Ivan Jefremov - A Bika órája

— Nagy dolog a szuggesztió. A fúvóka patronjai a Föld levegőjével vannak töltve, s bár tudom, hogy ez csupán atomáris keverék, nincs se íze, se szaga, mégis úgy érzem, mintha az északi tavak illatos szellője enyhítené ezt a hőséget… Ott dolgoztam, mielőtt az expedícióba bekerültem.

— Itt minden ventillátort északi szélnek érzünk ehhez a fülledt és poros levegőhöz képest — dörmögte Tor Lik, előhúzva hűtőpámáját, s elhelyezkedve az SDF oldalánál.

A Tormansz félnapos éjszakája túl sokáig tartott, a földlakók nem engedhették meg maguknak, hogy hajnalig várjanak. Elsőként Gén Atal ébredt fel. Szörnyű álmok gyötörték: óriási, nyüzsgő árnyakat látott a közelben, ferde kőkerítés mentén lopakodó, elmosódó alakokat, vörös füstgomolyokat feketén tátongó szakadékokban. Gén egy ideig fekve maradt, látomásait elemezte, míg rá nem jött, hogy ösztönei távoli, de kétségtelen veszélyre figyelmeztették. Felállt, s ebben a pillanatban Tivisza is felébredt.

— Valami rosszat, nyugtalanítót álmodtam. Itt, a Tormánszón, gyakran nyomasztók az éjszakáim, különösen hajnal előtt.

— A Bika órája, éjfél után két óra — jegyezte meg Gén Atal. — így hívták az ókorban az ember számára leggyötrőbb időt, röviddel hajnal előtt, mikor a gonosz és a halál démonai uralkodnak. A közép-ázsiai mongolok ezt így is határozták meg: a Bika órája akkor ér véget, mikor a lovak pirkadat előtt a földre heverednek.

— Dolor ignis ante lucem — tüzes fájdalom hajnal előtt. A regi rómaiak is ismerték ezeknek az éjszakai óráknak a különös erejét — mondta Tivisza, és tornászni kezdett.

— Nincs ebben semmi különös — szólalt meg az asztrofizikus. — Egészen törvényszerű érzés, az őskori szervezet fiziológiájából és a hajnal előtti légkör sajátos állapotából alakul ki.

— Afi számára minden mindig a kozmosszal függ össze! — nevetett Tivisza.

Gén SDF-je húzódott az élre. Hajlékony rúdon magasra emelt lámpa világította meg az utat. Fekete árnyak furcsa táncot jártak a vízmosásokban és mélyedésekben, éppen úgy, mint Gén Atal álmában. Az SDF dülöngélt a hepehupás úton, és a sötétség hol eltávolodott tőlük, hol egészen közel jött. Fent egy-egy pillanatra magányos csillagok fénye tűnt fel. Jobbra, finoman kirajzolva egy távoli hegy szabályos kupolá-ját, bágyadtan világított a Tormansz holdja. A földlakók észrevétlenül elérték a hágót. Előttük ismét kopár pusztaság… Éppen olyan enyhe lejtőn haladtak lefelé, mint amilyenen az imént felfelé mentek. Elöl valami sötét takarta el az alig látható horizontot. Halk, egyenletes zúgás hallatszott. A földiakók már megszokták a Jan-Jah bolygó óriási területeinek víztelenségét, és nem ismerték fel mindjárt, hogy víz csörgedez. A rövid hajnal eloltotta az SDF lámpáját, s jobbra mögöttük kigyúlt a komor, bíborvörös nap. Egyre több fényt árasztva emelkedett az égen; a hegyek közt völgykatlan tárult fel. Valahol a lejtő alatt folyócska zúgott, a túlparti alacsony dombokon óriási fák nőttek. Még a Föld százötven méteres eukaliptuszaihoz és mammutfenyőihez szokott vándoroknak is elállt a lélegzete. A legalább kétszázötven vagy háromszáz méter magas, viszonylag vékony fatörzsek oszlopcsarnokát fent ágak és lombok tömör sapkája fedte. A földlakók leereszkedtek a folyócskához. Azt hitték, hogy kavicsokon rohanó hegyipatakot fognak megpillantani, de mély, sötét, alig folydogáló vizet láttak, amelyet egy óriási fa keresztbe zuhant maradványa elrekesztett. Óvatosan egyensúlyozva a csúszós torlaszon, mind a hat gyalogos — három ember és három SDF — átkelt a puha, mohaszerű szőnyegre. A SDF-ek kénytelenek voltak ugrálni, nehogy rövid lábaik besüppedjenek. A moha után ismét száraz, köves talaj következett, amelyet az erdősávban korhadt levelek és gallyak vastag rétege borított. A vándorok Iába alatt a takaró barna porrá omlott, bizonyára évszázadok óta senki sem taposott ezeken az elkorhadt maradványokon.

— Hát ilyenek voltak az erdők a Tormanszon, mielőtt csillaghajóink idejöttek — mondta halkan Tivisza.

— Vajon kik laktak itt abban az időben? — kérdezte Gén Atal, s belerúgott egy elmállott levélcsomóba. — Itt lent aligha talált valaki táplálékot!

— A Föld nagy erdőiben — felelte Tivisza — az egész állati élet ott összpontosult — s felmutatott a magasba vesző, görbe ágakra.

Mintegy válaszul a mozdulatára, füttyhöz hasonló vonítás hasított az erdő csendjébe. Az emberek megtorpantak. Valahol messze vonítás felelt rá, mintha nagy fordulatszámú gyémántfűrész sivítana.

Tor Lik előkapta sztereoteleszkópját, s fürkészte a sűrű lombot. Úgy rémlett, hogy háromszáz méter magasan alig észrevehetően hajladoznának az ágak.

— Ohó! — kiáltott fel vidáman Gén Atal. — Nem minden élet halt itt ki! Nem mindent faltak fel a tormansziak!

— Ha működik az SZA-faktor, bajosan maradt valami használható — ráncolta a homlokát Tor Lik. — Nem tetszik nekem ez a vonítás.

A földlakók sokáig álltak ott, füleltek, és az SDF fotószemét gyenge megvilágításra állították be. Ám úgy látszik, az óriási erdőben nem maradt több élet, mint Csedin-Tot roskadozó kockaházaiban.

A földlakók még két napot töltöttek az erdőben. Időnként kisebb tisztásokra bukkantak, amelyek vakító fénykürtőkként nyúltak a magasba, ahol a bozontos, csokoládé színű gallyak keretében látszott az ólomszürke égbolt. A harmadik napon megálltak egy tisztás szélén.

— Kár vesztegetni az időt — szögezte le Tivisza. — Ha itt, a természetvédelmi területen jelentéktelen számú állat maradt csupán, olyanok, mint ezek a vonítok, akkor kevés esélyünk van nemcsak a megfigyelésre, hanem arra is, hogy egyáltalán megpillantsuk őket! Túlságosan félnek az embertől. Milyen nagy az ellentét a Földdel! Mostanában gyakran eszembe jutnak tollas és bozontos barátaink. Hogy is tudnak élni a tormansziak úgy, hogy nem törődnek az állatokkal? Hiszen kihal a természet iránti szeretet, ha nincs kivel megosszuk!

— Hacsak nem ezzel! — suttogta Gén, és a tisztás túlsó szélére mutatott.

A fatörzsek közti fényoszlopon túl medve nagyságú állat rejtőzött. Szeme fényes volt, mint a madáré, félelem nélkül figyelte a mozdulatlanul álló földlakókat, mintha összemérné erejét az idegenével.

Tivisza pisztolyt vett elő, és ezüst ampullát lőtt az állat oldalába. Az felbődült, ugrott egyet, majd amikor a hátsó Iábába újabb ampullát kapott, eliramodott. Gén Atal utána akart rohanni. Tivisza visszatartotta, mondván, hogy a készítmény két percen belül hat.

A nyom egy fa tövéhez vezetett, amely még itt, a gigászi fák erdejében is óriásnak számított. Az erős kábítószertől elszédült állat teljes lendülettel a fa törzsének rohant, és hanyatt esett. Az elviselhetetlen hullabűz arra kényszerítette a földlakókat, hogy szűrőt tegyenek az orrukba, és csak azután közeledjenek az ismeretlen állathoz, amelynek szőrtelen, pikkelyes bőre olyan fekete volt, mint a Tormansz éje. Dülledt, nagy szeme pedig éjszakai életmódról árulkodott. Két pár behajló mancsa olyan közel volt egymáshoz, mintha ugyanonnan nőtt volna ki a törzsből. Nehéz, szögletes feje alatt még két hoszszú, inas végtag látszott, sarló alakú karmokkal. Széles szája tátva volt, két sor kúpszerű, tompa fog villogott ki belőle. Vagy a bódítószer hatására, vagy a fának ütődéstől a szörny kihányta gyomra bűzös tartalmát.