Ivan Jefremov - A Bika órája

A Négyek Tanácsának tagjai, asszonyaik, néhány magas rangú hivatalnok és Tael mérnök visszafojtott lélegzettel figyelték a Föld természetvilágát és embereinek életét.

A tormansziak legnagyobb meglepetésére semmi titokzatos és érthetetlen nem volt az emberiség e remek otthonának életében. Gigászi gépek, automatikus üzemek és laboratóriumok föld alatti és víz alatti helyiségekben. Itt szünet nélkül dolgoztak a gépek, áruval töltve meg a korong alakú föld alatti raktárakat, ahonnan szintén föld alá bújtatott szállítóvonalak futottak szét. A felszínen, a kék ég alatt pedig az emberek laktak. A tormansziak elé tárultak az óriási parkok, a füves mezők, a tiszta tavak és folyók, a vakítóan fehér hóval fedett hegyek. Hosszú gazdasági harc után a városok végleg átengedték a helyet a csillag alakú és spirál formájú településrendszereknek, amelyek közt kutatási és információs központok, múzeumok és művészeti intézmények helyezkedtek el, egyetlen harmonikus hálózatot alkotva az állandó tartózkodásra legalkalmasabb mérsékelt égövben. Külön területen jelölték ki a különböző ciklusú iskolák kertjeit. Ezek a délkör mentén terültek el, hogy a kommunista világ felnövekvő nemzedékeinek változatos életkörülményeket biztosítsanak.

Magukat a földlakókat a Jan-Jah lakói eleinte túlságosan komolynak és megfontoltnak látták. Szűkszavúságukat, az élcelődéstől, bolondozástól való viszolygásukat, állandó elfoglaltságukat és tartózkodó érzelemnyilvánításukat unalmasnak találták a fecsegő, türelmetlen, pszichikailag nem edzett tormansziak.

Csak később ismerték fel, hogy ezek az emberek tele vannak gondtalan vidámsággal, amelynek forrása nem a léha gondolkodás, a tudatlanság, hanem saját erejük tudata.

Itt nem hajszolták a vak szerencsét, ezért nem is voltak mindenből kiábrándult emberek. Hiányoztak a pszichológiailag gyenge egyedek, akik tisztában voltak vele, hogy nem teljes értékűek, és emiatt irigység és szadista düh töltötte el őket. Az energikus és szabályos arcokon nem tükröződött zavar, gyanakvó izgatottság, a maguk és szeretteik sorsáért érzett aggódalom, amely elszigeteli az embert társaitól.

A tormansziak egyetlen unatkozó embert sem láttak. Amint befejezték nehéz munkájukat, magukba merültek, gondolkodtak, töprengtek, pihentek. De az átmeneti mozdulatlanságot és nyugalmat egy pillanat alatt erős szellemi vagy fizikai tevékenység váltotta fel.

A tormansziak megpróbáltak ellenállni a látott világ leküzdhetetlen vonzerejének, elhitetni magukkal, hogy megrendezett jeleneteket látnak. De a látvány planetáris mérete a sztereofilmek valódiságáról tanúskodott. A nyilvánvaló bizonyságnak végül is engedni kellett. A Jan-Jah lakóit mintha egy kert szélesre tárt kapuja elé vezették volna, semmit se titkolva el mohó szemük elől, de be nem léphettek.

— Első alkalommal talán elég ennyi — mondta Fay Rodisz, észrevéve a fáradtságot a nézők arcán.

Csoio Csagasz gyanakvón körülnézett. Felesége, Jantre, a melléhez szorította a kezét. Tael mérnök felemelte a fejét, és megpróbálta észrevétlenül letörölni könnyeit, amelyek sűrű szakállára peregtek. Csoio Csagasz könnyeket látott Zet Ug szemében is. Haragra lobbant, s felkiáltott.

— Igen, elég! Végképp elég!

Fay Rodisz zavartan nézett az uralkodóra, és megszakította az összeköttetést a csillaghajóval. A nézők eltávoztak, Fay Rodisz pedig Csoio Csagaszhoz lépett, aki intett neki, hogy maradjon. Mikor a kiürült teremben kettesben maradtak, Csoio Csagasz először fogta meg Rodisz karját, de homlokát ráncolva mindjárt el is engedte. Rodisz felnevetett.

— Már megszoktam, hogy az arca előtt nem visel védőpajzsot, és elfelejtettem, hogy minden más fémből van. Néha az az érzésem, hogy a földlakók csupán robotok, akik eleven emberek fejét hordják — tréfálkozott az uralkodó, s bevezette vendégét a zöld drapériájú ismerős szobába, ahol a kristálygömb volt.

— És ha csakugyan robotok vagyunk? — mondta Rodisz, egy cseppnyi kacérságot és női kihívást vegyítve pillantásába és mosolyába.

Csoio Csagasz megfeszítette minden akaraterejét, hogy ellenálljon a földi asszony vonzerejének. Elfordult, kinyitott egy fekete szekrényt, kivett belőle valamit, ami a régi idők pipájára hasonlított. Rodisszal szemben letelepedett egy karosszékbe, és rágyújtott. Az átható szagú füstön át a bolygó ura Fay Rodíszt nézte, keskeny szemeire a kábulat fátyla borult. Olyan sokáig hallgatott, hogy Rodisz szólalt meg elsőnek:

— Mit jelentett az a felkiáltás, hogy „végképp elég”? TaIán nem tetszett a Föld?

— A filmek technikailag kiválóak. Ilyet még soha nem láttünk!

— Hát a technika a fontos? Én a bolygónkra gondoltam.

— Mesékben nem vagyok illetékes. Hogy tudnám elválasztani a hazugságot az igazságtól, amikor ezeken a képeken kívül semmit sem tudok a bolygójukról.

Fay Rodisz felállt, a cifra faragású asztal szélének támaszkodott, és figyelmesen Csoio Csagaszra nézett.

— Ön most hazudik — mondta nyugodtan. — Segítsen, hogy megértsem önt. Ön kiváló elme, miért nem akar egyenesen, nyíltan beszélni, kifejteni meggyőződését, céljait? Mitől fél?

Csoio Csagasz lassan felemelkedett, rideg volt és gőgös. Fay Rodisz meg sem rezzent, amikor öklével az asztalra nehezedve, elébe állt. Néma párbajuk addig tartott, amíg az oligarcha meg nem hátrált; finom szövésű sárga kendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

— Megsemmisíthetnénk önöket — szólalt meg Csagasz —, ehelyett kénytelen vagyok számot adni önnek!

— Csak nem esik nehezére ez az áldozat? — Rodisz hangjából leplezetlen gúny csendült ki. — Attól tart, hogy megjelenik a második csillaghajó, és a két űrhajó elpusztítja városaikát, palotáikat, gyáraikat? Tudom, hogy ön és csatlósai nyugodtan tűrnék a Jan-Jah lakók millióinak pusztulását, ezeréves munka tönkretételét, az emberi géniusz nagy alkotásainak megsemmisítését, csak maguk maradjanak életben! Nem így van?! — kiáltott fel Rodisz.

— De igen — bökte ki Csoio Csagasz összerezzenve. — De mit sajnáljak? A szemetet, a jelentéktelen emberkéket csipcsup érzéseikkel? Az idejétmúlt művészet limlomját, amely halmokban hever poros raktárakban? A kártékony, ábrándozó „hél”-eket?

— De hiszen ők is emberek! — kiáltott fel Rodisz, — Nem, még nem!

— Ön talán segíti őket, hogy emberekké váljanak? Nem tudóm megértem. Nincs szebb az életben, mint segíteni az embereken, különösen, ha megvan hozzá a hatalmunk, erőnk, lehetőségünk. Elképzelhető ennél nagyobb öröm? Lehetséges, hogy ez meg sem fordult a fejében, szerencsétlen ember?

— Maga a szerencsétlen! — kiáltott a bolygó ura. — Milyen találó a régi mondás, hogy a nőnek csak jelene és jövője van, múltja nincs. Milyen történész maga, ha nem érti meg, hogy üres lelkek árasztották el a bolygót, felittak, felfaltak mindent!

Fay Rodisz már lecsillapodott.

— Az emberi agy rendelkezik azzal a csodálatos képességgél, hogy kijavítja a külvilág torzulásait, nemcsak a vizuális, hanem a gondolati torzulásokat is, amelyek a természeti törvények elferdítéséből keletkeznek egy rosszul berendezett társadalomban. Az agy harcol a torzulás ellen, kiigazítja a szép, a nyugodt, a jó irányába. Természetesen a normális emberekről beszélek, és nem a pszichopatákról, akiknek kisebbrendűségi komplexusuk van. Azt ön is bizonyára tudja, hogy az emberek arca messziről mindig szép, a távolról látott idegen élet pedig érdekes, hogy az ismeretlen tudomány nagyon fontosnak látszik. Következéskép minden emberben élnek álmok a szépről, amely nemzedékek ezrei alatt alakult ki, a tudat alatti erősebben irányít minket a jó felé, mint ahogy mi magunk gondoljuk. Hogy szabad beszélni az emberekről mint a történelem szemetjéről?