Ivan Jefremov - A Bika órája

Lentről ugyanakkor súlyos zuhanás hallatszott. Az SDF Rodíszt hívta, kiáltása eljutott a palota minden zugába. Előrohantak az őrök. Ez volt az a pillanat, amikor a „mentő” csőport a Sötétség, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, az ítélet Terméből lecsúszott a mélybe.

A Föld emberei csak most, a történtek megbeszélése után jöttek rá, hogy a palotaőrség és az alacsonyabb rangú parancsnokok nem tekinthetők a saját teüeikért felelős embereknek. Igen, a „lilák” erkölcsileg fogyatékos, pszichikailag megtört lények voltak, képtelenek véleményalkotásra, és mentesek minden felelősségtől, feletteseik akaratának készséges bábjai.

— Valamennyien sok hibát követtünk el. — Rodisz nevető szemmel nézett végig társain. — Én tegyek szemrehányást maguknak, mikor én magam is szeretném valahogy megmozgatni ezt a dermedt társadalmat, amely makacsul ragaszkodik a kialakult rendhez?

— Minket egészen lenyűgöztek az információs anyagtárak — mondta Csedi —, a régi templomok és más elhagyatott helyiségek, melyek zsúfolásig vannak megpenészedett, itt-ott már porladó könyvekkel, iratokkal, fényképekkel és dokumentumokkái. Több száz szorgalmas ember szükséges csupán egy ilyen irattár feltárásához, pedig a bolygón vagy háromszázezer van belőle.

— A műalkotásokkal sem jobb a helyzet — jegyezte meg Gén Atal. — A Zene, a Festészet és a Szobrászat Házaiban csak azt állítják ki, ami a Négyek Tanácsának és bizalmasainak tetszik. Az összes többit, régit és újat, senki által nem látogatott épületekbe zárták. Az egyikbe benéztem. Garmadábán állnak a festmények, az egymásra dobált szobrok. Mindent vastag porréteg lep.

— Nagyjából minden világos — mondta Eviza Tanét. — Itt vagyunk ugyan, de csak azt láthatjuk, amit meg akarnak mutatni nekünk. A vége az lesz, hogy egy szörnyen torz képet viszünk haza a Földre a Tormansz életéről, és expedíciónk nagyón csekély haszonnal jár!

— Mit javasol hát? — kérdezte Vir Norin.

— Vessük bele magunkat a bolygó mindennapi életébe — felelte Eviza meggyőződéssel. — Néhány nap múlva levethetjük a védőruhánkat, külsőnk nem fogja többé zavarni kömyezetünket.

— Levetni a védőruhát? Hát a gyilkosok fegyvere? — kiáltott fel Gén Atal.

— Mégis meg kell tennünk — mondta nyugodtan Rodisz —, másképp elkerülnek bennünket az egyszerű emberek. Pedig csak az ő segítségükkel kaphatunk őszinte képet az itteni életről, céljáról és értelméről. Ostobaság arra számítani, hogy mi heten kiássuk a raktárba hányt információkat, és eligazodhatünk bennük. Emberekre van szükségünk, akik más és más társadalmi szinten élnek, különböző foglalkozást űznek. A foglalkozásuk nagyon fontos, mert egész életükön át ugyanazt a munkát végzik.

— Mégis rosszul dolgoznak — jegyezte meg Csedi. — Tivisza és Tor meglátogatta a bolygó biológiai intézeteit, és megdöbbenve tapasztalta, mennyire elhanyagoltak a természetvédelmi területek és a parkok: kimerült, pusztuló erdők és elfajzott állatvilág. Vegyük le mielőbb a védőruhát, Eviza.

— Még vagy hat napig vámunk kell.

A csillaghajósok szétszéledtek a szobákban, hogy felkészüljenek a „Sötét Láng”-nak szóló következő adásra.

— Látni akarta Veda Kongot? Jöjjön — fordult Rodisz hirtélén Csedihez.

A sarokban álló, jó ideje hallgató fekete SDF odatipegett a díványhoz. Fay Rodisz kivette belőle az emlékezőgép „csillagocskáját”, és kibontotta a fóliát. A meggypiros szín lírai színezetű életrajzot sejtetett. Rodisz néhány szakszerű kézmozdulatot tett — és a magas, kék drapériájú fal előtt megjelent a kép. A Nagy Gyűrű Korában készült sztereofilmek semmiben sem maradtak el a maiak mögött, és Veda Kong a századok mélyéből előjött, s leült Rodisz és Csedi elé, az akkori idők finom fonatú fémkarosszékébe.

— Az ötödik sugárra állítottam be — súgta izgatottan Rodisz. — Ez az ő életének utolsó évtizedéről szól, amit én magam még soha nem láttam. Mikor Veda Kong befejezte az MVK negyedik korszaka hadtörténetének megfejtését…

Csedi, aki a dívány sarkába húzódott, egyformán látta maga előtt Veda Kongot és Fay Rodiszt, mintha egymással szemben ülne a Nagy Gyűrű Korának asszonya és az Összekulcsolt Kezek Korának asszonya… A Földön minden iskoláslány ismerte Veda Kongot, az MVK félelmetes barlangjainak kutatóját, hősnőjét, aki kedvese volt az akkori idők két híres emherének, Erg Noomak és Dar Vetmek. Csedi összehasonlította Veda Kong ismerős alakját hivatásának élő folytatójával. Fay Rodisznak nem kellett átverekednie magát vastag kőfalakon és veszélyes védőberendezéseken. Ő a kozmosz mélyében, olyan távolságban, amely még Veda Kong korának emberei számára is elképzelhetetlen volt, egy egész bolygót talált, amely nem élte át a földi emberiségnek azokat a válságos időszakait. Csedi gyermeki elragadtatással nézte Veda finom, gyöngéd arcát, kedves, szürke szemét, álmodozó mosolyát. Az évek nem látszottak meg lányosán karcsú alakján, de Csedi úgy látta, hogy Veda fiatalkori filmjeihez képest egész lényét titkolt szomorúság hatja át.

A földi emberek külseje rendkívüli változatos volt, különösen a Közös Munka Korában, mikor a legkülönbözőbb fajok és nemzetiségek összeolvadása már megkezdődött. A Nagy Gyűrű Korára a földi embertípus már tökéletesebb lett, eltűnt a Közös Munka Korának sokféle típusa.

Veda Kong a láthatatlan hallgatóság felé fordult:

„Két dal következik az MVK háborús korszakából. Tir Tviszt fordította le őket nemrég. A dallam változatlan.”

Egy kéz könnyű húros hangszert nyújtott át Vedának. Veda ujjai zengő hangokat csaltak ki belőle.

„Könyörgés golyóért” — jelentette be Veda, és mély, erős hangja betöltötte a palota nagy szobáját.

A dal könyörgés volt valamilyen istenhez, hogy küldjön pusztulást a csatában, mert az ember életének nincs értelme.

„Halálos golyót küldj énfelém, hiszen kegyességednek nincs határa” — ismételte Csedi. — Milyen társadalom az, amelyben egy nyilvánvalóan nyugodt és bátor ember odáig jut, hogy golyóért fohászkodik.

A másik dal még hihetetlenebb volt:

— Csak a halott boldog! Repülőgépek szállnak, Ágyú dörög, a föld tankok alatt remeg. Golyózápor csattog, megreszketnek az élők, És nőnek a hullahegyek…

Veda Kong a búsan és félelmetesen zengő húrok fölé ha-jolva dalolt.

Mihelyt eltűnt a kép, Fay Rodisz felállt, és szomorúan így szólt:

— Veda Kong mélyebben átérezte, mint mi, azokat a mérheteden szenvedéseket, amelyek elődeinknek kijutottak.

— Csakugyan olyan általános volt az antihumanizmus az MVK-ban, csakugyan az határozta meg az egész életet? — kérdezte Csedi.

— Szerencsére nem. De mindent áthatott, még a művészetet is. Az akkori idők legnagyobb költői is írtak ilyen versekét. — Rodisz mély és erős hangon mondta: — „Sűrűn kaszáld, akik szaladnak félve, golyózáport a íútók sűrűjébe, parabellum!”

— Elképesztő! — mondta Csedi megdöbbenve. — Mi az a parabellum?

— Golyós zsebfegyver.

— Akkor ez komoly? Sűrűbben lőni a golyókat a veszély elől menekülőkre? — Csedi elkomorodott.

— Egészen komoly.

— S mindennek ellenére Földünk derűsen és tisztán újjászületett.

— Igen, de nem az egész emberiség. Itt, a Tormanszon minden megismétlődik.

Csedi Fay Rodiszhoz simult, mint a gyermek, aki anyjánál keres támaszt.