Ivan Jefremov - A Bika órája

A képernyőn megjelent a földteke modellje, belülről megvilágított, sokrétű, áttetsző szferoid. Felszínének minden része parányi dioráma volt, amely térhatású képet vetített közvétlenül a nézőre, mintegy végtelen messzeségből. Először a gömb alsó rétegei világosodtak ki. A vetítés fokozatosan közeledett a felszínhez. A néző előtt lezajlott a Föld története, ahogy a geológiai rétegek megörökítették. Ez a közönséges demonstrációs modell olyan tartalommal volt telítve, amilyenről Csedi azelőtt soha nem hallott. Kín Ruh elmondta, hogy Erf Rom adatai alapján készítette el az állatok fejlődésének sémáját.

Minden állatfaj alkalmazkodott bizonyos életkörülményekhez, ökológiai határokhoz, ahogy a biológusok nevezték még a régi korban. Az alkalmazkodás bezárta a fajt ezek közé a határok közé, létrehozva az infemó önálló fészkét, mígnem a faj annyira elszaporodott, hogy többé nem maradhatott meg a túlzsúfolt helyen. Minél tökéletesebb volt az alkalmazkodás, minél jobban virultak az egyes fajok, annál szörnyűbb árat fizettek érte.

Kivilágosodtak és elsötétültek a földteke különböző részei, feltűntek az állatvilág iszonyú fejlődésének képei. Krokodil formájú kétlakiak sokezres csapata nyüzsgött a mocsarak és lagúnák iszapjában; kis tavak, zsúfolásig tele szalamandrákkai, kígyó alakú és gyíkszerű lényekkel, amelyek milliószám pusztultak el a létért folyó értelmetlen küzdelemben. Teknősbékák, óriás dinosaurusok, tengeri szörnyek, amelyek a bomlótestektől fertőzött öblökben fetrengtek, és a letarolt, semmi táplálékot nem adó parton múltak ki.

Későbbi geológiai korban megjelentek a madarak milliói, majd a fenevadak gigászi csordái. Fokozódott az agy és az érzékszervek fejlődése, mind erősebbé vált a halálfélelem, az utódokról való gondoskodás, egyre többet szenvedtek a ragadozók áldozatai, a növényevők, amelyeknek homályos világérzésében a nagy ragadozók olyasféle démonok és ördögök lehettek, amilyeneket később az emberi képzelet megalkotott. S a hatalmas erőnek, a pompás fogaknak és karmoknak, csupán az volt a rendeltetésük, hogy tépjék, marcangolják az eleven húst, törjék a csontokat.

Senki és semmi nem tudott segítem, nem lehetett elhagyni az infemólét zárt körét, a mocsarat, a fiives pusztaságot vagy az erdőt, ahol az állat a szaporodás és a fajfenntartás vak ösztöne révén a világra jött… Az ember pedig erős érzékszerveivel, emlékezetével, a jövőt felfogó képességével hamarosan ráébredt, hogy a többi teremtményhez hasonlóan, születésétől kezdve halálra van ítélve. Csak az a kérdés, mikor hajtják végre az ítéletet, mennyi szenvedés jut osztályrészül ennek az egyednek. S minél fejlettebb, tisztább, nemesebb az embér, annál több szenvedést juttat neki a „bőkezű” természet és a társadalmi lét — egészen addig, amíg a titáni erőfeszítések árán egyesült emberek bölcsessége véget nem vet a vak, elemi erők játékának, amely már évmilliárdok óta folyik a bolygó gigászi infemójában…

Ez az oka, hogy amikor felismerték az élet pokoli voltát, annyi lelki törés következett be, annyi öngyilkosságot követtek el a legszebb életkorban, tizennyolc-húszévesen.

— Két részletet vetettem össze tanítóm előadásaiból — mondta Fay Rodisz s most már tudja, Csedi, mi az a hírhedt infemó-elmélet.

— Ó, igen! — szólt Csedi. — De megismerhetem-e azokat a megpróbáltatásokat is, amelyeknek némely történész alávetette magát?

— Úgy látszik, többet tud rólam, mint ahogy feltételeztem — mondta Rodisz, olvasva a lány gondolataiban —, akkor hát tudjon meg mást is.

Elővett egy csillag formájú mnemojegyzet-kristályt, amelyet közkeletű kifejezéssel „csillagocskának” hívtak, és átadta Csedinek.

— Az infemó-lét sokszorosára növelte az élet elkerülhetetlen szenvedéseit — mondta Rodisz gyenge idegrendszerű embereket hozott létre, akiknek még nehezebb lett az életük — ez az első circulus vitiosus. A körülmények viszonylagos javulásának időszakaiban a szenvedés enyhült, és kialakultak a közönyös egoisták. Mikor a társadalmi tudat magasabb fokra jutott, az emberek nem zárkóztak be többé önmagukba, nemcsak saját fájdalmukkal törődtek, hanem kifejlődött a másokkai való törődés, vagyis az együttérzés. Azon törték a fejűkét, hogyan irtsák ki a világból a bánatot és a bajokat, vagyis ugyanaz volt a gondjuk, ami nekünk. Ha már infemóban élünk, tisztában vagyunk vele, hogy az egyes ember a folyamát hosszadalmassága miatt nem juthat ki belőle, akkor az a dolgunk, hogy segítsünk megszüntetni az infemót, azaz segítsíink másokon, tegyünk jót, alkossunk szépet, terjesszük a tudást. Máskülönben mi értelme az életnek?

Egyszerű igazság ez, amelyet meglepően sokáig nem ismertek fel. Ezért voltak olyan ritkák a szellem igazi forradalmárai azokban a régi időkben.

Hogy elképzelhessük az elmúlt korok szenvedéseinek mértékét, mi, történészek, kigondoltuk a megpróbáltatások rendszerét, s ezt egyezményesen elneveztük az infemó-lét fokozatainak. Ennek a nemcsak testi, hanem lelki kínokból álló sorozatnak az a célja, hogy mi, akik a Megosztott Világ Korúnak történetét tanulmányozzuk, még közelebb kerüljünk őseink érzelmi világához. Cselekedeteik és előítéleteik indítékai érthetőbbé válnak az utódok számára, akiket több ezer éves szép élet választ el tőlük.

Csedi Daan elgondolkozva lehajtotta a fejét.

— S úgy gondolja, hogy itt, a Tormanszon, infemó van? A bolygóra azért csapódott rá az elnyomás koporsófedele, mert nem érték el…

— Náluk az oligarchia igen gyorsan kialakult a lakosság és a kultúra homogén volta miatt — magyarázta Rodisz.

Csedi Daan kiment, de vissza-visszanézett a mozdulatlanulálló Fay Rodiszra, akinek gondolatai talán az űrhajó alatt levő ismeretlen bolygóra, talán a végtelen messzi Földre szálltak.

Két óra múlva Csedi ismét megjelent. Égő arccal és lesütött szemmel átadta a „csillagocskát”, megragadta Rodisz kinyújtott kezét, a homlokához szorította, és váratlanul megesőkolta. „Bocsásson meg nekem” — suttogta, és kiszaladt a fülkéből. Rodisz utána nézett, s a csillaghajó személyzete közül aligha tudott volna bárki is elképzelni annyi anyai jóságot, amennyi most az expedíció vezetőjének arcáról sugárzott.

Az imént végignézett „csillagocska” felkavarta Csedit, ősi ösztönöket ébresztett fel benne. Számtalan hasonló történetet ismert a múltról szóló könyvekből és filmekből, de a régi idők kegyetlenségét csak elvontan tudta elképzelni.

A hősök ellenállása lelkesedéssel, kalandjaik leírása pedig a biztonság kellemes érzésével töltötte el: lehetetlen, hogy akár ő, akár valaki más a Földön élő temérdek ember közül valaha is így ki legyen szolgáltatva a sors kényének-kedvének. A pszichológia tanára az iskolában arról beszélt, hogy régen, amikor sok volt az éhes és nyomorgó ember, a jóllakottak és a jómódban élők szívesen olvastak könyveket, néztek filmeket a szegényekről, az éhenhalókról, az elnyomottakról és megalázottakról, hogy jobban átérezzék saját biztonságukat és nyugalmukat. A legtöbb szentimentális könyv, amely szerencsétlen emberekről, és ellentételként, rendkívül sikeres hősökről és szépségekről szólt, az MVK bizonytalan és nyugtalan korában született. Akkor az emberek, megérezve az emberiség életében elkerülhetetlenül bekövetkező félelmetes megrázkódtatásokat, örömmel fogadtak minden műalkotást, amely legalább az ideiglenes biztonság nagyszerű érzésével ajándékozta meg őket.