Ivan Jefremov - A Bika órája

A Tormansz lakosai, hol a székük karfáját csapkodták a soha nem látott tánc költészetétől elbűvölten, hol értetlenül a vállukat vonogatták, olykor meg össze is súgtak.

A fény lassan kialudt. Olla beleolvadt a színpad fekete felébe.

— Nem is vártam mást! — kiáltott fel Jantre Jahah, és az összegyűltek helyeselve zúgtak.

Csoio Csagasz bosszús pillantást vetve feleségére, hátradőlt karosszékében, és senkihez sem fordulva, így szólt:

— Van valami nem emberi, megengedhetetlen az érzelmeknek ebben a nyíltságában és erejében. És veszélyes is, mert ez a nő több, mint szép.

Fay Rodisz észrevette, hogy a mellette ülő Csedi arca lángra lobban. A lány könyörgőn, szinte parancsolóan nézett rá: „Csináljon már valamit.”

„Az ostobaságnak soha nem szabad diadalmaskodnia, mert a következmények szükségképpen rosszak” — jutott Rodisz eszébe ez a mondat valamelyik tankönyvből. Elszántan felállt, magához intette Eviza Tanetet.

— Most pedig mi táncolunk — jelentette ki nyugodtan, mintha ez is a programba tartozna.

Csedi örvendezve csapta össze a kezét.

— Nekem ebből elég! — mondta csípősen Jantre Jahah, és elhagyta a termet.

Példáját követve engedelmesen felállt az öt meghívott tormanszi nő. Csoio Csagasz azonban kényelmesebben elhelyezkedett székében, és a férfiak kötelességüknek érezték, hogy maradjanak. Egyébként a földlakók, akik a csillaghajóból nézték az előadást, észrevették, hogy a tormanszi nők, Jantre Jahah is, az ezüstszürke drapéria mögé bújtak.

Fay Rodisz és Eviza Tanét néhány percre eltűnt, majd egy szál védőruhában jött vissza. Mindketten egy-egy nyolcszögletes hangrögzítő kristályt erősítettek a tenyerükhöz. A két nő — az egyik hollófeketén, a másik ezüstös-zölden, mint a fűzfalevél — egymás mellé állt. Karjukat széttárták és magasra emelték. Szokatlan ritmus dübörgött fel a teremben. A ritmikus dübörgés ütemére megkezdődött a tánc: a kezek kinyúltak, mintha hipnotizálni akarnák a nézőket.

A tenyérrel lefelé fordított kezekből bénító erő hullámai áradtak a tormansziakra. A monoton dallamnak engedelmeskedve, Eviza és Rodisz leeresztette és oldalához szorította a kezét. Lassan és összehangoltan forogni kezdtek, összehúzott szemöldökük alól fúrcsa és parancsoló pillantásokat vetettek a nézőkre. Majd diadalmasan felemelt kézzel forogtak. Titokzatos hangszerek ütései hallatszottak, visszhangot keltve a tormanszi férfiak szívében. Eviza és Fay hirtelen megállt. Összeszorított szájuk kissé kinyílt, kivillant tökéletes fogsoruk, szemük nevetett. Diadalmasan rázendítettek egy ősi iráni himnuszra: „Mámoros, szerelmes asszony, körötte holdsugár, selymeiben félmeztelen, s telt poharat kínál… Szemében dévaj kedv, derű ül ajka szegletében!” A hangszerek dübörgése csúfolódó pergésbe csapott át. A nézők lélegzetüket visszafojtva figyeltek. A mozdulatlan fekete és zöld test újra feléledt. Egyhelyben állva, bámulatosan hajlékony és erős izmaik hullámszerű mozgatásával követték a zenét. Mint széllökésre a víz, a kezük és a válluk, a hasuk és a csípőjük hullámzott, megfoghatatlan és gyötrő vonzóerőt sugározva. A zene megszakadt.

— Ha! — kiáltott fel Eviza és Fay, s mindketten egyszerre leeresztették a kezüket.

A függöny mögött dermedten álló nők rémülten látták, hogy Csoio Csagasz és a Négyek Tanácsának tagjai a hipnotikus zene hatására előredőltek és kizuhantak székükből, de mindjárt felpattantak, s úgy téve, mintha semmi sem történt volna, tenyerükkel vadul csapkodták a szék karfáját, ami a legnagyobb elismerést jelentette.

Rodisz és Eviza kiszaladt.

— Hogy tehettek ilyet! — mondta Olla Dez szemrehányóan.

— Szerintem pompás volt! Nézze, a tormansziakat mintha sokk érte volna! — kiáltotta Div Szimbel.

Valóban, a nézők a Coam-palotában zavartnak látszottak, a helyükre visszatérő nők pedig olyan csendesek lettek, mint akiket fejbe kólintották. De mikor Fay Rodisz és Eviza Tanét megjelent, a karfák csapkodásával és helyeslő kiáltásokkal üdvözölték őket.

Rodisz a csillaghajóban maradt társai felé fordult, ujjain mutatta, hogy a telepek kimerültek, és kikapcsolta az SDFeket. Olla Dez szintén megszakította a közvetítést a „Sötét Láng”-ról, és azt mondta:

— Rodisz néha úgy viselkedik, mint egy harmadik ciklusú iskoláslány.

De hiszen remekül táncoltak! — tiltakozott Grif Rift. — Nem magával hasonlítom össze őket. Maga a tánc istennője, de csak a Földön.

— Nem tagadom, itt én alulmaradtam — felelte Olla. — Rodisz és Eviza ügyesen használták ki a ritmus hatását. Az ősidőkben azt tartották, hogy a közös ének, éppúgy, mint a katonák menetelése és a jógik közös tornája — varázslás, amelylyel hatalmat nyernek az emberek felett. A „vörös orgiák” a buddhista kolostorokban, a misztériumok a szerelem és a térmékenység isteneinek tiszteletére Hellasz, Fönícia és Róma templomaiban, a hastánc Egyiptomban és Észak-Afrikában, a „bűvölő” táncok Indiában, Indonéziában és Polinéziában valaha nem annyira erotikus, mint inkább hipnotikus hatást tettek a férfiakra. A pszichológusok csak jóval később ismerték fel a különböző kombinációkat a vizuális képzettársításokban, az emberi szépségérzet legfontosabb elemében, amely a tökéletesre irányuló több százezer éves természetes kiválasztódás folyamán szilárdan összeforrt az erotikával. A női test hajiékonyságát és zeneiségét nem hiába hasonlítják ősidők óta a kígyó táncához. Fay Rodisz mint történész régi táncokból összeválogatta a hipnotikus erejű elemeket, és a hatás lenyűgöző volt. De mikor tanította meg rá Evizát?

Rodiszt tehát nem vádolhatjuk könnyelműséggel és meggondolatlansággal. Erre a táncra láthatóan régen felkészült, hogy bebizonyítsa a tormansziaknak a velünk való rokonságukat — mondta meggyőződéssel Grif Rift.

A Coam kertjének falain kívül egy kis erdő nőtt, amelyben a fák annyira hasonlítottak a földi japán cédrusfákra, hogy még messziről is vágyat ébresztettek Rodiszban. Japán cédrusok nőttek első ciklusú iskolája körül is. Az első ciklus a légnehezebb volt gyermekkorában. A nulla ciklus szabadsága és gondtalansága után elérkezett az az idő, amikor már szigorú felelősséget kellett vállalnia tetteiért. A kis Fay gyakran kiszökött az árnyas cédrusligetbe, hogy kisírja magát.

S most, a palota falain kívül, Tael mérnökkel sétálgatva, Rodisz odarohant egy fához, hozzásimult a törzséhez, érezni akarta a gyanta és a kéreg otthonias illatát. A védőruha azonbán megakadályozta, hogy a földlakókra jellemző kifinomult tapintással, egész testével érzékelje az eleven fát, a fa törzsébői pedig csak porszag áradt.

Az infemó megpróbáltatásai óta már feledésbe merült reménytelenség szorította össze Rodisz mellét. Lehajtotta fejét, nehogy Eviza és Vir leolvassa arcáról a honvágyat. A szülőföld fája becsapta. Hány ilyen csalódás vár még rá, elsősorbán az emberek közt, akik külsőleg éppen olyanok, mint a földiek, lélekben mégis annyira különböznek tőlük!

Tael mérnök különböző ürügyekkel mintegy száz barátját és ismerősét vonultatta fel a földlakók előtt. Bár a csoport tagjai meglepően hasonló emberekből álltak, a Földről jött vendégek mintegy harmincuk kizárását javasolták. A kirostáltak nagy száma meghökkentette Taelt. A földlakók megmagyarázták, hogy ők nemcsak a gonoszság hordozóit vagy a sérült, fogyatékos pszichikumot leplező irigyeket szűrték ki, hanem azokát is, akiknek a tudás és a szellemi szabadság iránti vágya nem elég erős.