Ivan Jefremov - A Bika órája

A „Sötét Láng” zord sziklabércként emelkedett a száraz és néptelen tengerparti füves pusztaságon. A szél vékony homokos porréteggel vonta már be körülötte a talajt. A hangáteresztő légszűrőkön a földlakók néha behallották a körülöttük őrjáratot végző lilaruhások kiabáláshoz hasonló beszélgetését és a szállító gépkocsik motorjainak erős búgását.

A csillaghajósok tudták, azért áll itt őrség, hogy megakadályozza érintkezésüket a tormansziakkal, nem pedig azért, hogy megvédje a vendégeket. Sőt, egyik éjjel maguk az őrök kíséreltek meg támadást a „Sötét Láng” ellen. A csillaghajósokat nem érte váratlanul, s az éjszakai filmfelvevők megörökítették a „csata” részleteit. Tulajdonképpen nem is volt csata. A „lilák” váratlanul tűz alá vették a kijárati folyosót, és berontottak a szabadba nyíló részbe, de visszapattantak a védőtérről, és saját golyóik sebesítették meg őket. Azóta senki sem közeledett a „Sötét Láng”-hoz. Aki először vetődött ide, azt hihette, hogy a csillaghajót réges-rég elhagyták.

A személyzet várta a teljes akklimatizációt, amikor majd felszedhetik a nyitott folyosót és szabaddá tehetik az űrhajó nyílásaik hogy takarékoskodjanak a földi levegőkészlettel. Div Szimbel és Olla Dez szeretett volna kirándulni a tengerre, Grif Rift és Szol Szain pedig elsősorban azon gondolkodott, hogyan kellene kapcsolatot teremtem a Tormansz lakosságával. Lassan kezdtek eligazodni a bolygó életében, amely emberi vonatkozásban közel állt hozzájuk, de a történelmét, társadalmi berendezkedését, a szokásokat és az ismeretlen célokat tekintve idegen volt. A türelmes várakozás a földlakók egyik alapvető tulajdonsága volt, s itt elviselhetőbb lett volna, ha nincs az állandó izgalom hét társukért. Minden percben készen kell állniuk, hogy segítsenek rajtuk.

Valamennyi távközlési csatornát kettőre korlátozták, a hátsó félteke 46-os szegmentumára, és a Bölcsesség Központja városára irányuló kettős csatornára. Ezek a bolygó fölött a légkörön túli visszaverő rétegekig emelkedtek, és onnan vízesésként zuhantak le, nagy területet tölcsérként fedve be. A főcsatorna sugárzói a „Sötét Láng” kupoláján levő szemekre hasonlították, nappal kéken csillogtak, éjszaka pedig sárga fénynyel égtek. Ezek az éber szemek félelemmel töltötték el a tormansziakat. Az űrhajó mélyében, a szferoid pilótafülkében állandó ügyeletes figyelte a hét zöld fényt a műszerasztal ferde lapjának felső sávján. Éjszaka rendszerint férfiak voltak szolgálatban. Ez a szokás még az őskorból maradt fenn, mikor éjszakánként férfiak virrasztottak, mert a sötétség leszállta után veszélyes ragadozók kóboroltak az ember lakóvagy szálláshelye körül.

Teltek-múltak a hetek. A rendszeres televizofon kapcsolat társaikkal enyhítette az aggodalom feszültségét. Div Szimbel még azt is javasolta, hogy kapcsolják át az optikai indikátorókát hangriasztásra, és ne tartsanak ügyeletet a műszerasztal mellett. Grif Rift azonban ellenezte.

— Nincs jogunk megfosztani társainkat aggódó gondolatainktól. Ezek révén érzik a segítséget és a kapcsolatot a földi világnak ezzel a kis szigetével — mondta a parancsnok, széles, büszke mozdulattal mutatva körül. — Ott, a Földön valamennyien a jóindulatú figyelmesség és gondoskodás pszichikai terében élünk. Itt mindig érződik az idegenség, a szétszórtság és a rosszindulat. Mi még soha nem voltunk ilyen magányosak, a lelki magány pedig rosszabb, mint elszigetelődni a megszokott világtól. Nehéz megpróbáltatások idején ez nagyón nyomasztó.

Egyik este Grif Rift ült a személyi jelzések műszertáblája előtt, a fényezett lapra könyökölve, öklére támasztotta a fejét. Mögötte tétován és nesztelenül felbukkant Szol Szain.

— Mit járkál itt, Szol? — kérdezte Rift meg sem fordulva. — Nyugtalan?

— Úgy érzem magam, mint a futó, aki teljes erővel belelendült, de jóval a cél előtt megállították. Nehéz elviselni ezt a kényszerű tétlenséget.

— Magára vállalta a kapott információk tárolását.

— Jelentéktelen munka. Olyan kevés értékes anyagot sikerül szereznünk.

— Az a baj, hogy a tormansziak nem működnek együtt velünk, néha meg egyszerűen akadályoznak.

— Várjon még egy kicsit. Majd az emberekkel lépünk összeköttetésbe, nem a hivatalokkal.

— Bár már látnám! Úgy szeretnék valami jót tenni értük. S minél több eredménnyel. Most azonban akár szívhatnék valami enyhe kábítószert.

— Miket beszél, Szol!

Szol Szain mérnök felkapta a fejét, a zöld fények beteges színt kölcsönöztek szikár arcának.

— Talán szükségszerű is a mi körülményeink közt.

— Mire gondol, Szol?

— A tehetetlenségre. Nem lehet áttörni a legszilárdabb falat, a pszichológiai falat, amellyel körülvettek minket…

— De miért ne lehetne? Én a maga helyében felhasználnám konstruktőri tehetségemet, hogy elkészítsem a legfontosabb műszereket a Tormansz lakói részére. Nagy szükségük van rájuk.

— Maga szerint mi a legfontosabb?

— Az ellenséges érzelmet jelző készülék és a fegyver. Egyikét is, másikat is gomb nagyságúra kicsinyítve képzelném. Lehetne olyan alakú, mint egy kis csat vagy fülbevaló.

— És a fegyver?

— Igen! Az UBT-bombáktól a sugártörőkig.

— UBT? Maga erre gondol, de ha én egy pillanatra megkívánom a narkotikumot, az már erkölcstelenség? Hány életét oltott ki az UBT kétezer évvel ezelőtt nálunk, de más bolygókon is!

— S mennyit mentett meg azzal, hogy elpusztította a gyilkosok hordáit?

— Nem tudok igazat adni magának. Valaha szükség volt rá, de mi csak könyvekből tudunk erről. Én nem tudok… — Szol Szain elhallgatott, mert a parancsnok hirtelen felegyenesedett.

A bal felső zöld szem kialudt, kétszer pislantott, majd újra egyenletes fénnyel égett. Grif Rift töprengő arca felélénkült, ösztönösen ökölbe szorított keze szétnyílt. Szol Szain megkönnyebbülten felsóhajtott. Mindketten hallgattak.

— Nagyon szereti őt, Rítt? — kérdezte Szain, és megérintette Grif Rift kezét. — Nem kíváncsiságból kérdezem, hiszen én is…

— Kit?

— Csedit! — felelte Szol Szain, s a parancsnok tekintetében csodálkozást látott felvillanni. — Igen, a kis Csedit, nem pedig a gyönyörű Evizát!

Rift a bal felső fényre pillantott, ujjait óvatosan a műszerfal külső gombsorára tette, mintha a kísértésnek engedve őszszeköttetést akarna teremteni a tormanszi fővárossal.

— Rodisz balsorsa válaszfal köztünk, de az én múltamból is rám vetődik a halál árnyéka. — Rift felállt, néhányszor végigsétált a fülkén, és alig észrevehető zavarral Szol Szainhoz lépett. — Van egy régi dal: „Nem tudom, mi van előttem a sötétben, de visszanézni félek!”

— Maga mond ilyet, aki gyengeségem miatt szemrehányást tesz nekem?

— Igen, mert magamnak is szemrehányást teszek. S szintén megbocsátok.

— De ha ezek arra vetemednek…

— Megmondtam Rodisznak, hogy ha kell, egy kilométer mélyen feltúrom ezt a bolygót, de megtalálom őt.

— S ő megtiltotta?

— Persze! „Nem, Grif, maga ezt soha nem teszi meg!” — A parancsnok megpróbálta utánozni Fay Rodisz szemrehányó, szomorú hangját.

— S ha támadás éri a „Sötét Láng”-ot? — kérdezte Szol.

— Az más. Newton harmadik törvényét* ezek most már tapasztalatból megismerték. Kár, hogy ebben a társadalomban egyéni erőszak esetén nem érvényesül ez a törvény. Mennyivel boldogabb és egyszerűbb lenne az életük…