Ivan Jefremov - A Bika órája

Fogcsikorgatva előkapott egy hosszú, háromélű tűt, a mellébe döfte, lerogyott Csedi mellé. A lány semmit sem látott, sem Sotsek öngyilkosságát, sem azt, hogy két „lila” odafut, kikutatják, s mikor megtalálják nála az igazolványt, ijedten odahívnak egy „szem”jelvényes embert.

A Központi Kórházba, azonnal! — rendelkezett a „szem”.

Fay Rodisz, mielőtt elindult a Történelemtárba, szeretett volna találkozni a bolygó urával, de Csagasz nem fogadta. A magas, sovány „kígyós”, aki közvetítő volt a Négyek Tanácsának elnöke és Rodisz között, kijelentette, hogy az elnököt nagyón elfoglalják az államügyek. Rodisz bizonyára jót mulat az elfoglaltság és a múlt heti kaland összefüggésén, ha nem aggódik városban tartózkodó barátaiért. Mielőtt elhagyta volna a Coam-palotát, sikerült elhelyeznie egy mikróadót.

Az épület komorsága és elhanyagoltsága ellenére Fay Rodisz új lakóhelye kellemesebbnek tűnt, mint a palota. A Történelemtár tulajdonképpen egy régi templom volt, amelyet valaha a Mindenható Idő tiszteletére emeltek. Ez nem istenség, hanem inkább szimbólum volt, a nem vallásos tormansziak egykor ennek hódoltak. Az Idő Temploma nagyméretű, kék téglából rakott hat hosszú, párhuzamos épületből állt, amelyek egy nyitott, oszlopsoros folyosóhoz csatlakoztak. A folyosó két méterre a föld felett húzódott, alacsony mellvédjét összefonódott kígyók alkották. Mind a hat épület homlokzatát csavart vasoszlopok támasztották alá. Elvadult kert burjánzott a templom és a magas vörös fal között, amelynek peremén időnként „lila” őrök sétáltak végig.

Az épületekben csak könyvkötegek voltak, semmi más. Mindegyik terem közepén magas, szürke és vörös kőtáblák álltak, cikomyás, régi feliratokkal, előttük pedig kőteknők az adományoknak.

A felső emeleteken zsúfolt könyvszekrények állványokkal. A szabadon maradt körfalaknál félig elmállott kéziratok, újságok, reprodukciók és metszetek tornyosultak. A Jan-Jah bolygón nem építettek külön raktárakat, beérték úgy-ahogy átalakított, üresen álló régi épületekkel. Nem voltak itt igazi múzeumok sem, speciális optikai diorámákkal, különleges megvilágítással, porvédő és hőmérsékletszabályozó berendezésekkel.

A felső emeleteken megmaradt számos ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb szoba, keskeny folyosó, rozzant külső és belső erkély.

Amikor a „kígyós” felvezette Rodiszt, hogy válasszon lakhelyet, Tael, a földi „uralkodónő” elmaradhatatlan kísérője, egy alkalmas pillanatban odasúgta, hogy ragaszkodjon a kaputól számított ötödik épülethez. A „kígyós”, aki arra számított, hogy Rodisz a kapuhoz közelebb kíván elhelyezkedni, megörült ennek, de gyáva óvatosságból azért megkérdezte, miért éppen az ötödik templom tetszett meg.

— Az épület jobb állapotban van — felelte Rodisz gondolkodás nélkül —, azonkívül a lépcsőpihenőn egy remek kígyót láttam.

— Valóban, valóban! — helyeselt a „kígyós”.

Fay Rodisz őszintén beszélt. A kígyószobor az ötödik templomban csakugyan elütött a bolygón szokásos kétfajta szobortói. Rendszerint támadó állásban ábrázolták a kígyót.

Az ötödik templomban az ismeretlen szobrász az óriási vaskígyót a kétségbeesés pózában formálta meg, aszimmetrikus, görcsösen tekeredő testtel, fejét szenvedőn hátrahajtva, szűk torkát néma kiáltásra tátva. A kígyó, az emberekhez hasonlóan, érezte, hogy fogságban van, és igyekezett kiszabadulni. A szobrász kétségkívül megsejtette az infemót.

Rodiszt bevezették az ötödik épület félemeletén, a sebtében kitakarított két kis szobába, amely por és régi papír szagát árasztotta. Bevitték az előre odaszállított bútort. Rodisz két másik, viszonylag kényelmes, négyszögletes szobát akart választani, a hegyekre néző erkéllyel. Tael azonban azt tanácsolta neki, hogy ezt a két aszimmetrikus szobácskát válaszsza, amely a ferdén meghajló tetőhöz közel esik. A „kígyós” azzal búcsúzott, hogy időnként meglátogatja a földlakók úrnőjét, ellenőrzi, megvan-e minden kényelme, kiszolgálják-e rendesen.

— Nagy és bölcs uralkodónk — a „kígyós” szokás szerint meghajolt — megbízásából közlöm, hogy a rendkívüli veszélyre való tekintettel ne hagyja el a Történelemtárat. Itt őrség van, amely el tudja hárítani a támadást. A városban mindig leselkedik valamilyen veszély, az uralkodó pedig — újabb meghajlás — meg van róla győződve, hogy nem tart igényt személyes védelemre.

— Nem tartok!

— A nagy Csoio Csagasz mindent előre látott! Most pedig távozom. Honteelo Tollo Frael mérnök továbbra is rendelkezésére áll.

A „kígyós” közönyösen a mérnök felé biccentett és kiment. Súlyos léptei alatt nyikorgott a folyosó fapadlója és a lépcső. Csend borult a régi templomra.

Tael, aki eddig szótlanul, tűnődve álldogált, felélénkült. Ujját a szájára téve hallgatásra intette Rodiszt, jegyzetfüzetet vett elő, lerajzolt néhány jelet és átnyújtotta: „Érzékeli-e az SDF az elektronikus berendezéseket és a mérgeket?” — olvasta Rodisz. Bólintott, és bekapcsolta a kilenclábút. Az SDF kitolt egy zöldesen csillogó lámpácskát, amelynek sugara végigkutatta a szobát, de a zöld szín nem változott. Ellenben a számtárcsás fekete golyó mindjárt mozgatni kezdte csápjait, két irányt jelezve az első szobában és négyet a másodikban. A jelzéseket követve, Tael hat fekete dobozkát fedezett fel a bútorban, a szekrényben és az ablakfíilkében. A mérnök útmutatása nyomán Rodisz mindegyik dobozt roncsoló ultrahanggal kezelte. A művelet mindössze néhány percig tartott. Tael megkönnyebbülten felsóhajtott, és megkérte Rodiszt, kapcsolja be a védőteret.

— Most már nyugodtan beszélhetünk — mondta a mérnök, és leült a díványra.

— Miért ez a nagy óvatosság? — mosolygott Rodisz. — Csak füleljenek és jegyezgessenek.

— Szó sem lehet róla! — kiáltott fel diadalmasan a mérnök.

— Hamarosan mindent megért! Csagasz elkövette az első nagy hibát, mikor ilyen félreeső helyet választott. Az ősrégi templomokban titkos labirintusok vannak, amelyekről az idők folyamán megfeledkeztek és a vezetők sem tudnak, mert az előrelátó kutatók, történészek és építészek meg tudták őrizni és ránk, „hél”-ekre hagyták a titkot. Két ilyen épületben — a hátsó féltekén levő Tükör Toronyban, és a fővárosi Fehér Százak Kupolájában most a PV és a REI műszereket készítik… Ezt az Idő Templomát nemrég kutatták át. Építész barátomnak, aki régi épületek helyreállításával foglalkozik, véletlenül sikerült megtalálnia a régi tervrajzokat. Ön itt teljesen szabadon mozoghat. A „lilák” orra előtt bármikor elhagyhatja a Történelemtárat, vagy találkozhat itt, akivel akar.

— Ez utóbbi sokkal fontosabb — mondta Rodisz. — Akik idejönnek, biztonságban lesznek. Nekem most nincs dolgom a városban. Egyébként is szemmel tartanak, és bajba sodornék valakit. De bármikor át tudok menni a „lilák” őrségén, ha úgy kívánom.

— Igazán? — kiáltott fel Tael meglepetten és nagy tisztelettel. — Hogyan?

— Majd meglátja — ígérte Rodisz —, de hogy nézhetnénk meg a tervrajzokat?

— Holnap elhozom az építészt, most pedig megmutatom a föld alatti járatot. — Bement a belső szobába, a vastag fal mellett letérdelt, s Rodisz lábát megfogva, cipője orrát a padlóban levő észrevehetetlen mélyedéshez igazította. Megkérte, hogy nehezedjék a sarkára, egy titkos reteszt nyomatott le vele. A nagy erejű rugók félrehúztak egy keskeny és vastag kőtáblát. A függőleges nyílásból dohos pinceszag áradt. A mérnök belépett a vaksötétbe, és intett Rodisznak, hogy kövesse. Meggyújtotta zseblámpáját, és egy rozsdás kárra mutatott, amelynek elfordításával a nyílás bezárult.