Ivan Jefremov - A Bika órája

„Az ember a természetnek” filmek bemutatták, hogyan tűntek el a Föld színéről az erdők, száradtak ki a folyók, pusztult el a termőtalaj, elhordta a szél vagy elszikesedett, hogyan méntek tönkre a hulladékkal és olajjal szennyezett tavak és tengerek. Óriási földterületek, amelyeket bányamunkával túrtak fel, meddőhányókkal raktak tele vagy amelyek elmocsarasodtak, azok a hiábavaló kísérletek, hogy fenntartsák a víz körforgásának megbontott egyensúlyát. Vádoló filmek, amelyekét ugyanazokon a helyeken vettek fel több évtizedes időközökben. Satnya bokrok ott, ahol azelőtt cédmsok, mammutfenyők, araukáriák, eukaliptuszok, a legsűrűbb trópusi erdők óriásai álltak. Ott, ahol kiirtották a madarakat, néma, csupasz fák, amelyeket felfaltak a rovarok. Hozzá nem értőn használt vegyszerektől megmérgezett vadállatok. Nem gazdaságosan elégetett sok milliárd tonna szén, olaj és gáz, amelyekét a Föld évmilliárdok alatt halmozott fel, roppant mennyiségű elpusztított fa. Egész hegyek törött üvegből, palackokból, rozsdás vasból, el nem bomló műanyagból. Az egyiptomi piramisoknál magasabb, csúf halmokban több trillió pár elnyűtt cipő.

„A természet az embernek” doboz volt a legkellemetlenebb. Az utolsó századok borzalmas filmjein, ahol a technika pusztító ereje és az emberek kolosszális tömege került összeütközésbe, az emberi egyéniség eltűnt, beleolvadt a közös félelem és bánat tengerébe. Az ember — integráns egység a csatában vagy a megsemmisítésre ítélt tömegben — egyenértékű lett a puskagolyóval vagy az eltakarításra váró szeméttel.

A harmadik doboz filmjein egyes személyeket ábrázoltak premier plánban, bemutatva, milyen szenvedéseket és betegségeket okozott az ésszerűtlen élet, a természettől való elszakadás, az emberi szervezet szükségleteinek meg nem értése és a kaotikus, fegyelmezetlen szaporodás. Óriási városok tűntek fel, amelyeket lakói elhagytak a vízhiány miatt. Hatalmas vízierőművek, amelyeket belepett az iszap, gátak, amelyeket a földkéreg mozgása darabokra tört. Poshadt tengeröblök, megtöppedt hab óriási sávjai a kihalt partok mentén, hol feketék az olajtól, hol meg fehérek a tengerekbe és tavakba eresztett sok millió tonna mosószertől.

Majd túlzsúfolt kórházaknak, elmegyógyászati osztályoknak, nyomorékok és gyengeelméjűek menhelyeinek hosszú sora következett. Az orvosok kétségbeesetten küzdöttek az újabb betegségek ellen. A bakteriológiai felfedezések kiirtották a fertőző betegségeket, amelyek ősidők óta támadták az emberiséget. De hiányzott a biológia ésszerű felfogása: megszűnt a gyengék kegyetlen pusztulása, de egyúttal az embernek a sok milliós éves természetes kiválasztódás által kialakult erős szervezete meggyengült. Váratlan ellenségek támadtak rá belülről, különböző allergiák, amelyek legszömyűbb megnyilvánulása a rák volt, öröklött fogyatékosságok; megszaporodtak és valódi csapássá váltak a pszichikai zavarok. Az orvostudományt, amelyet, bármily furcsa is, azelőtt nem tekintettek el sőrendű fontosságú tudománynak, készületlenül érték az újabb betegségek. A bajokat csak növelte a durva élelmiszerhamisítás. Noha az emberiség már ismerte a maniókával, a batátával és a kukoricával, a trópusi övezetek ősi társadalmainak kéményítőtartalmú táplálékával szerzett szomorú tapasztalatokat, ezt a kérdést még az MVK korában is elhanyagolták. Nem akarták megérteni, hogy az élelmiszerbőség csak látszat, a táplálék valójában nem teljes értékű. Azután bekövetkezett a fokozatos legyengülés a fehérjehiány miatt. Egyre nőtt az erőtlen, ernyedt emberek száma, akik súlyos teherként nehezedtek a társadalomra.

Fay Rodisznak alig volt ereje nézni a rákban szenvedő betegeket, a szánalmas értelmi fogyatékos gyerekeket, apatikus felnőtteket, azokat az erőtől duzzadó embereket, akiknek energikus tevékenysége a régmúlt idők nehéz életkörülményei közt szükségképpen a szív elhasználódásához és korai halálhoz vezetett.

A legfélelmetesebbek a fel nem ismert pszichózisok voltak, amelyek fokozatosan megzavarták az ember tudatát, tönkretették életét és hozzátartozói jövőjét. Az alkoholizmus, a szadista düh és kegyetlenség, az erkölcstelenség a látszólag normális embert szinte állattá változtatta. És ami a legrosszabb, hogy ezeket az embereket nagyon későn ismerték fel. Nem voltak megfelelő törvények, hogy megvédjék tőlük a társadalmat; környezetükben számos embert nyomorítottak meg morálisan, elsősorban saját gyermekeiket — hiába volt feleségük, anyjuk minden önfeláldozása…

„Jobban mondva — gondolta Rodisz —, ez az önfeláldozás, türelem és jóság tette lehetővé, hogy a kezdeti fegyelmezetlenség és akaratgyengeség zsenge rügyeiből kipattanjon a gonősz virága. Sőt, a nők türelme és szelídsége segített a férfiaknak, hogy elviseljék a társadalmi berendezkedés zsarnokságát és igazságtalanságát. A férfiak megalázkodtak és hajbókoltak feljebbvalóik előtt, és dühüket saját családjukra zúdították. A legzsamokibb rendszerek ott maradtak fenn legtovább, ahol a nők a legelnyomottabbak és legalázatosabbak voltak: a régi világ mohamedán országaiban, Kínában és Afrikában. Ahol a nők csak igavonó állatok voltak, gyermekeikből is tudatlan és elmaradott vademberek lettek.”

A látottak megrendítették Fay Rodiszt. Rájött, hogy a régi csillaghajósok meghatározott szempontok szerint válogatták össze a filmeket. Azok az emberek, akik meggyűlölték bolygojukat, nem hittek többé abban, hogy az emberiség képes kijutni a rosszul szervezett élet poklából, azt hozták magukkal, ami a népek és országok civilizációjára, történelmére rossz fényt vetett, hogy a második nemzedék az elhagyott Földet már a mérhetetlen szenvedések helyének lássa, ahová semmiféle megpróbáltatás esetén se szabad visszatérniük, még akkor sem, ha útjuk tragikusan végződik. Szakítani akartak a múlttal; ez az érzés késztethette arra a mai tormansziak őseit, amikor bámulatos szerencsével rátaláltak a néptelen, lakható bolygóra, hogy egy nagy és bölcs civilizáció ivadékainak, a misztikus Fehér Csillagokról származóknak vallják magukat. Semmi akadálya nem lett volna, hogy később bemutassák a földi szörnyűségekről készült filmeket. Ezek mellett a Tormansz mai élete igazi paradicsomnak látszott volna. De már veszélyes lett volna megingatni a Fehér Csillagok bölcsességébé és e bölcsesség letéteményeseibe, az oligarchákba vetett hitet. Alighanem más okok is közrejátszottak.

Fay Rodisz elfáradt. Levetette a finom kelméből készült tormanszi ruhát, bonyolult tomagyakorlatokat végzett, amelyeket rögtönzött tánccal fejezett be. Gondolatainak ideges száguldása megszűnt, ismét nyugodtan tudott gondolkodni. Leült a terjedelmes asztal végére, és a régi keleti bölcsek kiaszszikus testtartásában olyan erősen összpontosította figyelmét, hogy minden eltűnt, lelki szemei előtt csak a Föld lebegett.

Fay Rodisz a földi emberiség legválságosabb és legfélelmetesebb fejlődési időszakának szakértője volt, de még ő sem tudta teljes mélységében elképzelni azt az infemót, amelyen át a világ az értelmes és szabad életig eljutott.

A régi emberek egész életüket ilyen körülmények között élték le, más választásuk nem volt. Megszoktuk, hogy elismeréssel adózzunk a művészet és a tudományos gondolkodás óriásainak — gondolta Rodisz —, pedig hát nekik, akiket az alkotás vagy a tudás páncélja védett, könnyebb volt átvergődniük az élet nehézségein. Mennyivel nehezebb volt a közönséges emberek sorsa. Semmi mással nem tudtak védekezni az élet csapásai ellen, mint álmokkal, de az élet csapásai ezeket is összetörték. S mégis… támadtak új, hozzájuk hasonló szerény és derék emberek, akik észrevétlen munkájukkal a maguk módján odaadóan szolgálták a magasztos célokat. S a Megosztott Világ Kora után elkövetkezett a Világ Egyesülésének Kora, a Közös Munka Kora, az Összekulcsolt Kezek Kora.