivisza a falnyílás felé indult.

A tömeg ordítással fogadta Tiviszát. A lány felemelte a kezét, jelezte, hogy beszélni akar. A két főkolompos, a félmeztelen és a tetovált férfi, közelebb jött, két nő kíséretében, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek, és sovány csípőjüket riszálták.

— Kicsodák maguk? — kérdezte Tivisza Jan-Jah nyelven.

— Hát maguk kicsodák? — kérdezte vissza a tetovált férfi, a bolygó primitív táj szólásában. Szavait nehezen lehetett érteni, mert elnyelte a mássalhangzókat, és a mondatok végén felvitte a hangot.

— A maguk vendégei a Földről!

Azok négyen nevetésben törtek ki, ujjúkkal mutogattak Tivi szára A nevetés átragadt a tömegre.

— Miért nevetnek?

— A mi vendégeink! — kiáltott fel a félmeztelen, megnyomva a „mi” szót. — Te hamarosan a miénk leszel… — Olyan mozdulatot tett, ami nem hagyott kétséget Tivisza sorsa felől.

Tivisza nem esett zavarba.

— Hát nem veszik észre — folytatta nyugodtan —, hogy feneketlen mélységbe zuhannak, ahonnan nincs visszatérés, hogy a magukban felgyülemlett harag saját maguk ellen fordul? Hogy saját hóhéraik és kínzóik lettek?

Az egyik nő, dühösen fújva, mint a felbőszült macska, hirtélén odalépett Tiviszához.

— Bosszút állunk, bosszút állunk, bosszút állunk! — kiabálta.

— Kin állnak bosszút?

— Mindenkin! Rajtuk! Azokon, akik úgy fogadják a haIáit, mint a vágóhídra hajtott barom, és azokon is, akik az urak lakájaként könyörgik ki az életet.

— És ki a lakáj?

— A gyalázatos rabszolga, aki mentséget keres a rabszolgaságára, aki másokat becsapva hason csúszik az urak előtt, aki alattomban áruló lesz és gyilkol. Jaj, hogy gyűlölöm őket!

„Ezt a nőt porig alázták, ami az őrület szélére sodorta” — gondolta Tivisza, majd halkan megkérdezte:

— De ki bántotta magát? Személy szerint magát? A nő arca eltorzult.

— O, te tiszta, szép, mindentudó! Üssétek őt, üssétek valamennyit! Mit álltok itt, gyávák! — sikoltotta.

„Lelki beteg!” — gondolta Tivisza. A hozzá közeledő emberek arcába nézve elborzadt. A fejlődésben visszamaradt gyermek vad és sötét lelke tükröződött ezeknek az embereknek a szemében.

Tivisza még idejekorán visszavonult. Gén Atal, aki ujját a gombon tartva figyelte a beszélgetést, bekapcsolta a védőteret. Az üldözők hanyatt estek az ódon tér kőlapjain.

Tivisza csalódottan a kezébe temette az arcát.

— Mit tudsz még, Tihe? — kérdezte Tor Lik, bizalmasan azon a nevén szólítva, amelyet még a Herkules-hőstettek ide-jén adtak neki.

— Bárcsak Fay Rodísz lenne itt helyettem! — mondta a lány keserűen.

— Attól félek, ezekkel ő sem boldogult volna. Hacsak nem alkalmazná tömeghipnotizáló erejét… No jó, megállítaná őket, és azután? Mi is megállítottuk, de azért nem irtjuk ki őket lézersugárral, hogy megmentsük drága életünket!

— Persze, hogy nem. — Tivisza elhallgatott, figyelte a tömeg zúgását.

— Lehet, hogy kábítószerre van szükségük? — kérdezte Gén Atal. — Emlékezzetek csak, mennyire elterjedtek a kábítószerek régen, különösen amikor a vegyészet az alkoholnál és a dohánynál olcsóbb és hatékonyabb kábítószereket talált fel.

— Nem kételkedem benne, hogy vannak hódító szereik. Abból is látni, ahogy mozognak. De a baj gyökere másutt van — az emberség elvesztésében. A régi időkben megtörtént, hogy vadállatok neveltek fel kis gyermekeket, akiket a sorsukra hagytak. Tudunk gyermekfarkasokról, gyermek-páviánokról, sőt gyermek-antilopokról is. Természetesen csak olyan egyedek maradhattak életben, amelyek kivételes egészséggel és értelmi képességekkel rendelkeztek. S mégse lettek belőlük emberek. A gyermek-farkasok még a kétlábon járás képességét is elvesztették. Ez lesz hát az emberből, ha az ösztönöket és a test elsődleges szükségleteit nem fegyelmezi nevelés.

— Ebben nincs semmi meglepő — mondta Tor Lik. — Régóta köztudott, hogy az emberi agy csak társadalmi környezetben fejlődhetett. A gyermeki élet első éveinek sokkal nagyobb a jelentősegük, mint ahogy régebben gondolták. De…

— De társadalom, nem pedig csorda nevelte az embert — vette át a szót Tivisza. — Az ember csoportállat volt, de nem csordaállat. A tömeg azonban csorda, nem tud információkat gyűjteni és megtartani. Bűn megfosztani az embert a tudástól, az igazságtól; az undorító hazugság végképp elkorcsosította az embert. Az ilyen emberek primitív ösztöneiket követve csordába verődnek, ahol a fő szórakozás a szadista kielégülés. És pszichikumukat, akárcsak a gyermek-farkasokét nem lehet közvetlenül az emberi érzelmekre apellálva átalakítani. Más módszereket kell kigondolni… Mégiscsak sajnálom, hogy Rodisz nincs velünk.

— S mi akadálya, hogy idehívjuk? — kérdezte Tor.

— Ali, csakugyan nem jöttél rá, hogy Rodisz túszként maradt az oligarcha palotájában? — kérdezte Gén Atal. — S addig lesz ott, amíg mi valamennyien vissza nem térünk a „Sötét Láng”-ra.

— Nézzétek, átmásztak a falon! — kiáltott fel Tivisza.

Az ostromlók rájöttek, hogy a védőtér csak a kaput zárja el, és átmásztak a falon. Az ordítozó emberek már a temetőben futottak, egymást taszigálva a síremlékek közt.

A kék zománcoszlopoknál a támadók visszazuhantak. Működésbe lépett a sarkokba állított két SDF. Gén Atal minimáhs feszültségre állította a védőteret, hogy csak fény és erős fegyver hatolhasson át rajta, de ilyen fegyverük a támadóknak nem volt.

A földlakók el sem tudták volna képzelni, hogy az ember ennyire elállatiasodhat. A kudarctól felbőszült kin-nan-tei lakosok szidalmakat kiabáltak, tajtékoztak, köpködtek, lemeztelenítették és mutogatták a szerintük szégyellnivaló testrészeikét.

A csillaghajó távoli mennydörgéshez hasonló jelzése hallatlan megkönnyebbülést hozott. Az SDF kék fénye sárgává vált. A „Sötét Láng” összeköttetést kért. Tor Lik kikapcsolta a védőteret a kapunál, ahol Gén Atal állt őrségben, és a harmadik SDF megkezdte az adást.

— Meddig elég a körvédelem? — kérdezte Grif Rift.

— Minden attól függ, milyen gyakran rohamoznak — felelte Tor.

— Vegyük a legrosszabb esetet.

— Akkor legfeljebb nyolc óráig.

Grif Rift megnézte a Tormansz térképét.

— Korongrepülőnk öt óra alatt teszi meg ezt a hétezer kilométert. A gyors rakéta egy óra múlva ott lenne, de minthogy nem ismeijük eléggé a bolygó fizikáját, nem tudjuk a kellő pontossággal beirányítani. Nem tudnának kitömi a városból?