Ivan Jefremov - A Bika órája

— Ön gondolatolvasó! — Csoio Csagasz szokott fölényességével próbálta palástolni érzelmeit. — Egy idő óta arra vágyom, hogy… az is az enyém legyen, ami nincs, ami nem volt még a bolygómon…

Sarkon fordult, és kiment a szobából.

Tivisza felébredt az önhipnózisból. A földlakók az önhipnózis révén felváltva menekültek a dühöngő tömeg immár elviselhetetlen látványától.

A három földlakó nyugalma, ahogy mozdulatlanul, maguk alá húzott lábbal ültek egy kőlapon, felbőszítette a „bosszúállókat”.

„Talán ijedtséget kellene színlelnünk, hogy kissé lecsillapodjanak” — gondolta Tivisza. Csaknem öt óra telt el azóta, hogy beszéltek a csillaghajóval. Tivisza nem kételkedett benne, hogy a segítség idejében érkezik, de a tétlen várakozás órái elviselhetetlenül hosszúnak tűntek. Felébredése után pedig minden perc csak növelte nyugtalanságát. A Föld embereinek többsége az Összekulcsolt Kezek Korában rendelkezett az események előrelátásának képességével. Valaha az emberek nem tudták, hogy az események összefüggésének finom megérzésében és a jövőbelátás lehetőségében nincs semmi természetfeletti; nagyjából olyan, mint a matematikai számítás. Amíg nem született meg az előrelátás elmélete, csak olyan emberek láthatták előre az eseményeket, akiknek sajátos adottságuk volt a jelenségek összefüggéseinek és időbeli kiteljedésének megérzéséhez, ezekre mondták azt, hogy látnoki képességük van.

A pszichikai edzettség ma mindenkinek lehetővé teszi, hogy rendelkezzék ezzel a tehetséggel, természetesen ki-ki a maga képességeihez mérten. E tekintetben a nők mindig is tehetségesebbek voltak a férfiaknál.

Tivisza érzései pusztulást jeleztek. Az elkerülhetetlen halál úgy árnyékolta be őket, mint ez a hatalmas pagoda. Tivisza leült a nyugodtan alvó Tor fejéhez, és bánatosan figyelte a végtelenül kedves, okos és egyúttal gyermekien naiv arcot. A kilátástalanság tudata egyre erősebbé vált benne, s vele együtt nőtt a gyöngédség és az a furcsa önvád, hogy ő a hibás, amiért nem tudta megvédeni szerelmesét.

Az asztrofizikus megérezte a lány tekintetét, felkelt, felébresztette Gén Atalt. A férfiak mindenekelőtt megvizsgálták az SDF-eket.

A minimális fogyasztás beállítása sikerült — mondta halkan Tor Lik —, de a készlet igen csekély…

— Ha a repülőgépek nem érkeznek meg időre, hívjuk a „Sötét Láng”ot.

Grif Rift izgatottan közölte, hogy Rodisz magánál az öligarchánál járt. A füle hallatára adták ki a parancsot. A segítségnek bármely percben meg kell érkeznie. Rift kérte, ne kapcsolják ki a csatornát, addig ő tudakozódik.

Újabb fél óra telt el… Negyven perc. A repülőgépek nem tűntek fel Kin-Nan-Te fölött. A pagoda alkonyi árnyéka beborította az egész temetőt. Még a „bosszúállók” is elcsendesedtek. Térdüket átfogva üldögéltek az ösvényeken és a sírókon, úgy figyelték a földlakókat. Rájöttek talán, hogy a védőtér, amely eleinte vékony ködfallal vette körül a kutatókat, egyre áttetszőbb lesz? Időnként valamelyikük kést dobott, mintha ki akarná próbálni a védőfal erejét. A kés visszarepült, pengve hullt a kőre, aztán újra minden elcsendesedett.

Grif Rift hangja hirtelen betört a temető feszült csendjébe, és a tömeg felmorajlott.

— Figyelem! Tivisza, Gén, Tor! Rodisz az imént beszélt Csoio Csagasszal. A repülőgépek a Men-Zin síkságon tomboló viharban törnek előre. Késéssel érkeznek. Amennyire csak lehetséges, takarékoskodjanak az energiatelepekkel, s bármikor tájékoztassanak a helyzetről, itt várok a műszerpultnál!

„Vihar itt, a Tormansz legnyugodtabb szélességi körein? S miért csak most szereznek erről tudomást, amikor az energiatelepek indikátoraiban az utolsó szál ég?” Tor Lik kedvétlenül nyitotta ki az SDF hátsó nyílását, de mielőtt még kivette volna az atmoszféra szondaperiszkópot, Gén Atal odanyújtotta a magáét.

— Kössük össze a kettőt, akkor a szonda ötszáz méterre emelkedik.

Tor Lik némán bólintott. Egyre nehezebben tudtak beszélgetni. A védőtér már nem nyelte el a tömeg zsivaját. Az ég felé repülő csillogó henger lecsendesítette a „bosszúállókat”. Csupán két perc kellett hozzá, hogy a földlakók meggyőződ-jenek róla: Kin-Nan-Tetől az egyenlítő felé a légkör sok-sok kilométeren át teljesen nyugodt, és legalább egyórányi repülőtávolságra nincs gép a levegőben.

— Csoio Csagasz hazudik. De miért akarja a mi halálunkát? — kiáltott fel Tivisza.

A férfiak hallgattak. Gén Atal a „Sötét Láng”-ot hívta.

— Felszállók a csillaghajóval! Tartsák magukat — mondta röviden Grif Rift.

Gén Atal villámgyorsan számolt: a felszállás parkoló helyzetből — három óra, a leszállás — újabb egy óra. Nem! Késő!

— Törjenek ki a városból, szórják szét a tömeget infrahanggal! — kiáltotta a parancsnok.

— Hasztalan. Nem jutunk messzire. Túlságosan sokáig vártünk, bíztunk Csagasz repülőgépeiben, máskülönben behúzódtünk volna valamilyen épületbe — mondta a páncélvédelmi mérnök —, nem láttuk előre… Hívjon oda mindenkit, Rift, búcsúzunk. De gyorsan, már csak percek vannak hátra.

A búcsú rövid volt és szűkszavú. A csillaghajósok kérése ellenére Gén Atal kikapcsolta az adást: a halál előtti utolsó percekben magukban akartak lenni. Megtettek mindent, amit tehettek, felfedték az árulást és értesítették róla társaikat. Az SDF-ek törhetetlen burái épségben megőrzik az összegyűjtött adatokat.

Tivisza átölelte barátait, és határtalan gyöngédséggel azt mondta Tor Liknek:

— Mindig boldog voltam veled, Afi, s utolsó percemig az leszek. Nem félek, csak nagyon szomorú vagyok, hogy itt és így… Ilyen csúfosan. Afi, nálam van az „Őrök a sötétben…” kristálya.

Az áttetsző kristályból felcsendült kedvenc szimfóniájának komor dallama.

Tivisza felállt, és lassan elindult a köves ösvényen, pillantása végigsiklott a romokon, de szomorú gondolatai messze jártak, tudta, hogy hamarosan ő is azok között lesz, akik már bevégezték útjukat a Földön és itt, az infemó fogságában vergődő idegen bolygón.

A temetőben, akárcsak régen a Földön, kiváltságos halóttak pihentek, akik méltók voltak arra, hogy a város közepén, az ősi templom árnyékában temessék el őket. A súlyos kőlapokát szép, aranyozott hieroglifák díszítették.

Tivisza elnézte a szobrokat: szomorú, lehajtott fejű, gyö nyörű nők és a haláltusájukat vívó férfiak, madarak, amelyek széttárják hatalmas szárnyukat, de már nincs erejük felrepülni; térdelő gyermekek, amint átölelik a követ, amely örökre befedi szüleiket.

Az ember eljött az új bolygóra, s eltörölte színéről az itt kialakult életet, csak szánalmas maradványokat hagyott az egykor harmonikus szimfóniából. Felépítette ezeket a városokát és templomokat, büszke volt arra, amit tett, emlékműveket emelt azoknak, akik különös sikereket értek el a természet meghódításában vagy a hatalom és a dicsőség illúziójának megteremtésében. Ám ösztönüket szabadjára engedték, nem értették meg, hogy a világ törvényeit nem vehetik semmibe, ebből aztán borzalmas túlnépesedés lett. A halál ismét bejárta a bolygót, de most már a természet világában aratott. És a végeredmény — elhagyott városok és örökre elfeledett temetők… Ma pedig a derűs földi világ embereinek maradványai elkeverednek a névtelen sírok korhadó anyagával, a hiábavaló élet maradványaival.