Ivan Jefremov - A Bika órája

Csoio Csagasz nesztelenül és hirtelen toppant be. Nyilván ez volt a szokása. Gyorsan körülnézett, s csak azután pillantott a mozdulatlanul álló vendégre.

— A helyükön vannak — mondta halkan Rodisz csak…

— Mi az a csak? — kiáltott fel türelmetlenül Csoio Csagasz, sietve átvágott a szobán, és elrántotta a redőzött függönyt, amely semmiben sem különbözött a falkárpittól. A függöny mögötti fülkében egy ember állt, szemét urára meresztette. Csoio Csagasz rákiáltott, de az őr nem mozdult. Csoio Csagasz a másik fal felé szaladt, de Rodisz egy kézmozdulattal megállította.

— A másik sem használható!

— Ez a maga műve? — kérdezte a bolygó ura magából kikelve.

— Attól féltem, hogy megint félreértés lesz, mint tegnap az ablaknál — szólt Rodisz bocsánatkérő árnyalattal a hangjában.

— Mindenkivel meg tudja csinálni ezt? Még velem is?

— Nem. Ön az embereknek ahhoz az ötödrészéhez tartózik, amelyik nem hipnotizálható. Először meg kell tömi a tudatalattiját. Egyébként ön tudja ezt… Fegyelmezett és edzett akarata, erős elméje van. Ön nemcsak a dicsőség, a hatalom, a megfelelő környezet hatásával szorítja engedelmességre az embereket, noha ezeket az eszközöket is remekül alkalmazza. Vegyük például a fogadótermét: ön fent, megvilágítva, lent pedig, a homályban, a többiek, hitvány kiszolgálói.

— Talán nem jól eszeltem ki? — kérdezte Csoio Csagasz kissé fölényesen.

— Ezek a dolgok régóta ismertek a Földön. S mennyivel jobban csinálták!

— Például?

— A régi Kínában a császár, az Ég Fia, minden évben imádkozott a jó termésért. A templomból különleges filagóriába — szentélybe — ment a parkon át olyan úton, amelyet csak ő használt. Az út a fák koronáinak magasságában vezetett, és gondosan összeillesztett márványlapokkal volt kirakva. A császár teljesen egyedül és csendben ment, vitte edényben az áldozatot. Ha valaki lent, a fák alatt, véletlenül arra járt, azt rögtön lefejezték.

— Tehát a tökéletes nagyság érdekében tegnap mindannyiukát le kellett volna fejeztetnem?… De hagyjuk ezt. Hogy boldogult az őreimmel?

— Nagyon könnyen. Ezeknek az embereknek a fejébe verték, hogy gondolkodás nélkül bármit végrehajtsanak. Ennek folytán eltompultak, elvesztették ítélőképességüket és a szilárd jellem legfontosabb komponensét, az akaraterőt. Az ilyen embér többé már nem egyéniség, hanem programozott biológiai gép. És mi sem könnyebb, mint ezt a programot kicserélni…

A drapéria mögül, éppoly váratlanul, mint a férje, betoppánt Csagasz felesége. A tormanszi nőkhöz képest szokatlanul szép volt. Olyan magas lehetett, mint Fay Rodisz, de sokkal törékenyebb; mozgása rendkívül rugalmas és szemlátomást hatásvadászó. Haja — éppoly fekete, mint Rodiszé, de fénytelen — magas, sima homlokáról hátrafésülve, nagy hullámokban ereszkedett a nyakára. Feje búbján világos rózsaszínes árnyalatú, fémből készült, finoman megmunkált két tátott szájú, összefonódott kígyó villogott. Magas nyakán ugyanebből a fémből láncot viselt. A lánc négyzeteit gyémánt ragyogású rózsaszín kövek kötötték össze. A nyakékről négy csillogó íriggelék ereszkedett le a két kebel közt, amelyeket alig takart el a blúz csipkeszalagja. Keskeny válla, szép karja és hátának nagy része fedetlen volt, bár a Tormanszon egyáltalán nem ilyen volt a hétköznapi viselet.

Keskeny, kissé kancsal szeme a tört vonalú szemöldök alól mereven és parancsolón nézett, száját bosszúsan összezárta. Megállt és kihívón végignézte a vendégét.

Fay Rodisz közeledett elsőként.

— Ne ámítsa magát — mondta halkan —, ön kétségtelenül szép, de mindenkinél szebb nem lehet, mint ahogy más sem a világmindenségben. A szépség végtelenül sokféle, ebben rejlik a világ gazdagsága.

Az uralkodó felesége összehúzta sötétbarna szemét, s fennkölt mozdulattal nyújtotta kezét. Fay Rodisz, aki már megtanulta a tormansz üdvözlést, óvatosan megszorította a keskeny kezet.

— Hogy hívják magát, Földről jött vendég? — kérdezte az asszony magas, kissé éles hangon, kimérten, mint aki párancsőt ad.

— Fay Rodisz.

— Jól hangzik, bár mi más hangsorhoz vagyunk szokva. Az én nevem Jantre Jahah, rövidítve Jan-Jah.

— A bolygóról nevezték el! — kiáltott fel Rodisz. — Találó név az uralkodó felesége számára.

A Tormansz asszonyának ajkán gúnyos mosoly suhant át.

— Mit képzel! A bolygót nevezték el rólam!

— Itt minden új uralkodó feleségéről nevet adnak a bolygónak? Milyen óriási és fölösleges munka, mennyi zűrzavar a könyvekben!

— Neveket megváltoztatni igazán nem nagy fáradság! — szólt közbe Csoio Csagasz. — A mi embereinknek kevés az elfoglaltságuk, mindig van elég munkaerő.

Fay Rodisz most először esett zavarba. Szótlanul állt a bolygó ura és gyönyörű felesége előtt.

Mindketten a maguk módján értelmezték a zavart, és úgy gondolták, eljött a kedvező pillanat a fogadás befejezésére.

— Lent, a sárga teremben várja egy mérnök, akit segítségül adtunk az információk megszerzéséhez. Állandóan itt tartózkodik, és hívására azonnal megjelenik.

— Mérnököt mondott? — kérdezte Rodisz. — Én történészre számítottam. Műszaki kérdésekhez nem értek. Nálunk, a Földön, a történelem a legfontosabb tudományág, a tudományok tudománya.

— Az információgyűjtést meg kell szervezni, ahhoz pedig mérnök kell. Nálunk így szokás. — Csoio Csagasz elnézően mosolygott.

— Köszönöm — Rodisz meghajolt.

— Hiszen még találkozunk, többször is! Mikor mutatják be nekem a filmeket a Földről?

— Amikor óhajtja.

— Jó, majd közlöm az időpontot. Ezeket pedig térítse magukhoz — intett Csagasz a drapéria felé.

— Megadhatja a jelet.

Csoio Csagasz pattintott az ujjúval, s abban a pillanatban mindkét őr lehajtott fejjel előjött rejtekéből. Egyikük megindúlt Fay Rodisz előtt a folyosón át a fekete drapériás és fekete szőnyeggel borított teremig. Innen fekete kőlépcső vezetett le az aranysárga alsó terembe. Az őr megállt az oszlopos korlát mellett, s Fay Rodisz egyedül ment le. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Mintha az expedíció sorsáért érzett aggodalma odafent maradt volna a komor feketeség mögött.

A sárga szőnyeg közepén egy ember állt. Sápadtabb volt, mint általában a tormanszi férfiak. Sűrű, rövid, fekete szakáiIával régi, MVK korabeli arcképekre emlékeztetett. Magas homlok, sűrű szemöldök, kissé dülledt, fanatikus szem, késkény, fekete bajusz… Nézte a fekete lépcsőn lefelé lépegető földi asszonyt, akinek meglepően szabályos és határozott vonású arcát az átlátszó védőpajzs félig eltakarta, egyenes vonalú szemöldöke alól, tágra nyílt zöld szeméből valami nem emberi ragyogás sugárzott, mintha rajta keresztül valahová a határtalan messzeségbe nézne, amelyet csak ő ismer. A tormanszi férfi egyszerre megértette, hogy ez a lény olyan világ szülötte, amelyet nem, egyetlen bolygó határol, hanem kiteljed a világegyetem végtelen térségeire. A mérnök leküzdötte pillanatnyi zavarát, és odalépett Rodiszhoz.

— Honteelo Tollo Frael vagyok — mondta ki tisztán három szóból álló nevét, ami alacsonyabb rangot jelentett.

— Fay Rodisz.