Ivan Jefremov - A Bika órája

Csedi szokása szerint Rodiszra pillantott, hogy lássa, hogyan reagál eszményképe, de Rodisz komolyan és kifürkészhetetlen arccal nézett rá.

— Itt kettősség van — kezdte Csedi —, és én a fontosabbra gondoltam.

— Kinek fontosabb? — Eviza könyörtelen volt, mint egy kutató.

— Nekünk. Nekik pedig — mutatott Csedi a Tormansz térképére —, nem okozunk kárt. Hiszen mi azért tesszük ezt, hogy ne hibázzunk, hogy tudjuk, miképpen és miben segítsünk.

— Először azt kell megtudni, szükség van-e a segítségünkre! — mondta Grif Rift. — Kiderülhet, hogy…

Kint, a közvetlen megfigyelőablaknál vakító vörös láng lobbánt fel. A csillaghajó megremegett. Gén Atal egy pillanat alatt eltűnt a liftben, Grif Rift és Div Szimbel pedig a dublőr műszerekhez rohant.

Újabb villanás, a „Sötét Láng” teste ismét könnyedén megremegett. A bekapcsolt zajészlelő berendezéseken át szörnyű dübörgés hallatszott be, elnyomva a légkört hasító csillaghajó egyhangú süvítését.

Az emberek futottak a helyükre, ahol az előírás szerint veszélyhelyzetben tartózkodniuk kellett, és mozdulatlanul megálltak a műszereknél, de még nem tudták, mi történt. A csillaghajó folytatta száguldását a sötétségen át, a bolygó éjszakai oldalán. A határvonalig alig fél óra maradt. Megszólaltak a „veszély nincs” jelzés ezüst csengettyűi. Grif Rift és Div Szimbel lejött a pilótafülkéből, Gén Atal pedig páncélvédelmi állásából.

— Mi volt ez? Támadás? — fogadta őket Fay Rodisz.

— Bizonyára — bólintott komoran Grif Rift. — Valószínűlég rakétákkal lőttek. Gén Atallal erre az eshetőségre számítva bekapcsolva hagytuk a külső védőteret, noha rettentő zajt csap az atmoszférában. A csillaghajó nem sérült meg. Hogyan válaszoljunk?

— Sehogy! — felelte határozottan Fay Rodisz. — Tegyünk úgy, mintha észre sem vettük volna. A villanásokból tudhatjuk, hogy mind a kétszer célba találtak, s így meggyőződnek róla, hogy űrhajónk sérthetetlen. Biztos vagyok benne, hogy többé nem próbálkoznak.

— Lehet, hogy igaza van — felelte Grif Rift —, de a védőterét bekapcsolva hagyjuk, inkább üvöltsön, minthogy mindent kockára tegyünk.

— Most még inkább fontosnak tartom a védőruhát — mondta Eviza.

— NP-sisakkal — tette hozzá Rift.

— Sisakra nincs szükség — felelte Fay Rodisz —, mert sisakbán nem tudunk kapcsolatot teremteni a bolygó lakosságával, és küldetésünk nem sok haszonnal jár. Ezt a kockázatot vállalni kell.

— A sisak aligha ad megbízható védelmet — vonta fel a vállát Eviza Tanét.

A csillaghajó elleni támadás nem ismétlődött meg. A „Sötét Láng” magas röppályára tért, és kikapcsolta hajtóműveit. Az űrhajón egy percre sem szünetelt az előkészület a leszállásra. A biológiai szűrőket a leggondosabban hozzáigazították a hét „partraszálló” orrához, szájához és füléhez. Az SDF személyi robotkísérőket beállították egyéni bioáramra. Az SDF elnevezés a „szolga, védelmező, teherhordó” latin szavak kézdőbetűiből származott, és meghatározta a gép rendeltetését. A legnagyobb gondot, szokás szerint, a védőruhára fordították. Ezeket egy szakintézet készítette egészen finom, molekulárisan átalakított fémlemezekből, és a bőrt nem ingerlő béléssel szigetelték. Ámbár a védőruha hihetetlenül szilárd és hőszigetelése tökéletes volt, vastagsága a millimétert sem érte el. Külsőleg éppen olyan volt, mint egy magas nyakú, szorosan testhez simuló, igen vékony tornaruha. Az ilyen ruhába öltőzött ember fémszoborhoz hasonlított, csak éppen hajlékony, eleven és meleg szoborhoz, Olla Dez úgy választotta ki a védőruhák színét, hogy a leszállók, különösen a nők, jól érvényesüljenek benne.

Fay Rodisz habozás nélkül egy kékes csillogású, koromfekete ruhát választott, amely nagyon illett fekete hajához, kemény arcvonásaihoz és zöld szeméhez. Eviza azt kérte, hogy az ő ruhája a fűzfalevél ezüstöszöld színét kapja. Úgy határozott, hogy nem változtatja meg hajának rőt színét. A fekete öv és a gallér fekete díszítése még jobban kiemelte hajának lángvörös színét.

Csedi Daan szürkéskéket választott, a földi égbolt kékes árnyalatával és ezüst díszítéssel, Tivisza pedig tétovázás nélkül meggypirosat rózsaszínű övvel, amely összhangban volt olajzöld bőrével és sötétbarna szemével.

A férfiak egyforma szürke védőruhát akartak felvenni, de aztán engedtek a nők kívánságának, és szebb színkombinációjú fémpáncélt választottak.

Fay Rodisz elgondolkodva nézegette társait. A Jan-Jah bolygó napbarnított lakosaihoz képest sápadtaknak látszottak, ezért azt tanácsolta nekik, vegyenek be barnító pirulákat.

— Nem lenne jó a szemünk színét is megváltoztatni olyan áthatolhatatlan feketére, mint a tormansziaké? — kérdezte Eviza.

— Nem, dehogy — felelte Rodisz —, maradjon olyan, amilyen. Csak tegyük még ragyogóbbá. Lehetséges ez, Eviza? Néhány év előtt divatban volt a „csillagszem”.

— Ha kapok négy napot a megfelelő stimulálásra!

— Megkapja a négy napot, csináljon mindannyiunknak olyan ragyogó szemet, mint a csillagok, hadd lássák messziről, akármilyen tömegben, ki a földlakó!

— Érdekelne, vajon milyen szem tetszett leginkább őseinknek akkor, amikor még nem tudták tetszés szerint változtatni a színét — mondta Olla Dez. — Fay ismeri például az MVK ízlését.

— Annak a kornak az ízlése nagyon változékony, tisztázatlan és indokolatlan volt. De akkoriban valami okból elsősorbán a nőktől kívánták meg a szépséget. Az irodalmi alkotások, a fényképek és filmek csak a nők előnyös tulajdonságait sorolták fel, de szinte meg sem említik a férfiakét.

— Egykori nővéreink csakugyan olyan szégyenletesen kisigényűek voltak? — kérdezte Olla felháborodottan. — Ez bizonyára az évezredek katonai patriarchátusának öröksége!

— A magát annyira érdeklő uralkodók hatása — mosolyodott el Rodisz —, de térjünk vissza a szemekre. Az első helyen az enyém állt volna, a tisztazöld szem, s ez egészen térmészetes az egészség és az erő biológiai törvényei alapján.

— S közülünk ki állt volna a második helyen?

— Csedi, vagyis a sötétkék vagy az ibolyaszínű szem. Ezt követte a szürke, majd a barna és a világoskék. Nagyon ritka volt és ezért nagyra értékelték a topáz szemet, amilyen Evizáé, vagy az aranysárgát, amilyen Olláé, de félelmetesnek is tartották, mert hasonlított a ragadozó állatok, a macska, a tigris, a sas szemére.

— S a férfiak szemének mi volt a kritériuma? — kérdezte Eviza.

— Nekik valószínűleg nem volt zöld szemük, de az irodalomból ítélve kék sem — vonta fel a vállát Rodisz. — Léggyakrabban az acélszürkét említik, vagy a hideg kéket, mint ami jellemző az erős, határozott természetűekre, az igazi férfiákra, akik másokat leigáznak, mindig készek ökölre menni vagy fegyvert ragadni.

— Eszerint félnünk kell Grif Rifttől és Vir Norintól — nevetett fel Eviza.

— Grif Rift valóban parancsnok, Vir Norin azonban túlságosan szelíd, még az ÖKK férfitípusához képest is — felelte Olla Dez.

— A szem még csak hagyján — sóhajtott Eviza Tanét —, de azt a fémet mégiscsak fel kell vennünk, s jó időre le kell mondanunk arról, hogy saját bőrünkkel érzékeljünk —, s tenyerét az oly ember beidegzett mozdulatával húzta végig a vállán és a csupasz karján, akit gyerekkorától hozzászoktattak a gondos testápoláshoz.