Ivan Jefremov - A Bika órája

„Hiábavaló és értelmetlen?” Tivisza megremegett. A Földön soha sem jutott az eszébe, hogy nincs értelme az életnek, amely a világegyetem mélye felé törekszik, amelyet az tesz boldoggá, hogy segíthet másokon, gyűjtheti a szépet, mégismerheti az újat, érezheti saját erejét. De itt!..

Tor Lik a szerelmesére nézett: Tivisza nyugodtnak látszott, de a férfi érezte, hogy a lány csupa feszültség.

Tivisza a vállán át hátranézett, és olyan gyöngéd pillantást vetett rá, hogy Tornak elszorult a szíve.

— Tihe! Az energiatelepek kimerülnek! Gyere ide.

A tömeg megérezte, hogy valami nincs rendjén, óvatosan közelebb nyomult. Még néhány perc. A földlakók egészen a kapuig, az utolsó SDF-ig hátráltak. Az „Őrök a sötétben” szimfónia hosszú, elnyújtott hangon véget ért. Tor Lik átölelte Tiviszát, és a kezét nyújtotta Gén Atalnak.

— Lehet, hogy nem sikerül — mondta Tor izgatottan nagy a kisülés…

— Akkor az inffahangot! — Gén Atal elhúzta a kezét. — Önálló feszültség van! A torony összedől, s a halálunk után nem jutunk mocskos kezekbe!

Tivisza és Tor felnézett a gigantikus, roskatag toronyra, amely eltakarta a tiszta, alkonyi eget.

— Rajta — mondta Tivisza. — Szoríts magadhoz, Afi!

Gén Atal a tömeg felé fordította a hangtölcsért. Az oszlopóknál a két SDF mintha sóhajtott volna: a védőtér kikapcsolódott. A „bosszúállók” vad üvöltéssel rohantak az egymást átölelő három földlakó felé. Az infrahang mély, féléimetes bömbölése megállította, visszadobta, szétszórta az elülső sorokat, de a hátsók a földön fekvőkön taposva nyomakodtak előre. Gén Atal teljes feszültségre kapcsolt: a támadók felbukfenceztek, jajveszékelve kúsztak félre, de nem menekülhettek, mert az óriási torony leomlott, betemette a földlakókat és a támadókat, elborította a régi sírokat.

Amikor Vir Norin és Eviza Tanét repülőgépen Kin-Nan-Tebe érkezett, a „lilák” egész hadát találta ott. Az összeomlott torony romjait már eltakarították, az „elutasítók” hulláit eltüntették. Az életben maradiaknak nyomuk veszett.

A három földlakó teste a temető vöröskő épületében pihent. Tivisza és Tor még mindig átölelve tartotta egymást. Arcukra ráfagyott a halál előtti pillanat határtalan gyöngédsége. Gén Atalt csak a védőruhájáról ismerték fel.

Eviza és Vir levette róluk a védőruhát, és felkészültek a hamvasztásra. Az SDF-et maximális kisülésre állították be, és a kőlapon nem maradt más, mint a testek vékony hamuréteggél jelölt körvonala. Eviza és Vir szótlanul, szomorúan összegyűjtötte a hamvakat: az elpusztult földlakók végső barátságbán egyesültek.

A platina urnát és a három SDF-et, amelynek buráin feltörési kísérletek nyomai látszottak, a „Sötét Láng”-ra szállították.

Rodisz meghívást kapott a Négyek Tanácsától. A bolygó urai kifejezték részvétüket. Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Tanács a fekete teremben gyűlt össze, amelyet a földlakók a Sötétség Termének neveztek.

Rodisz mozdulatlanul, állva hallgatta meg Csoio Csagasz rövid beszédét. A Négyek Tanácsának elnöke láthatóan válaszra számított, de Rodisz hallgatott. Senki sem merte megtömi a feszült csendet. Végül Fay Rodisz odalépett Csoio Csagaszhoz.

Sokat tanultam az önök bolygóján — mondta nyugodtan —, s már értem, hogy hazudhat is az ember, ha a körülmények rákényszerítik. De miért hazudik az, akinek óriási hatalma, ereje van, aki Jan-Jah piramisának csúcsán áll? Mire jó ez? Vagy az önök életének egész rendszerét úgy átjárta a hazugság, hogy még a legfelsőbb vezetőket is hatalmában tartja?

Csoio Csagasz sápadtan felállt, és a foga között sziszegte:

— Micsoda? Hogy merészel…

— Ha jó szándék vezérel, mindent merészelek. Ön megnyugtatott, hogy a repülőgépeket elküldte, és felhívta a figyelmemet, hogy parancsait habozás nélkül teljesítik. Amikor másodszor felkerestem, azt mondta, hogy a repülőgépek késnek, mert viharba kerültek. Elhittem, mert nem ismerem a Jan Jah planetografiáját, de Gén Atal és Tor Lik megvizsgálta a légkört, felfedezte a csalást, és még halála előtt értesített benminket.

Rodisz elhallgatott. Csoio Csagasz arca eltorzult.

— Gén Si! — kiáltotta, hogy csak úgy zengett a terem.

— Hallgatom, nagy elnök!

— Derítse ki, hogy kik vezették a repülőgépeket, ki jelentette a vihart, és ki irányította az ügyet. Valamennyiüket hozzák elém! Én magam vezetem a vizsgálatot.

— Kérem, elnök! — Fay Rodisz összetette a tenyerét, és lehajtotta a fejét. — Nincs szükség több áldozatra, amúgy is sok van. Az őreik sok embert megöltek Kin-Nan-Te városban, mi pedig — Rodisz hangja most először remegett meg — elvesztettük barátainkat.

— Értse meg — felelte haragosan Csoio Csagasz a bűnösök gyalázatot hoztak rám, a Tanácsra, mindannyiunkra, mert hazugnak és képmutatónak tüntettek fel!

— Megváltozik valami, ha kivégzik őket?

— Minden! A parancs megszegőire lesújtunk, és önök meggyőződnek róla, hogy szándékaink tiszták, nincs bennünk álnokság.

Fay Rodisz elgondolkodva nézett Csagaszra.

Néma szemrehányása elviselhetetlenné vált a Tormansz ura számára. Leroskadt a karosszékbe, és egy legyintéssel elbocsátotta a Tanácsot.

Fay Rodisz felment a lépcsőn a palota „földi” szárnyába. Nehéz beszélgetés várt rá Grif Rifttel. A parancsnok ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszéljenek.

Szemtől szemben álltak egymással, mintha Rodisz ott lett volna a pilótafülkében a fal és a műszerasztal közt. Rift és Rodisz, mint minden fejlett és edzett pszichikumú földlakó, szinte szavak nélkül is értette egymást, a szavak csak az érzelmek alátámasztására szolgáltak.

Fay Rodisz látta, hogy Grif szomorú pillantást vet az „élet-jelekre” — a zöld fényekre —, amelyekből csupán négy maradt, s határozottan így szólt:

— Nem tehetjük, Rift. Lehetetlen megszöknünk, meghátrálnunk, vagy nevezze, ahogy akarja. Lehetetlen azok után, hogy elhintettük a remény magvait, azok után, hogy a remény már kezd hitbe szökkenni!..

A csillaghajó parancsnoka nehézkesen felállt. Nagy kezét összeszorítva, kissé gömyedten, mereven nézett az asszony zöld szemébe, akit nem lehetett nem szeretni. Azután felegyenesedett, mellét kidüllesztette. Egész lénye felháborodást fejezett ki.

Ez az átkozott bolygó az ezredrészét sem éri a mi veszteségünknek. Itt még nincs talaja a jónak! Nem hozhatunk ilyen áldozatokat! — Rift a mindörökre kialudt „életjelekre” mutatott.

— Nyugodjék meg, Grif — mondta halkan Rodisz. — Mi ketten, akik olyan ismeretek birtokában vagyunk, amilyenről az ittenieknek fogalmuk sincs, nem lehetünk addig boldogok és szabadok, amíg vannak szerencsétlenek. Hogy lépjük át a legnagyobb öröm küszöbét, amikor itt egy egész bolygó infemóban, tengernyi bánattól sújtva él? Mi ehhez képest az életem, a maga és valamennyiünk élete? Kérdezze csak meg három útitársamtól!

— Tudom, mit fognak mondani — felelte lehiggadva Grif Rift, és elnézett Rodisz mellett. — Azt fogják mondani, hogy jelenlétük nélkülözhetetlen, hogy erőt és hitet ad a Tormansz embereinek.

— Lám, felelt is rá, Rift! Maga jól tudja, hogy minél tovább vagyunk itt, annál jobb nekik. Minden tökéletlenségünk ellenére megtestesítői vagyunk mindannak, amit a kommunista társadalom hoz az embernek. Ha megszökünk, akkor Tivisza, Tor és Gén csakugyan hiába halt meg. De ha itt kialakul az emberek olyan csoportja, amelyben erő és hit van, akkor a küldetésünk gyümölcsöző, még ha valamennyien elpusztulünk is.