Ivan Jefremov - A Bika órája

Á Föld történelme, ahogyan a távoli ősök megírták és tanitották, eltitkolta a hódítások, az uralkodók és civilizációk váltakozásának igazi árát. De a Megosztott Világ Korának késői szakaszában a múltról készült filmek már azt mutatták, hogy a szépség, a békés munka megteremtésére és a természet mégismérésére irányuló emberi erőfeszítések rendre hiábavalók voltak, pusztítással végződtek. Az egyik filmen elállatiasodott emberevők faltak fel egy civilizáltabb törzset. A másikon égő városokban asszír hódítók öldösték le a gyerekeket és öregeket, erőszakot követtek el a nőkön a brutálisan féken tartott férfiak szeme láttára. A férfiakat alsó állkapcsukon átfőzött szíjjal szekerekhez kötözték. Végtelen sorban vonultak el az égő falvak, kifosztott városok, letaposott mezők, csordaként hajtott kiéhezett emberek tömegei. Nem, soha egyetlen hajcsár nem bánt így állataival. Egészen nyilvánvaló volt, hogy az embert sokkal kevesebbre becsülték, mint az állatot. Ráadásul az embereket állandóan szadista módon kínozták: kettéfűrészelték Kína terein, karóba húzták Kelet útjain, keresztre feszítették a Földközi-tenger vidékén, vaskampókra akasztották, mint a lenyúzott és kibelezett állatok húsát.

A tömegpusztítás technikája állandóan „tökéletesedett”. Lefejezéssel, máglyákkal, keresztekkel és karókkal nem tudták kiirtani a meghódított városokban élő embertömeget. így aztán összekötözve lefektették az embereket a mezőkön, és lovas hordák száguldoztak rajtuk. Lándzsákkal és kardokkal a hegyekbe hajtották a tébolyult embereket, és ledobták szakadékokba. Eleven emberekből építettek falakat és tornyokat, agyaggal kötve egymáshoz a testeket. A fantasztikus tömegirtások közül, amelyekben az volt a legdöbbenetesebb, hogy a győztesek erejétől hipnotizált embertömegek zokszó nélkül engedelmeskedtek, Róma bukásának jelenete vésődött be legmélyebben Fay Rodisz emlékezetébe. A büszke római nők gyérmekeikkel együtt a Fórumon próbáltak menedéket találni. A csatában elpusztult apák, férjek, fivérek támaszától megfősztott védtelen lánygyermekek, asszonyok, lányok és nagyanyák dermedt kétségbeeséssel nézték a véres fejszékkel és szablyákkal felfegyverzett, diadalittasan közeledő hun vagy germán tömeget. Ez a feledhetetlen jelenet, amelyet kiváló művész rendezett, Rodisz számára az infemó egyik fokozatának megtestesülése volt.

Az ókori kultúra gyöngyszeme, Hellász, amely a Sötét Századok kezdetén kecskelegelővé vált; a krétai tengeri népek még régebbi civilizációjának a romjai; az ókori Egyiptom uralkodóinak, például Dzser fáraónak a temetése, akinek a sírján 587 embert mészároltak le, vagy a szkíta vezérek temetése Kubányban és a Fekete-tenger mellékén, amikor a sírjaikon emberek tucatjait és lovak százait ölték le, vérrel itatva és holttestekkel borítva a hitvány földi maradványokat; az ősi Oroszország kultúrája, amelyet ázsiai hordák tapostak el; Dél Afrika őslakóinak szörnyű lemészárlása a hódító északi törzsek betörésekor — mindez ismerős volt már, nem ébresztett új asszociációkat. De Rodisz soha nem látott még híradófilmrészleteket, amelyeket az MVK utolsó korszakaiban beépítettek a játékfilmekbe. A tömegmészárlások a bolygó lakosságának és a technika erejének növekedésével még iszonyúbbakká váltak. Óriási koncentrációs táborok, haláltáborok, ahol éheztetéssel, kimerítő munkával, gázkamrákkal, különleges szerkezetekkel, amelyekből valóságos golyózápor zuhogott, már százezer— és milliószám semmisítették meg az embereket. Hegyek emberi hamuból, holttestekből és csontokból — ilyenről az emberi faj egykori pusztítói még csak nem is álmodhattak. Atombombával néhány másodperc alatt hatalmas városokat pusztítottak el. A robbanás középpontjában minden elégett, emberek százezrei, fák és épületek egy pillanat alatt megsemmisültek, a külső övezet összeomlott házai közt pedig megvakult, összeégett áldozatok csúsztak. A romok alól gyermekék jajveszékelése hallatszott, szüleiket hívták, és vízért könyörögtek. Azután újabb jelenetek következtek tömeges megtartásokról, csatákkal váltakozva, amelyeken repülőgépek, ágyúk ezrei ütköztek meg a szárazföldön vagy hajók és repütógépek a tengereken. Sok tízezer gyengén felfegyverzett katana konokul, akadályt nem ismerve kúszott át a gyorstüzelő fegyverek tűzfüggönyén, míg a hullahegy el nem borította az erődítményeket, megfosztva az ellenséget a lövés lehetőségétői, vagy pedig katonái meg nem őrültek. Városok bombázása, ahol a múlt bátor emberei lefényképezték az összeomló és égő házakat. Halálraszánt öngyilkos pilóták száguldottak át a lövedékek tűzfüggönyén, és zúzódtak halálra az óriási hajók fedélzetén, lángörvényt kavarva, emberek, ágyúk, géproncsok repültek a magasba. Tengeralattjárók bukkantak fel váratlanul a tenger mélyéből, hogy nukleáris rakétákat zúdítsanak az ellenségre…

— Térjen magához, földi asszony — hallotta Fay Rodisz Csoio Csagasz hangját.

Rodisz összerezzent, Csagasz kikapcsolta a vetítőkészüléket.

— Nem tudott erről? — kérdezte gúnyosan a bolygó ura.

— Nálunk nem maradt épségben ennyi film a régmúlt időkbői — felelte felocsúdva Fay Rodisz. — Az önök csillaghajóinak elindulása után még volt egy nagy ütközet. Elődeinknek nem jutott eszébe, hogy a dokumentumokat elrejtsék a földbe vagy a tengerbe. Sok minden elpusztult.

Csoio Csagasz az órára pillantott. Rodisz felállt.

— Sok idejét elraboltam. Elnézést kérek és köszönöm.

A Négyek Tanácsának elnöke megállt, valamin töprengett.

— Csakugyan nem maradhatok tovább magával. Ám ha kivánja…

— Feltétlenül!

— De ahhoz több nap kell!

— Hosszú ideig elvagyok táplálkozás nélkül. Csupán vízre van szükségem.

— Vizet talál itt — mondta Csoio Csagasz, és egy harmadik kulccsal kinyitott még egy kis ajtót. — Látja ezt a zöld csapot? Ez az én saját vízvezetékem, igyon nyugodtan. Az ajtót magára zárom, de a jelzőszekrényt nyitva hagyom. Ne próbálkozzék egyedül kijutni. Itt nagyon sok a csapda. Az elmúlt század anyagát csak két nap múlva nézheti meg. Meg fogja állni?

Fay Rodisz némán bólintott.

Magam jövök le önért. Az eredetikről készült mikrotekeresek ezekben a dobozokban vannak. Járjon szerencsével! így mondják nálunk búcsúzáskor.

Fay Rodisz a barátság földi mozdulatával nyújtotta kezét a Tormansz urának, aki megszorította, és mélyen belenézett vendége ragyogó „csillagszemébe”, amely annyira különbözött mindattól, amit ő a hazai bolygón és az ősei által megtagadott Föld régi filmjeiből ismert. Ez a furcsa ember hirtelen eleresztette, vagy inkább ellökte Rodisz kezét, és kiment az ajtón. A hatalmas páncéllap becsapódott.

Rodisz légzési és figyelem-összpontosítási gyakorlatokat végzett, hogy energiával töltse fel testét a rá váró munka előtt. Nemcsak nézni akart, hanem emlékezetébe is vésni a látóttakat. Túl késő arra gondolni, hogy az SDF révén rögzítsen anyagokat, meg aztán a bolygó változékony hangulatú ura is aligha lenne még egyszer ilyen nagylelkű.

A tekercsek közt válogatva Rodisz észrevette azt a hieroglifákkal jelölt csoportot, amelyet Csoio Csagasz bemutatott neki. A feliratokat Rodisz úgy olvasta el, hogy „Ember az embernek”. A második és a harmadik dobozon ilyen felírás volt: „Az ember a természetnek” és „A természet az embernek”.