Ivan Jefremov - A Bika órája

Leültek a díványra. Csedi kérdőn nézett Rodiszra.

— Beszéljen nekem az infemó-elméletről — kérte rövid habozás után, majd sietve hozzátette: — Nagyon fontos, hogy ismerjem.

Rodisz elgondolkodva végigment a fülkén, megállt a mikrokönyvtár állványa előtt, ujjait végighúzta a kódjelek zöld lemezein.

Régóta úgy mondják, hogy infernó-elmélet, de valójában nem is elmélet ez, hanem azoknak a megfigyeléseknek az őszszegezése, amelyeket földünkön az élet és főleg az emberi társadalom spontán törvényein végeztek. Az infemó latin szó, „alsó, föld alatti”, s azt jelenti, hogy pokol. Fennmaradt Dante csodálatos alkotása. Dante csak politikai szatírát írt ugyan, de képzeletével megalkotta a több fokozatú infemó sötét képét. O magyarázta meg az „infemó” iszonyú értelmét, amelyet régebben csak az okkultisták ismertek. A Pokol kapujának felirata — „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” — a lényegét fejezi ki a kínszenvedések helyének, amely az emberek képzeletében született meg. Azt az ösztönös sejtést, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésének igazi háttere a földi életnek mint a bánat és halál szörnyű útjának evolúciója, elektronikus gépek megalkotásával elemezték. A hírhedt természetes kiválasztásról kiderült, hogy az infemó-lét legtisztább megnyilvánulása, vagyis vaktában törekedtek a tökéletesedésre, mint amikor a kockázók számtalanszor dobják a kockát. Csakhogy minden egyes dobás tétje milliók élete volt, akik belepusztultak a szenvedésbe és reménytelenségbe. A könyörtelen kiválasztás csak egy irányba, a fő irányba, a legnagyobb szabadság, a környezettől való függetlenség irányába terelte a szervezet tökéletesedését. Ám ez szükségképpen megkívánta az érzékszervek finomodását, az idegműködés tökéletesedését, következésképp feltétlenül megsokszorozta az életút szenvedéseit.

Más szóval, ez az út kilátástalan volt. Túltengett az egyformaság, mint a homok a sivatagban, a végtelen ismétlődés elmosta az egyedit, az egyszeri, rendkívüli értéket… Az állati élet, miközben trilliónyi átalakuláson keresztül eljutott az ismeretlen tengeri lényektől a gondolkodó szervezetig, a geológiai történelem több milliárd éve alatt infemóban volt.

Az ember mint gondolkodó lény kettős infemóba került — a testébe és a lélekébe. Eleinte azt hitte, hogy megszabadul az élet minden csapásától, ha a természetbe menekül. így keletkeztek a mesék az ősi paradicsomról. Amikor az emberi pszichikumot jobban megismerték, a tudósok megállapították, hogy a lélek infemója nem más, mint az ősi ösztönök, rabság, amelyben az ember önmagát tartja, azt hívén, hogy megőrzi egyéniségét. Egyes filozófusok az ösztönök végzetszerű leküzdhetetlenségéről beszéltek, ezzel előmozdították kifejlődésüket és megnehezítették a kijutást az infemóból. Csak akkor sikerült nagy lépést tenni a társadalmi tudat fejlődése felé, amikor megteremtették a feltételeit, hogy ne az ösztöneinberek, hanem az önmagukat tökéletesítő egyedek kerüljenek túlsúlyba.

A vallásos emberek azt kezdték hirdetni, hogy a természét, mely előmozdítja az ösztönök kifejlődését, a megtestesült gonosztól, régóta ismert nevén a Sátántól való. A tudósok ezzel szemben azt állították, hogy a vak természeti fejlődés iránya az elszakadás a külső környezettől, vagyis kiszabadulás az infemóból.

Ahogy kialakultak a hatalom és elnyomás állami erőszakszervezetei, ahogy erősödött a nacionalizmus, szigorúan elzárva a határokat, lassanként a társadalomban is kialakult az infemó.

Így botladoztak a természeti és társadalmi ellentmondások között, amíg Marx meg nem fogalmazta azt az egyszerű és világos tételt, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrás egyetlen lehetséges módja a társadalom átszervezése.

Erf Rom, az ötödik korszak filozófusa és történésze, az MVK fasiszta diktatúráinak tanulmányozása nyomán megfőgalmazta az infemó-lét alapelveit. Ezeket később az én tanitóm dolgozta ki részletesen.

Erf Rom megfigyelte, hogy minden tökéletlen társadalmi rendszerben megvan az elszigetelődés tendenciája; fennmaradása érdekében saját struktúráját elzárja a más rendszerekkel való érintkezés elől. A tökéletlenség fenntartására természetesen csak az adott rendszer kiváltságos osztályai, az elnyomók törekedhettek. Ők igyekeztek nemzeti, vallási és egyéb ürüggyel elkülöníteni népünket, hogy életét az infemó zárt körébe szorítsák, elválasszák a világ többi részétől, hogy az érintkezés csak az uralkodó csoporton keresztül történhessék. Az infemólét tehát szükségképpen az ő munkájuk eredménye. Ilyen meglepő módon vált valóra Mani naiv-vallásos tanítása, a manicheizmus, amely az irányított gonősz létezését hirdette. Valójában ez merőben anyagi természetű harc volt a kiváltságokért egy olyan világban, amely mindenben hiányt szenvedett.

Erf Rom figyelmeztette az emberiséget, hogy ne tűrje az oligarchia — a fasizmus vagy az államkapitalizmus — világuralmát, mert a bolygóra rácsapódna a koporsófedél, az infernó-lét teljes reménytelensége egy olyan abszolutisztikus hatalom igájában, amely fel volt fegyverkezve az akkori idők légszörnyűbb fegyverével és nem kevésbé pusztító tudományával. Kin Ruh véleménye szerint Erf Rom művei segítettek felépítem az új világot a Világ Egyesülésének Korába való átmenet idején. Egyébként Erf Rom figyelte meg, hogy az élet egész természeti fejlődése a Földön infemális. Erről írt később Kin Ruh oly ragyogóan.

Rodisz gyakorlott mozdulattal beállította a kódszámot, és a könyvtári képernyő kis négyzete kivilágosodott. Kin Ruh ismert arca jelent meg, éles pillantású, világos szemét a nézőre szegezte. A tudós intett a kezével, majd eltűnt, csak a hangja hallatszott.

A képernyőn pedig feltűnt egy fáradt, szomorú, átszellemült arcú, domború homlokú, ősz hajú, idős férfi. Kin Ruh megmagyarázta, hogy ez Aldiss, ókori filozófús, akit régebben a tengeri jelzőlámpa feltalálójával azonosítottak. Nehéz eligazodni a nevek közt olyan népeknél, amelyeknek fonetikája nem egyezett a helyesírással, a kiejtés pedig a későbbi századókban feledésbe merült. Elsősorban az MVK-ban elterjedt angol nyelv volt ilyen.

Aldiss, szemlátomást izgatottan és szaporán lélegezve — bizonyára szívbeteg lehetett — ezt mondta: „Vegyünk példaként egy fiatalembert, aki nemrég vesztette el rákban elhunyt feleségét. Még nem fogta fel, hogy áldozata egy rendkívüli igazságtalanságnak, egy kegyetlen, szörnyű és cinikus biológiai törvénynek, amely semmivel sem kevésbé bestiális a fasiszta ”törvényeknél”. Ez a felháborító törvény azt mondja, hogy az embernek szenvednie kell, el kell vesztenie fiatalságát és erejét, és azután meg kell halnia. Lehetővé tette, hogy a fiatalembertől elvegyék a legdrágábbat, és nem adott neki sem biz tonságot, sem oltalmat, védtelenül hagyta, hogy a sors a jövő sötétjéből bármikor lesújthasson rá! Az ember mindig is szerétté volna megváltoztatni ezt a törvényt, nem akart beletörődni, hogy évmilliárdokkal előbb megállapított szabályok szerint mindig ő legyen a biológiai vesztes a sors játékában. Miért kellene hát nekünk harc nélkül elfogadnunk a sorsúnkát?… A biológiában Einsteinek ezrei segítenek kiszakítani minket ebből a játékból, nem akarunk fejet hajtani a természet igazságtalansága előtt, egyezséget kötni a természettel.” Nehéz világosabban megfogalmazni az infemót az ember számára — szólalt meg újra Kin Ruh. — Látják, mily régen megértették ennek elveit az emberek? Most pedig…