Ivan Jefremov - A Bika órája

Szol Szain kiment. A Tormansz hosszú éjszakája lassan múlt. Grif Rift arra gondolt: vajon a Tormansz lakóinak nyújtandó segítség nem éppoly tilos és bűnös beavatkozás az idegen életbe, mint amikor az idegen élet törvényeit nem ismerő, magasabb rendű civilizáció képviselői szörnyű kárt okoztak a normális történelmi fejlődés folyamatának? Néhány bolygó emberisége ezt a beavatkozást a sátán küldötteiről, a sötétség és a gonosz szellemeiről költött legendákban fejezte ki.

Rift járkálni kezdett a fülkében, nyugtalan pillantásokat vetett a hét zöld fényre, mintha választ várna tőlük. Szeretett volna tanácskozni Fay Rodisszal, de nem sikerült. Fay maga mutatta be őket ennek a tormanszi férfinak. A mérnökkel folytatott beszélgetésből a földlakók tisztán látták, milyen tájékozatlanok az egyszerűbb tormansziak.

Igen, minden embernek joga van a tudáshoz és a szépséghez. Nem fogják megsérteni a történelmi fejlődést, ha összekötik az elszakadt szálakat! Ellenkezőleg, újra megindítják a történelmi fejlődés gonosz szándékkal megállított folyamatát, ismét a normális útra terelik. Egy ember megmentése is nagy boldogság, hát még milyen öröm lesz, ha egy egész bolygón sikerül segítem!

És az űrhajó tökéletes éjszakai csendjében a parancsnok hallani vélte Fay Rodisz hangját, amint határozottan azt mondja neki: „Igen, kedves Rift, igen!”

Neia Holly, Olla Dez, Grif Rift és Div Szimbel könnyű védőruhában a csillaghajó kupoláján állt. Magasan felettük fehér léggömb lebegett, kis turbinája, amely a szél ellen megtartotta, halkan zümmögött, elektronikus periszkópjának tűkrei csillogtak. Div Szimbel tisztán látta a csillaghajó kömyékének minden részletét. A pilóta felemelte a kezét, és Grif Rift a távmérő-sztereo-teleszkóp objektívjeit a számtárcsán jelzett irányba fordította. A fijldlakók sorban odahajoltak a távmérő nézőkéjéhez, és egyetértettek a mérnök-pilóta választósával.

A part menti dombok között kör alakú mélyedés volt. A part menti dombok csillaghajó felé néző oldalát meredek szakadék vágta le, megvédve a völgykatlant a szelektől. A dómbök tenger felőli oldalán sűrű bozótos ereszkedett le egészen a vízig.

— Ideális hely! — jelentette ki Szimbel elégedetten. — Védőtérrel zárjuk le a mélyedés mindkét hosszanti oldalát és a hátsó pólus felőli részt egészen a tengerig. A nézők éjszaka, a tengeren jönnek, kiszállnak a bokrok közt, és átmennek a völgyhajlatba.

— És világítótorony? — kérdezte Grif Rift.

— Nem szükséges — felelte Olla Dez. — A védőtérhez amúgy is fel kell állítani egy kis tornyot, amely egyben televizofonreléként szolgál. Felállítunk egy árbocot szakaszos ultraviolett sugárzóval, a látogatókat pedig ellátjuk lumineszkáló iránymérőkkel.

A csillaghajót figyelő őrök látták, hogy a fehér léggömb leereszkedik, és a kozmosz ismeretlen mélységeiből érkezett szörny felbőgött. A két elnyújtott szirénahang az őrség megbízottait hívta.

Az odasiető tiszt megértette, hogy a kupolán álló földiakók valamire készülnek az űrhajó közelében. A vízmosásokkal tarkított terepen egy lélek sem volt, és a tiszt jelezte, hogy megadja az engedélyt. Por és füst tört fel a csillaghajó mellől, s meredek falként elzárta a partmenti dombokat a figyelő szemek elől. Mikor a füst eloszlott, a tormansziak egyenes utat pillantottak meg, amely a bokrokon és a vízmosásokon átvágva, egy lapos dombon végződött, ahol gyér, tüskés, lecsüngő ágú fák nőttek. Az őrség tisztje úgy határozott, hogy jelentést tesz feljebbvalóinak a földlakók váratlan aktivitásáról. De mielőtt még sikerült volna rádiótelefonon összeköttetésbe lépnie a Tanács Szem Hivatalával, a „Sötét Láng” belsejéből alacsony, függőlegesen állított hengerhez hasonló szerkezet bújt elő, és méltóságteljesen imbolyogva elindult a nemrég vágott úton. Néhány perc múlva a henger elérte a végpontót, és ott forogni kezdett, elegyengetve a köves talajt. Egyre gyorsabban forgott, majd hirtelen nőni kezdett, fehér fémből készült vastag lemezspirált tolva ki magából. Mialatt az őrség tisztje jelentést tett, a fák között már állt is a kihúzott rugóhoz hasonló, csillogó tomyocska, kockában végződő vékony rúddal a csúcsán.

A csillaghajóból senki sem jött ki, a torony mozdulatlanul állt. Minden elcsendesedett. S a tormansziak úgy határoztak, hogy nem tesznek semmiféle intézkedést.

Ugyanaznap este a „Sötét Láng” közvetítette Fay Rodisznak a környék térképét és a rögtönzött színház tervrajzát. Rodisz felhívta a figyelmüket, hogy a Tormansz ura emlékeztette őt a „táncversenyre”. Olla Dez megígérte, hogy felkészül a másnapi szereplésre.

Még Szol Szain is előbújt magányából, mikor bekapcsolták a csillaghajó nagy sztereó-képernyőjét.

A Coam-palotában négy SDF közvetítésével vették az űrhajó tágas körtermét, és az űrhajón pedig a palota Gyöngytermét.

A híres táncosnő, Gae Od-Timfift lépett fel partnerével, egy széles vállú, zömök, férfias és komoly arcú táncossal. Igen nehéz, gyors fordulatokkal és forgásokkal teli akrobatikus táncot adtak elő, amely a férfi és a nő egymás elleni harcát mutatta be. A táncosnő keskeny, vörös szalagokból összeállított rövid ruhát viselt. Bal karján bilincsként feszülő súlyos karperecek. A nyakán nyakörvhöz hasonló gyöngysor csillogott. A táncosnő partnerébe kapaszkodva a földre zuhant, és elterült a férfi előtt. Szép és tehetetlen pózban feküdt az oldalán, húrként megfeszítve kaíját és lábát, partnerére emelve könyörgő tekintetét. Kezét alázatosan partnerének kínálta, behajlítóttá térdét, készen arra, hogy a férfi kívánságára felálljon. Az egész tánc a férfi hatalmát, a nő jelentéktelenségét és egyúttal veszedelmes erejét szimbolizálta.

Az előadók művészete és szépsége, a legnehezebb pózok tökéletes könnyedsége és finom kivitele, a szét-szétnyíló szalagruhában szinte meztelen táncosnő szenvedélyes, érzéki könyörgése még a Tormansz urára is mély benyomást tett. Csoio Csagasz, ügyet sem vetve a mogorva Jantre Jahahra, a mellette ülő Rodiszhoz fordult, és leereszkedően mosolyogva, így szólt:

— A Jan-Jah bolygó lakói szépek, és művészien tudják kifejezni a finom érzelmeket.

— Kétségtelen! — bólintott Rodisz. — Számunkra ez annál érdekesebb, mert a Földön nincsenek férfitáncosok.

— Tessék? Önöknél nincs páros tánc?

— De van, és sokat táncolunk! Én a nagy művészekről beszélek. Csak a nők képesek egész testükkel kifejezni mindazt az izgalmat, sóvárgást és vágyat, amely a szép keresése közben az embert magával ragadja. Nálunk feledésbe merültek azok a drámák, amelyek versengésről, sebzett önérzetről, a nő leigázásáról szóltak.

— De hát akkor mit lehet a táncban kifejezni?

— Nálunk a tánc varázslattá változik, tünékeny, titokzatos és érezhetően reális varázslattá.

Csoio Csagasz vállat vont.

— Fay hiába erőlködik, hiába keresi azokat a fogalmakat, amelyek valamennyire fedik a mieinket — súgta Menta Kor, aki Div Szimbel mögött ült.

— Olla bizonyára nem sok elismerést fog aratni — azok után, ahogy ezt a nőt itt forgatták, dobálták, szinte összetörték — jegyezte meg Neia Holly.

Dallam csendült fel. Mint a habzó, örvénylő, rohanó folyó. Majd hirtelen más, szomorú és lassú dallamra váltott át, mintha a mély hangok tükörsima, áttetsző mélységből búkkantak volna fel. A két részre — feketére és fehérre osztott rögtönzött színpad hátterében felbukkant a meztelen Olla Dez. Halk moraj hallatszott a Coam-palota termében, de elnyelték a magas és csengő akkordok, amelyekre Olla aranyszínű testének szakadatlan áramló mozgásával reagált. Változott a dallám, szinte félelmetes lett, és a táncosnő a színpad fekete felében tűnt fel, majd az ezüstösen fehér függöny előtt folytatta a táncot. A tánc és a zene, a ritmus, a fény és az árny játéka tökéletes, hihetetlen művészi összhangja olyan magával ragadó volt, mintha szakadék szélére sodorta volna a nézőket, ahol az elképesztően szép álomnak véget kell érnie.