Ivan Jefremov - A Bika órája

— Döntöttünk — felelte Rodisz maga itt marad a fővárosban, a tudósok és a mérnökök közt. Tor Lik és Tivisza bejárja a bolygót egyik pólustól a másikig, felkeresi a természetvédelmi területeket és a tengeri állomásokat. Eviza az egészségügyi intézményeket, Csedi és Gén pedig a társadalmi életet fogja tanulmányozni, én meg a történelemmel foglalkozom. Most összeköttetésbe lépünk az űrhajóval, azután pedig — alvás. Házigazdáink korán fekszenek és korán kelnek.

Valóban, mihelyt kihunytak az alkony utolsó sugarai, és a magas mennyezet alatt Önműködően kigyulladt a világítás, mélységes csend lett. A sötét kertben időnként látszott a lassan lépegető őrök árnyéka, aztán minden mozdulatlanná dermedt, mint a mesebeli tó holt vize.

Eviza fojtónak érezte a levegőt, az ablakhoz ment, és a zárral matatott. A széles ablakkeret kitárult, és az idegen bolygó kertjének hűvös, különös illatú levegője beáradt a szobába, de ugyanabban a pillanatban hátborzongató kürtszó harsant fel. Mindenfelől emberek rohantak oda, lámpákkal világítottak, és fenyegetően felemelték fegyverük fekete csövét.

Vir Norin egyetlen ugrással az elképedt Eviza mellett térmett, és becsapta az ablakot. A trombitálás megszűnt. Norin kézmozdulattal igyekezett megnyugtatni az ablak alá csődült őröket. A lámpák kialudtak, az őrök szétoszlottak, a földiakók pedig ugratták a méltatlankodó Evizát.

— Meggyőződésem, hogy állandóan szemmel tartanak és kihallgatnak bennünket — mondta Tor Lik.

— Még jó, hogy a Föld nyelvéből egy szót se értenek a Tormanszon! — szólt Eviza. — Még nincs elég hosszú szöveg a kezükben.

— Azt hiszem, könnyen megfejtik majd — mondta Csedi —, sok a hasonló szó és fogalom. Az itteni nyelv tulajdonképpen az MVK ötödik korszakának egyik nyelve, de huszonkét évszázad alatt átalakult.

— Akárhogy van is, beszélgetéseinket egyelőre nem értik, és tartalmuk nem fogja nyugtalanítani a Jan-Jah urait — mondta Fay Rodisz. — Néha árnyékolni kell magunkat az SDF-ek segítségével, nehogy kilessék intimitásait. Például most, amikor a csillaghajóval fogunk beszélni.

Rodisz fekete-kék SDF-je a szoba közepére tipegett. Burája alól felzúgott a televizofon távvetítője, a szoba sötétségbe merült. A csillaghajósok szorosan egymás mellé ültek a díványra. A szemközti oldalon zöld fény gyűlt ki, és felhangzott a dal a hegyi patak fölé hajló lúzfa ágáról. Homályos és gyorsan mozgó körvonalak tűntek fel, majd hirtelen emberek térhatású képe bontakozott ki, mintha a csillaghajón maradtak ide repültek volna, Coam kertjeibe, és most együtt lennének velük ebben a szobában.

Takarékoskodtak az SDF energiatelepével, mert fontosabb dolgokban is szükség lehet majd rá, ezért mindenki röviden ismertette a Tormanszon töltött első nap benyomásait. A rövidség rekordját Tor Lik állította fel: „Sok por, sok szó a nagyságról, a boldogtalanságról és a biztonságról. Ezzel szemben félelem és védelmi berendezések, de nem a biztonság, hanem a Tormansz urának megközelíthetetlensége érdekében. Az emberek arca komor, még a madarak sem énekelnek.”

Mikor a sztereokép elsötétült, és megszakadt az összeköttetés a csillaghajóval, Rodisz így szólt: Nem tudom, maguk hogy vannak, de engem a védőszérum és a bioszűrő álmosít.

Mindenki álmosságot érzett a szokott tettvágy helyett. Éviza ezt normális jelenségnek tartotta, és figyelmeztette társait, hogy még háromnégy napig bágyadtak lesznek.

Másnap reggel, alighogy a hét földlakó megreggelizett, megjelent egy főrangú hivatalnok szénfekete ruhában, amelyre kék árnyalatú ezüst kígyók voltak hímezve. Megbeszélésre hívta Fay Rodiszt a „legkegyelmesebb Csoio Csagaszhoz”. Az expedíció többi tagjának sétát indítványozott Coam kertjeiben, amíg eljön az ideje, hogy a Központi Adattárba menjenek, ahol a „nagy Csoio Csagasz parancsára” megkapják az információs anyagot.

Fay Rodisz csókot dobott társai felé, és egy lila ruhás szótlan őr kíséretében eltávozott. Az őr tisztelettudó fejmozdulatokkal mutatta az utat. Az egyik bejáratnál, amelyet súlyos szőnyeg fedett, hirtelen megállt, széttárta a karját, és mélyen meghajolt. Fay Rodisz maga hajtotta félre a szőnyeget, s abbán a pillanatban kinyílt egy nehéz ajtó, amely, mint minden ajtó Tormanszon, sarokvason forgott, nem pedig a falba csúszott be, mint a földi házakban. Fay Rodisz sötétzöld fiiggönyökkel és faragott ébenfa bútorral berendezett szobába lépett, amelyet a földlakók már láttak a csillaghajóról a titkos tévécsatornán.

Csoio Csagasz egyik kezét egy fekete talapzaton álló, szivárványos kristálygömbön tartva fogadta vendégét. Ravaszkásán elmosolyodott, kezével helyet mutatott, és Rodisz, viszszamosolyogva rá, kényelmesen elhelyezkedett az öblös karosszékben.

Csoio Csagasz kissé közelebb húzódott, leült, bizalmasan előrehajolva összetette a kezét, mint aki felkészült, hogy türelmesen meghallgassa vendégét.

— Most kettesben beszélhetünk, ahogy a sors uraihoz illik. Bár a csillaghajó csak porszem a bolygóhoz képest, pszichológiailag a felelősség és a teljhatalom egy és ugyanaz.

Fay Rodisz tiltakozni akart, hogy az ilyen megfogalmazás vele kapcsolatban nemcsak helytelen, hanem sérti is a Föld emberét, de türtőztette magát: nevetséges és hasztalan lenne kioktatni ezt a megrögzött oligarchát a földi kommunista étika alapelveiről.

— Milyenek az emberi érintkezés normái önöknél, a Földön — folytatta Csoio Csagasz —, milyen esetekben mondják meg az igazságot?

— Mindig!

— Az lehetetlen. Abszolút, változhatatlan igazság nincs!

— De megközelítheti az ideált; annál jobban, minél magasabb az ember társadalmi tudatának a színvonala.

— Mi köze annak ehhez?

— Ha az emberek többsége tisztában van vele, hogy minden jelenség kétoldalú, az igazság kétarcú és a változó élettől függ…

— Tehát nincs abszolút igazság?

— Az abszolút hajszolása az ember egyik legsúlyosabb hibája. Az eredmény: egyoldalúság, vagyis a féligazság, az pedig rosszabb, mint a nyílt hazugság, mert ez utóbbi kevesebb embert téveszt meg, és veszélyes a tudással felvértezett embérré.

— S ön mindig ehhez a szabályhoz ragaszkodik? Kitart mellette?

— Kitartok! — felelte keményen Rodisz, de mindjárt elröstellte magát, eszébe jutott a csillaghajón eljátszott jelenet.

— Akkor mondja meg az igazat: miért jöttek ide, a Jan-Jah bolygóra?

— Megismétlem, amit már mondtam. Tudósaink szerint önök utódai azoknak a földlakóknak, akik az úgynevezett MVK, a Megosztott Világ Kora ötödik időszakában éltek. Önök minden bizonnyal egyenesági rokonaink. Vagy talán ez nem nyilvánvaló? Elég egy pillantást vetni önökre és ránk.

— A Jan-Jah népének más a véleménye — mondta tagoltan Csoio Csagasz —, de tegyük fel, hogy igaz, amit mond. Mi következik ebből?

— Az, hogy mi természetesnek tartanánk a közvetlen kapcsolat megteremtését a két bolygó közt. Kicserélnénk eredményeinket, okulnánk a hibák tanulságaiból, segítenénk a nehézségekben, esetleg egy családban egyesülnénk.

— Hát ez az! Egy családban egyesülni! így döntöttek önök, földlakók, helyettünk! Egy családban egyesülni! Leigázni a Jan-Jah népét. Ilyen titkos szándékokkal jöttek!

Fay Rodisz kiegyenesedett, és mereven Csoio Csagaszra nézett. Zöld szeme elsötétült. Ismeretlen erő bénította meg a Négyek Tanácsa elnökének akaratát, de Csagasz legyűrte pillanatnyi félelmét, és így szólt: