Ivan Jefremov - A Bika órája

— Rendelkezésére állok, Fay Rodisz. A nevemet nagyon nehéz kiejteni, különösen az idegen bolygóról jött vendégeknek. Szólítson egyszerűen Taelnek — mosolyodott el a mérnök félénkén és barátságosan.

Rodisz megértette, hogy ez az első igazán derék ember, akivel eddig a Jan-Jah bolygón találkozott.

— Önöknél van valamilyen toldalék a nevek mellett, ami megbecsülést fejez ki, észt, munkát, hősiességet jelöl, mint nálünk a Földön?

— Nincs semmi ilyesmi. Mindenkit röviden „rél”-nek, vagyis rövidéletűnek neveznek; a tudósokat, technikusokat, művészékét, akik nincsenek korai halálra ítélve, „hél”-nek — hosszúéitűnek, a vezetők megszólítása pedig „nagyhatalmú”, „mindenható” vagy „urunk”.

Fay Rodisz elgondolkodott. A mérnök idegesen böködte cipője orrával a szőnyeget. Kemény és nyikorgó lábbelit viselt, nem olyan nesztelen, puha cipőt, mint a „kígyósok”.

— Nem akar esetleg kimenni a kertbe? — kérdezte Tael félénken. — Ott talán…

— Menjünk… Tael — felelte Rodisz, és rámosolygott a mérnökre.

A férfi elsápadt, megfordult és elindult előtte. Az ajtón kimentek a kertbe, a szakasztott földi módon tervezett fasorokba.

Fay Rodisz körülnézett, és azon tűnődött, hol is látott már ehhez hasonlót. Dél-Amerika valamelyik harmadik ciklusú iskólájában? Az élénksárga szegélyű, középen sötétlila, szirom nélküli virágok, amelyek vékony, csupasz száron himbálóztak, semmiben sem emlékeztettek a Földre. Furcsák voltak a sárga, tölcsér alakú fák is. A bio-szűrőn alig érezhetően áthatolt egy másik, mélykék virág fűszeres illata, ez a virág az ovális tisztás körül ültetett bokrokon fürtökben csüngött. Rodisz egy széles pad felé indult, hogy leüljön, de a mérnök határazott mozdulattal a másik oldal felé mutatott, ahol egy kúpszerá dombocska tetején lugas állt, olyan formájú, mint egy tómpa fogazató korona.

— Ez a gondtalan pihenés virága — magyarázta —, elég néhány percig itt ülni, s az ember máris megszabadul gondolatáltól, félelmétől és gondjaitól. Itt szeretnek üldögélni a légfőbb vezetők. Szolgák vezetik el őket a megszabott időben, különben a végtelenségig elüldögélne itt az ember!

A mérnök és földi vendége felment a lugasba, ahonnan kilátás nyílt Coam kertjeire. Messze lent, a kert kék falain túl, a fennsík lábánál feküdt az óriási város. Üveggel burkolt utcái úgy csillogtak, mint a csatornák. De víz még Coam kert-jeiben se nagyon volt.

Föld alatti csövekben patakocskák csörgedeztek, és itt-ott kisebb medencékbe ömlöttek. A magas kaputól idáig hallatszott valami zagyva muzsika, zsivajgás, nevetés és egy-egy felkiáltás.

— Mi történik ott? — kérdezte Rodisz.

— Semmi. Csak az őrök meg a kertet gondozó szolgák…

— De miért olyan féktelenek? Az itt lakó vezetők nem kövételik meg a csendet?

— Nem tudom. A városban sokkal nagyobb a zaj. A palotába nem hallatszik be, és a mások nyugalmával pedig nem törődnek. A legfőbb vezetők szolgái semmitől se félnek, ha uraik kegyében állnak.

— Akkor nagyon rosszul nevelik őket!

— Miért? Mit ért ezen?

— Önfegyelemre kell nevelni az embereket, hogy ne zavarjanak másokat. Ez az egyetlen módja, hogy az együttélést kivétel nélkül mindenki számára kellemessé tegyük.

— S a Földön ezt sikerült elérni?

— Sokkal többet: a megértés és önfegyelem magasabb fokozatait. Először a többiekre gondolunk, s csak azután magunkra.

— Ez lehetetlen!

— Mi már évezredekkel ezelőtt elértük.

— Tehát nem mindig volt így?

— Persze, hogy nem. Az ember számtalan akadályt küzdött le. De a legnehezebb és legfontosabb önmaga legyőzése volt. Utána már minden könnyebben ment.

A mérnök hallgatott, figyelte a távoli rádióbömbölést és embéri zsivajt.

— S most mondja el, hogyan tárolják az információs anyagot a Jan Jah bolygón. És segítsen a megszerzésében.

— Mi érdekli elsősorban?

— A bolygó benépesítésének története az emberek ideérkezésétől egészen a legújabb időkig. Különösen a maximális népsűrűség és utána a lakosság erős csökkenésének időszaka. Térmészetesen gazdasági mutatókkal és az uralkodó ideológia változásaival együtt.

— Mindaz, ami itteni megjelenésünkre vonatkozik, titkos anyag. Éppúgy titkos minden információ a Nagy Szerencsétlenség és a Bölcs Visszautasítás korszakáról.

— Nem értem.

— A Jan-Jah urai nem engedik meg senkinek az úgynevezett tilos történelmi korszakok tanulmányozását.

— Hihetetlen! Azt hiszem, itt valami félreértés van. Akkor egyelőre az engedélyezett történelemmel ismertessen meg, de pontos számítógépi és statisztikai adatokkal együtt.

— A számítógépek adataiba senki sem tekinthet be. Az egyes korok adatait szakemberek dolgozzák fel, titkosan. A nyilvánosság elé csak az engedélyezett anyag kerül.

— És mit jelentenek az adatok a tudomány számára?

— Úgyszólván semmit. A vezetők minden kort a saját elképzeléseiknek megfelelően igyekeztek feltüntetni.

— Van lehetőség a valódi tények megismerésére?

— Csak közvetett úton, kéziratban levő memoárokból, irodalmi művekből, amelyek elkerülték a cenzúrát vagy a megsemmisítést.

Fay Rodisz felállt. Tollo Frael mérnök is felpattant, szemét lesütve állt, mint a tudományos kutatás megalázott rabszolgája. Rodisz a vállára tette a kezét.

— Jó, legyen hát így — mondta gyengéden. — Kezdjük az általános, engedélyezett történelmi leírással, azután igyekezzék megszerezni mindazt, ami az egykori cenzúrát, javításokat, jobban mondva, ferdítéseket és közönséges hamisításokat megúszta. Ne szomorkodjék, a Földön is voltak ilyen korszakok. Azt pedig hamarosan meglátja, hogy mi következik utána. A mérnök szótlanul kísérte a palotáig.

— Eviza, hol van Rodisz?

— Nem tudom, Vir.

— Három napja nem láttam.

Csedi mindenütt kereste már, a Központi Adattártól az uralkodó lakosztályáig, de oda nem engedték be.

— Sztereofilmjeink bemutatása után Rodisz eltűnt, alighogy Tivisza és Tor elrepült a Tormansz hátsó féltekéjére, meg sem várva az engedélyt a védőruha levetésére — mondta Vir.

— Sajnos, egy ideig még viselnünk kell a páncélt — tette hozzá Eviza. — A fémbőrt megszoktam, de mikor a csövektői és az arcvédő pajzstól megszabadultam, csodálatos érzés volt. A bio-szűrők sokkal kevésbé zavarnak… De itt jön Gén Atal! Tud valamit Rodiszról?

— A Sötétség Termében tartózkodik. Mentem fel a fekete lépcsőn, ő pedig Csoio Csagasszal ment, őrök kíséretében, akikét Csedi annyira nem szível.

— Nekem ez nem tetszik — mondta Vir Norin.

— Miért aggódik? — kérdezte nyugodtan Gén Atal. — Fay négyszemközt tárgyal Csagasszal. Uralkodó az uralkodóval, ahogy Rodisz mondja tréfásan.

— Ezek a rosszul nevelt uralkodók azt tartják, hogy a fegyelem rájuk nem vonatkozik. Veszélyesek, mint a tigrisek. Zabolátlan érzelmeik esztelen tettekre ragadtathatják őket. Rodisz SDF-je még itt áll kikapcsolva.

— Mindjárt megnézzük — mondta a páncélvédelmi mérnök, és kezével keresztet írt a levegőbe.

A Gén védőruhájához hasonló, aranybama színű SDF mindjárt odaszaladt a lábához. Néhány másodperc múlva a robot hátából magas lábacskán álló henger bújt elő, és lilás-rózsaszín fényben gyűlt ki. A szoba fala előtt fókuszálódva képpé sűrűsödött a „Sötét Láng” híradó és megfigyelő állássá kialakított pilótafülkéjének egy része.