Ivan Jefremov - A Bika órája

— Itt csak bejönni lehet, visszatérni más úton kell.

A falba vágott szűk kőlépcsőn lementek, és kétszeri kanyarodás után felfelé haladtak. Az utolsó lépcsőfokon sarló alakú fogantyú állt ki a falból. Rodisz lenyomta és a fénytől önkéntelenül összehúzta a szemét: ott volt a saját hálószobájában, csak a másik oldalon.

Tael felugrott, elkapta az ablak feletti fuggönytartó végét, és könnyedén leereszkedett rajta, betolva a falat.

— Ha valaki véletlenül elfordítja a fogantyút, a fal akkor is zárva marad. — Sugárzott az örömtől, akár egy kisfiú, aki kincsre bukkant.

— Holnap ugyanebben az időben várjuk a fal mögött. Ha valami akadály merül fel, adjon jelt az SDF inffahangjával.

Ételt a Coam-palotából hoznak, de ne egyen belőle, mi magunk gondoskodunk önről. Tudom, milyen egyszerű az ízlése, biztosra veszem, hogy ehetőnek találja ételünket. De ma még böjtölnie kell.

Fay Rodisz csak mosolygott.

— Most pedig el kell búcsúznunk — mondta Tael; megfogta Rodisz kezét, és az ajkához akarta emelni. Az asszony azonbán elhúzta a kezét, és azt mondta:

— Magával megyek.

— Hogyan? Miért? És a „lilák”?

Fay Rodisz elmosolyodott. Lement a kígyószoborhoz, és kilépett az éjszakai égbolt gyér csillagai alá.

Az ötödik templom bejáratánál topogó „lilák” foghegyről üdvözölték Taelt, akit már ismertek, de Rodiszt nem vették észre.

A főkapunál néhány „lila” álldogált a parancsnokkal együtt. A parancsnok Tael igazolványát kérte, de nem vette észre a mellette haladó földi asszonyt.

Rodisz és Tael végre kijutott a térre, a Mindenható Idő szobrához. Rodisz a gépkocsiból futólag már látta, most jobbán szemügyre akarta venni. Négy magasan levő lámpa szórta sápadt, higanyszerű fényét a szoborra.

— De hogy jut vissza? — kérdezte Tael aggódva.

— Ahogy kijöttem.

— Tömeghípnózis! — találta ki a mérnök. — Nálunk ezt nyilvános gyónásnál alkalmazzák. A biológusok speciális, kigyó formájú készüléket szerkesztettek. Zene, ritmikus mozgás és fényhipnózis kombinációja.

— Nálunk sok emberrel vele születik ez a képesség, amit aztán különleges gyakorlatokkal kifejlesztenek, s az ilyen emberekből orvosok lesznek. Belőlem, látja, mégse lett orvos. De lám, most hasznomra vált…

A távolból léptek hallatszottak. A mérnök eltűnt a talapzat mögött. Rodisz pedig lassan körbejárta a régi szobrot, megpróbálta megérteni az ezer évvel korábban élt Jan-Jah nép érzéseit. Négy, egy tömbből kifaragott, óriási méretű férfialak. A „Mindenható Idő” — olvasta Rodisz a hatalmas, aranyozott jeleket a kerek talapzaton. Arccal a szabad térség felé, ahonnan a városból felkapaszkodó szűk utcák összefutottak, szétvetett lábakkal egy kifejezéstelen arcú kőóriás állt. Két kezével széles pajzsot tartott, amelyen valami felirat volt, és felső szélén kétoldalt benyomott fejű kigyó hajolt át. Tátott szájából hatalmas méregfogak meredtek elő. „Aki háborgatja az Idő sírját, azt megmarja a felébresztett kígyó” — hirdette a pajzs felirata. Jobboldalt, mosollyal leplezve gonosz titkos tudását, az Idő, második ábrázolatában, a talapzatról felemelkedő arc nélküli emberek sorát engedte át kinyújtott keze alatt. A másik oldalon ugyanilyen óriás kegyetlenül széthúzva széles száját és kitágítva lapos orrának lyukait, szögekkel kivert bunkóval sújtott le a talapzatot félkörben körülvevő emberekre. Az emberek meggömyedve, arcukat és fejüket védve, térdre hullva vonaglottak.

Az emlékmű negyedik oldalát, amelyik a templom felé nézett, a szobor kövével azonos színű üvegösvény szegélyezte. Itt az óriás negyedik arcán mosoly ömlött szét, szomorú, vigasszal teli, furcsán diadalmas mosoly. Az óriás gyengéden, óvatosan hajolt erős és szép testű fiatal férfiak és nők hozzá igyekvő tömege fölé, s mintha megsimogatná tenyerével a feléje nyúló kezek erdejét.

Fay Rodisz gondolataiba merülve tért vissza az egész világtói elszigetelt lakásába, és az SDF-fel összeköttetést teremtett Evizával, leírta neki új lakóhelyének fekvését. Eviza bekapcsolta Vir Norint, s Rodisz megnyugodott, hogy Csagasz megelégedett az ő eltávolításával.

Rodisz számára most senki sem volt drágább, mint a hatalmás fővárosban magára maradt Csedi, Eviza és Vir Norin. Leginkább Csediért aggódott. Ő a lakosság legműveletlenebb és legfegyelmezetlenebb rétegében élt, nem számíthatta ki cselekedeteik minden motívumát. De Eviza biztosította róla, hogy Csedi jól elboldogul, sok érdekes megfigyelést tett. így hát Rodisz megnyugodva aludt el új helyén, nem törődött a fagerendák és deszkák állandó pattogásával. Az áthatolhatatlan sötétségben örökmécsesként világított az SDF parányi fénye. A robot rögtön jelez, ha hívatlan vendég tűnik fel vagy megváltozik a levegő kémiai összetétele…

A megbeszélt időre Rodisz úgy öltözött fel, ahogy a tormanszí nők szoktak — bő nadrág, sima, fekete blúz, kemény, magas szárú cipő. Kézilámpa helyett diadémot tett fel, amely önműködőén világított a sötétben. Mielőtt belépett volna a résbe, az SDF-et az első szobában beprogramozta a védőtér önműködő bekapcsolására. Miután így biztosította lakását a váratlan vendégek ellen, bezárta maga mögött a rést.

Tael és az építész az első lépcső végén várt rá. A félénk, alacsony termetű építész, aki hozzá volt szokva a főrangúak udvariatlanságához és a külvilág durvaságához, a fején fényt sugárzó diadémot viselő Rodiszban istennőt látott. Tael csak mosolygott, eszébe jutott, hogy őt is mennyire meglepte első találkozása Rodisszal. Cikcakkos lejtőn egy oszlopos folyosóra jutottak, amely árkádok gyűrűjével vette körül az alacsony boltozató központi termet. Az árkádok közti fülkékben kőpadók rejtőztek. Az építész bevezette őket az egyik fülkébe, ahol egy új asztal és egy tömör henger állt, amelynek rúdja kétágú lámpát tartott. Az építész felkattintotta a lámpát. Erős, vöröses fény öntötte el a föld alatti helyiséget. Az építész hátrálépett, meghajolt és bemutatkozott.

— Gah Du-Den, vagy Gahden.

Kiterítette az Idő Temploma föld alatti helyiségeinek rajzát. Rodiszt meghökkentették a helyiségek méretei. Két szintben járatok és folyosók fúrták át a talajt, futottak szét minden irányban, hat hosszú kiágazással a kerten és a falon túlra.

— Ez a folyosó itt a Mindenható Idő szobra alatt ér véget — magyarázta az építész —, de ezt zárva hagytuk, mert ott túlságosan sokan járnak. Ettől balra az ötös járat az egyik légkényelmesebb. Egy régi pavilonban végződik, ahol most nagyfeszültségű transzformátorok vannak, és nekünk „hél”-eknek szabad bejárásunk van oda. De ennél is jobb a negyedik járat, amely a hegyoldal egyik sziklájába van mélyítve, ott, a kiszögellésen áll a Zet Ugrói elnevezett kémiai laboratórium régi épülete. A laboratórium alagsorából függőleges akna ereszkedik le, abba mindenki bejuthat, aki be van avatva a templom titkába. A többi járat szabad téren végződik, gyakori használat esetén könnyen felfedezhető, de menekülésre jól kihasználható.

— Zet Ug a Négyek Tanácsának egyik tagja? — kérdezte Rodisz. — Nem is tudtam, hogy ő vegyész.

— Szó sincs róla! — nevetett az építész. — Nálunk bármely intézetet, színházat, gyárat el lehet nevezni olyan nagyságokról, akiknek semmi közük a tudományhoz, a művészethez, áltálában semmihez, kivéve a hatalmat.