Ivan Jefremov - A Bika órája

Nyolc nap múlva elegendő tormanszi ember gyűlt össze, hogy megkezdjék az előadásokat. A földlakók csodálkozva látták, hogy valamennyien „hél”-ek, hosszúéletűek, műszaki értelmiségiek, tudósok, művészek. Fay Rodisz kérte, hogy hívjanak meg „rél”-eket, rövidéltű fiatalokat is. Tael mérnök zavarba esett.

— Ezek nem részesülnek megfelelő oktatásban, s mi úgyszólván nem is érintkezünk velük. Ezért nem is ismerek olyanokat, akik érdemesek a bizalomra… De miért van rájuk szükség?

— Hiába pazaroltam az időt magára — mondta Rodisz szigorúan —, ha még mindig nem értette meg, hogy a jövő vagy mindenkié, vagy senkié.

— Náluk az osztályelnyomás rosszabb, mint nálunk a feudalizmusban volt! — kiáltott fel Csedi. — Ennek rabszolgatartó-rendszer színezete van!

A mérnök elvörösödött, ajkai remegtek, fanatikus szemét olyan kutyahűséggel és könyörögve meresztette Rodiszra, hogy Csedi kényelmetlenül érezte magát.

— Valóban, nálunk éles határvonal van a tanulásra érdemesek és a tanulatlanok között. Csakhogy képességeik alapján választják ki őket a megszülető gyermekek tömegéből, és ezek az emberek, ezek a „rél”-ek, tökéletesen boldogok!

— Éppen olyan tökéletesen, mint maguk, a „hél”-ek, akik választott hivatásukban dolgoznak, alkotnak, felfedezéseket tesznek. De hát akkor mire jók a maguk útkeresései és lelki gyötrődései? Látom már, hogy még keveset értünk el. Ez az én hibám! Megszüntetjük a sétákat, és mi ketten történelmi dialektikával fogunk foglalkozni.

A kétségbeeséssel határos rémület nem tűnt el Tael arcáról.

„Minden hibáért könyörtelen leszámolást vár — gondolta Csedi. — Itt nyilván így bánnak az emberekkel.”

Minden akadály ellenére a filmek bemutatása tizenhat nap múlva megkezdődött.

A forró völgykatlanban, ahol az enyhe szélben hajladozó, félig kiszáradt fű volt az élet egyetlen jele, megjelent a Föld megdöbbentően valóságos világa.

Grif Rift és Olla Dez a védőtér hajlatát vetítővászonnak használta, és megváltoztatta a görbületet, a domb szakadékos oldala alatt hatalmas színpadot hozott létre.

A Jan-Jah bolygó lakóinak minden rendkívüli volt. Lapos, felfújható tutajokkal keltek át a sötét tengeren, a gonométeren hirtelen felvillantak a láthatatlan ultraviolett sugarak, kiszálltak a part menti bokrok alatt, felmásztak a hegyre, megkeresték a két alacsony fát, amelyek között beléphettek a völgykatlanba, amelybe most senki más be nem tehette a lábát. A kátlan fenekét láthatatlan forrásból szüremlő, szétszórt, szokatlanul homályos fény töltötte be. Az izgatott vendégek letelepedtek a vízmosások között. Mindez annyira elütött a Jan Jah egyhangú életétől, a butítóan egyforma munkától és a primitív szórakozásoktól, hogy a levegő feszültséggel telt meg.

A védőtér áthatolhatatlan sötétjéből hirtelen előbukkant a csillaghajó körterme, ahonnan a hat földlakó üdvözölte a vendégeket anyanyelvükön. A távoli világ követeit a tormansziak először nagyon szépnek, de teljesen egyformának találták. A férfiak magasak, arcuk komoly, szinte rideg. A nők arcvonásai szabályosak, finomak, az orruk eszményien egyenes, álluk kemény, hajuk sűrű és erős. A Jan-Jah lakói csak akkor figyeltek fel a földlakók egyéni jellegzetességeire, amikor az általános vonásokat már megszokták.

Valamelyik csillaghajós, legtöbbször Olla Dez, röviden elmagyarázta a sztereofilm témáját, és a csillaghajó eltűnt.

A tormansziak előtt valószínűtlenül áttetsző, kék vizű tenger hullámzott. Fekete, rózsaszínű és vörös fövenyű, tiszta strandok szinte néptelenek voltak, nem úgy, mint a Tormánszón, ahol a fürdésre alkalmas helyeket elárasztotta a sok embér. Időnként furdőzők jöttek, úsztak, a víz alá buktak, és már mentek is tovább a part menti kisvasutak nyitott kocsijaiban.

A Jan-Jah lakóinak képzeletét megragadta a gigantikus Spirál út: a közvetlen közelről fényképezett óriási vonat közeledése felébresztette az emberben a számára immár szokatlan ősi félelmet.

A beláthatatlan térségeken elterülő délikertek és a határtálán mezők, kukoricacsőnél nagyobb kalászú búzával, olyan kiáltó ellentétben voltak a Tormansz szegényes, bokros kertjeivel és babbal beültetett földjeivel, hogy Grif Rift elhatározta, többé nem mutatja a hazai bolygó bőségét, nehogy megbántsa a vendégeket.

Az automata üzemeknek, amelyekben mesterséges húst, tejet, vajat, kaviárt és cukrot készítettek, mintha semmi kapcsolatuk nem lett volna a mezőkkel, a gyümölcsösökkel és a háziállatokkal. A fehérje gyártásában használatos sugárgyűjtő berendezések lapos, átlátszó edényei csak egy kis részét alkották az óriási föld alatti berendezéseknek, amelyekben egyenletes hőmérséklet és nyomás mellett aminosav cirkulált. A cukorgyárak tornyainak titokzatos, fojtott zúgása olyan volt, mint a távoli vihar visszhangja. Ezek kolosszális mennyiségű levegőt szívtak be, megtisztították az évezredek ésszerűtlen gazdálkodása alatt felhalmozódott széndioxidtól. Legszebbek a szintetikus tojássárgáját készítő gyárak hófehér oszlopsorai voltak, amelyek cédruserdők szélén csillogtak. A tormansziak csak az élelmiszertermelés technikai fejlettségét látva értették meg, miért van a Földön oly kevés tejelő jószág — tehén és jávorantilop —, s nincs egyáltalán vágójószág, baromfitenyésztés és halfeldolgozó üzem.

— Amikor többé nem volt szükség rá, hogy élelemért leölje az állatokat, akkor tette meg az emberiség az utolsó lépést a szükségszerűség birodalmából az igazi emberi szabadság felé. Mindaddig nem tehette ezt meg, amíg nem tudott növényi fehérjéből állati fehérjét készíteni, amíg a tehenet nem tudta műtej— és művajgyárral helyettesítem — magyarázta Grif Rift.

— Miért nincs nálunk máig se ilyesmi? — kérdezgették a tormansziak.

— A biológia önöknél nyilván valami mással foglalkozik, vagy pedig hátrányos helyzetben volt, háttérbe szorították az ember fejlődése szempontjából kevésbé fontos tudományok. Ez a helyzet ismert a Föld történetében is…

— S önök arra a következtetésre jutottak, hogy ha állatokat ölnek le táplálékszerzés céljából, nem juthatnak fel a kultúra igazi csúcsára?

— Igen!

— De hiszen tudományos kísérletekhez is szükség van az állatokra.

— Nem! Keressenek más megoldást, de ne rendezkedjenek be kínzásra. A világ elképzelhetetlenül bonyolult, feltétlenül találnak sok más utat, amelyen eljuthatnak az igazsághoz.

A Jan-Jah bolygó orvosai és biológusai kétkedőn néztek össze. De újra és újra feltűntek előttük a gyönyörű tudományos intézetek, az emlékezőgépek sok kilométeres föld alatti labirintusai, ahol az egész bolygó információs anyagát őrizték.

A tormansziak számára a művészetek hallatlan elterjedtsége volt talán a legmeglepőbb. Gyakorlatilag minden ember értett a művészet valamelyik ágához, s ezt élete különböző szakaszaiban mással cserélte fel. Az információs anyag szabad használata lehetővé tetté, hogy megnézhessenek bármely festményt, szobrot, megszerezzenek bármely elektronikusan rögzített zeneművet, könyvet. Az Asztrográfia, a Könyv, a Zene, a Tánc Házai lényegében paloták voltak, ahol minden látogató nyugodtan és kényelmesen elgyönyörködhetett a kozmosz látványában, lakott bolygóiban és az adatokkal bizonyított történelem évezredei alatt keletkezett emberi alkotások gazdagságában. Valóban elképzelhetetlen mennyiségű műalkotás született, a VEK a Világ Egyesülésének Kora óta eltelt két évezred folyamán!