Ivan Jefremov - A Bika órája

— A maga őszintesége kezd tetszeni nekem — jegyezte meg Csoio Csagasz sunyi mosollyal. — De folytassa!

— Tudom, hogy ön most nem kételkedik jó szándékunkbán. Hányszor próbálkoztak az emberei, hogy rajtakapják valamelyikünket legalább egy cseppnyi álnokságon, még a csillaghajó ellen intézett támadás után is, amely az ön parancsára történt! Itt ugye minden a Négyek Tanácsának parancsára történik?!

— Igen — bólintott az oligarcha.

— Ha így van, akkor azért történt, mert azt hitték, veszélyt hozunk önökre. Tudom, nem akarja engedélyezni, hogy a Föld életét bemutassuk a Jan-Jah népének. De bizonyára olyan okokból, amelyet a világlátása, szemléleti rendszere diktál. Mi, földlakók, nyomát sem láttuk az önök primitív propagandájában, hogy igazán gondoskodni akarnának társadalmuk és embereik tökéletesítéséről. A jelenlegi struktúra fenntartását csak a vezetők maroknyi csoportja kívánja. A Föld történetében államok százai, emberek milliói pusztultak el emiatt. Önök nemrég élték át a túlnépesedés katasztrófáját…

Fay Rodisz elhallgatott, csodálkozva látta, hogy a Tormansz urának vonásai eltorzulnak. Csoio Csagasz most először vesztette el önuralmát.

— Elég! Hagyja abba! Egy szót se többé a Földről! Gyűlölöm! Gyűlölöm az átkozott Földet, ahol őseim mérhetetlenül sokat szenvedtek!

— Ősei? — kiáltott fel Fay Rodisz, s elakadt a lélegzete.

— Igen, igen, az őseim, ahogy a magukéi is! Ez évszázadok óta őrzött titok, s aki kifecsegi, halállal lakói!

— Miért?

— Nehogy álmok szülessenek a múltról, egy másik világról, s megingassák életünk pilléreit. Az ember ne tudjon a múltról, ne merítsen belőle erőt. Mert ez olyan meggyőződést, olyan eszméket olt belé, amelyek összeférhetetlenek a hatalomnak való engedelmességgel. A történelmet el kell vágni gyökerétől, s ott kell kezdem, amikor az emberiség fáját átültették a Jan Jahra.

Csoio Csagasz egy ideig elgondolkozva állt, majd leült, és helyet mutatott Rodisznak is. Szívta a pipáját, és elmerülten nézte a kristálygömböt. A földi vendég mozdulatlanul ült, akár egy szobor. Csoio Csagasz pillantása végigsiklott az asszonyon, aztán, mint aki elszánta magát, felállt. Rejtekhelyről régi kulcsokhoz hasonló szerszámokat vett elő. Kiválasztott egy rövidet és vastagot, kinyitott egy vastag fémből készült rejtett ajtócskát, valamit elfordított belül, majd ismét gondosan bezárta.

— Jöjjön — mondta egyszerűen, s félrehúzta a zöld függönyt egy szűk, szinte résnyi ajtó előtt.

Fay Rodisz habozás nélkül követte. Csoio Csagasz leszegett fejjel, körül sem nézve ment a hosszú folyosón, amelyet az örökégő gázlámpák halvány fénye alig világított meg. Csak a liftajtónál fordult meg, s beengedte Rodiszt a fülkébe. A ritkán használt szerkezet nyikorogva elindult lefelé. Nagy mélységbe ereszkedtek le, s egy folyosóra léptek ki, amelynek egyik oldalán vaspillérek és sínek húzódtak. Csoio Csagasz hátranézett, útitársát bevezette egy sötét kis vagonba, majd maga is beült. Felgyújtotta a pálya-fényszórót, és a Föld régi gépeihez hasonló vagon dübörögve rohant az áthatolhatatlan sötétben.

Rodisz az izgatott oligarchán mosolyogva halkan énekelni kezdett, átengedve magát a függőleges, színes fényjelek hipnotizáló villogásának. Észrevette, hogy Csoio Csagasz figyelmesen hallgatja, gyakran rápillant.

— Miféle dal ez? — kérdezte Csagasz, gyorsítva a vagon amúgy is vad vágtatását.

— „Gyorsan és elszántan lemerülni a medence mély és poshadt vízébe, felkutatni, kimentem a fenékiszapból…” — kezdte fordítani Rodisz Jan-Jah nyelvre.

— Csak ennyi? — kiáltott fel Csoio Csagasz. — Hát mit várt?

— Valami harciasát. A dallama nagyon élénk, és ritmikus — mondta Csagasz, s egy négyzet alakú, lila luminofor előtt hirtelen lefékezett.

Kiléptek a föld alatti üregbe. Csak a jelzőnyilak világítóttak halványan a padlón, szinte lebegve a sötétben.

Csoio Csagasz óvatosan kézen fogta Rodiszt. Egy szögletes oszlophoz lépett, kinyitott egy kis ffllkét, és figyelt.

— Meg kell győződnöm, működött-e a kikapcsoló a szóbámban — magyarázta a némán várakozó Rodisznak —, mert ha valaki megkísérli a relé-ajtós páncélszekrény kinyitását, ott helyben meghal.

Másik kulcsot választott ki a kötegből, újabb fülkét nyitott ki, megragadott egy nyíl formájú fogantyút, és nagy erővei maga felé húzta. Ezüstrúd bújt elő, és abban a szempillantásban súlyos, kapuszerű ajtó tárult fel nyikorogva. Tágas, fényesen kivilágított terembe léptek. Csagasz megnyomott egy gombot, és az ajtó becsukódott.

Rodisz szemügyre vette a helyiséget. Ezalatt Csoio Csagasz egy széles kőasztal fölé hajolva, valamit igazgatott, régi elektronikus gépek kapcsolóihoz hasonlókat kattogtatott. Rodisz sokszor látott ilyen gépeket filmeken és múzeumokban. A helyiség is múzeumra emlékeztetett. Üvegezett szekrények és állványok sorakoztak a fal mentén, szorosan betolt fiókok sorain elmosódott hieroglifák tarkálltak. A portól szürke tolólétra fokai itt-ott megőrizték azoknak a lába nyomát, akik a felső polcokhoz mentek fel rajtuk.

Csoio Csagasz ünnepélyesen és sápadtan kiegyenesedett. A földi vendég olyannak látta őt most, mint egy ősi vallás papját, titkos tudomány őrét. Csagasz valójában az is volt.

— Tudja-e, hogy hová jöttünk? — kérdezte rekedten.

— Tudom. Itt őrzik azt, amit az őseik hoztak ide csillaghajókon a Földről. — Fay Rodiszon izgalom vett erőt. Elmondhatatlan, mit jelentett az MVK történelemtudósának, hogy bejuthatott ide, ahol a VEK, a Világ Egyesülésének Korát megelőző nagy fordulatok talán legsötétebb időszakának emlékeit őrizték! Rodisz áhítattal érintette meg a hatalmas műszerasztalt, amelyet nyilván a régi idők csillaghajójáról szereltek le, az első űrhajók egyikéről, amely elszántan merült bele a világegyetem ismeretlen és roppant bonyolult mélységeibe.

Csoio Csagasz bátorítóan bólintott a megilletődött Fay Rodisznak, és rámutatott a terem közepén álló fémből és műanyagból készült kemény székek sorára.

— Megértem, hogy önt itt minden érdekli, de azért ne feledje, hogy folytatjuk a beszélgetést. Látni fog filmeket, amelyeket őseink hoztak emlékül a bolygóról, ahonnan elszöktek. Menekvésre alig volt reményük, de találtak egy érintetlen bolygót és új életet, amely fordítottja volt a réginek. Mikor idegeim kimerülnek, vagy kétely fog el, idejövök, hogy elteljek gyűlölettel, és belőle merítsek erőt.

— Gyűlölettel? És mi iránt?

— A Föld és az ottani emberiség iránt! — felelte meggyőződéssel Csoio Csagasz. — Nézze meg azt a sorozatot, amit kiválasztottam. Utána nem szorul magyarázatra, miért nem engedélyezem sztereofilmjeik bemutatását. Az önök Paradicsomának történelmét látva — folytatta maró gúnnyal —, ugyan ki ne kételkedne abban, hogy ezek a képek az igazat mutatják? Hogyan történhetett, hogy a kifosztott, kizsarolt bolygó csodálatos kertté változott, az eldurvult, semmiben sem hívő emberekből gyöngéd barátok lettek? Milyen fegyverekkel, milyen iszonyú félelem bilincseivel kényszerítik rá a Föld népeire ezt a fegyelmet?

A fény kialudt, a pince fala eltűnt, kép tört át rajta, amelynek mélysége még a hagyományos televizofonét is felülmúlta. Fay Rodisz mindenről elfeledkezve elmerült a Föld messzi múltjában.

Először csak megrendezett jelenetek peregtek. Csoio Csagasz a történelmi események sorrendjében szedte össze a fiimeket. A legrégibb időkből nem maradt dokumentumanyag. A legfontosabb eseményeket rekonstruálni kellett. Ám ezek az események könyörtelenül megcáfolták a Föld gyönyörű meséit a jó cárokról, bölcs királyokról, gáncs nélküli lovagokról — az elnyomottak és kisemmizettek védelmezőiről. A dicsőséges hadvezérek és a hitért harcolók legendáiból nem maradt más, mint vérengzések, durva fanatizmus és kegyetlenkedés, szép városok, országok és termékeny szigetek elpusztítása.