Ivan Jefremov - A Bika órája

Fay Rodisz, aki legelöl ment a csőfolyosón, pillantásával köszönt el az űrhajón maradó társaitól, akik felsorakoztak, s izgatottságukat leplezve, mosollyal és barátságos kézszorítással búcsúztak.

A felvonó kapcsolójánál Grif Rift állt. Könyökénél fogva visszatartotta Rodiszt, és szokatlan lágysággal azt súgta:

— Fay, ne feledje, kész vagyok mindent magamra vállalni! Eltörlöm városukat a bolygó színéről, feltúrom egykilométeres mélységben, hogy kimentsem magukat!

Fay Rodisz átölelte a parancsnok nyakát, magához húzta, és megcsókolta.

— Nem, Grif, maga ezt soha nem teszi meg!

Ebben a „sohá”-ban annyi erő volt, hogy a szigorú csillaghajós megadón lehajtotta a fejét…

A Jan-Jah bolygó lakói előtt megjelent egy nő, olyan fekete ruhában, amilyent a Bölcsesség Központja városában csak a legnagyobb előkelőségek viselhettek A gallérján levő fémrögzítők átlátszó pajzsot tartottak a vendég arca elé. Léptei ütemére meg-megrezzentek a vállán levő kígyó formájú kis csővek, vakítóan villogtak a háromszögletű tükrök, mint a hatalom szent szimbólumai. Mellette fürgén tipegett kilenc cöveklábával valamiféle gépezet, amely kitartón követte a földi asszonyt…

Egymás után jöttek elő útitársai — három nő és három férfi —, mindegyiküket ugyanolyan kilenclábú gépezet kísérte.

A tormansziakat leginkább az idegenek térdig fedetlen Iába lepte meg; úgy csillogott, mint a sokszínű fém, a sarkúkon pedig rövid sarkantyúhoz hasonló fogazat állt ki. Fém csillant elő a férfiak ruhakivágásából, a nők blúzának bő ujjaiból is. A Jan-Jah lakói csodálkozva látták, hogy a Földről jöttek egyenletesen lebarnult, sima arca semmiben sem különbözik a „Fehér Csillagok emberétől”, ahogy a tormansziak nevezték magukat. Felismerték, hogy a fém csupán a jövevények testére szorosan rásimuló, igen vékony ruha.

Két tekintélyes külsejű tormanszi férfi szállt le egy magas és hosszú kocsiról, amely úgy domborodott a bozótosban, mint egy ízeltlábú rovar. Fay Rodisz elé léptek és meghajoltak.

A Föld asszonya tiszta Jan-Jah nyelven szólalt meg. De csengő, érces árnyalatú hangja a kísérő gépezet hátán levő hengerből jött elő.

Rokonaink! Húsz évszázada szakadtatok el tőlünk, és most újra találkozunk.

Érthetetlen moraj volt a válasz, a tormansziak meglepetten összenéztek. A kígyó-emblémás előkelőségek sietve odamentek, és a nagy kocsihoz invitálták a vendégeket. A legidősebb előkelőség előhúzott melltarsolyából egy sárga lapot, mely szép Jan-Jah jelekkel volt teleírva. Lehajtott fővel olvasni kezdett olyan hangosan, hogy a csillaghajóban levők és a bokrok mögött, távolabb álló tormansziak egyaránt meghallották. A tormansziak már az első szavaknál tisztelettel kiegyenesedtek és lehajtották a fejüket.

— A nagy és bölcs Csoio Csagasz szól a jövevényekhez: „Önök eljöttek ide, a boldogság, a könnyű élet és a könnyű halál bolygójára. Nagy jóságában a Jan-Jah népe nem tagadja meg önöktől vendégszeretetét. Éljenek közöttünk, okuljanak, és majd mondják el az ég ismeretlen mélységeiben, ahonnan váratlanul idejöttek, milyen bölcsességet, jólétet és igazságos életberendezést találtak itt!”

A szónok elhallgatott. A földlakók a beszéd folytatását várták, de a magas rangú személyiség eltette a papírlapot, kiegyenesedett, és fellendítette a karját. A tormansziak harsány kiáltással válaszoltak.

Fay Rodisz hátratekintett társaira, s Csedi fogadni mert volna, hogy szenvtelen arcú vezetőjének zöld szeme olyan huncutul csillog, akár egy csintalan iskoláslányé.

A gépkocsi ajtaja kinyílt, és Rodisz a leeresztett hágcsóra lépett. A kilenclábú robot, vagyis a hűséges SDF sietve követte. Az idősebb előkelőség tiltakozó mozdulatot tett. Háta mögül azon nyomban előbukkant egy testes, lila ruhás ember, akinek a bal mellén szemformájú rangjelzés volt. Fay Rodisz beszállt a kocsiba, az SDF pedig elülső végtagjaival már megragadta a hágcsó szélét, amikor a lila ruhás ember nagy erővel belerúgott, éppen a kékes árnyalatú fémburába. Rodisz már későn fordult meg, figyelmeztető kiáltása benne rekedt. A lila ruhás tormanszi a levegőbe repült, és nagy ívben a tüskés bozótba zuhant. Az őrök arca eltorzult a dühtől. A mellükön levő szerkezet csövét előreszegezve, az SDF-re akartak rontani. Fay Rodisz a robot fölé nyújtotta kezét, lebocsátotta az arcát védő pajzsot, és erős hangja először csendült fel közvetítő berendezés nélkül a Jan-Jah bolygón:

— Vigyázat! Ez csak gép, amely csomagtartó, hordár, titkár és őr. Teljesen ártalmatlan, de úgy van megalkotva, hogy a robotba lőtt golyó ugyanolyan erővel pattan vissza, az ütés pedig taszító teret hozhat létre, ahogy most is történt. Segítsenek a szolgájuknak kimászni a bokrok közül, a mi gépszolgáinkkal pedig ne törődjenek!

A tövisek közé vetett tormanszi dühösen kapálózott. Az őrök és az előkelőségek utat engedtek, és mind a hét SDF felkapaszkodott a kocsiba.

A földlakók még egy utolsó pillantást vetettek a „Sötét Láng”-ra. A szülőföld barátságos és biztonságos szigete magányosan állt a poros tisztás közepén, az idegen nap ragyogó fényében. A Föld emberei tudták, hogy a hat visszamaradt társuk szüntelenül rajtuk tartja a szemét, bár a kijárati nyílás és folyosó mélyén a sötétség áthatolhatatlannak tetszett.

A magas rangú férfiú — a „kígyós”, ahogy Eviza nevezte — intett a kezével, és a csillaghajósok helyet foglaltak a süppedő üléseken. A gépkocsi billegve és ugrándozva nekiiramodott a göröngyös útnak. A motor valahol a padló alatt zakatolt. Finőm, barna por szállt fel, s eltakarta a „Sötét Láng” kupoláját. Az óriás kompresszor csövei visszafelé fújták a port. A földlakók körülnéztek. A kísérők, élükön a két „kígyóssal” kissé távolabb ültek le, és sem barátságosnak, sem ellenségesnek, még csak kíváncsinak sem látszottak. Ám Rodisz mohó és veszedelmes érdeklődést fedezett fel lopva odavetett pillantásaikbán. így viselkedhettek a Földön a távoli múlt gyermekei, akiknek büntetés terhe mellett tilos volt megismerkedniük idegenekkel, kerülniük kellett őket. A földlakók leszállását titokban tartották. A száguldó gépkocsi eleinte nem keltett figyeimet a mind sűrűbben felbukkanó gyalogosok és a magas, ijesztően billegő járműveken utazók közt. Ám a Földről jött vendégek híre valami úton-módon mégis elterjedt a Bölcsesség Központjában. Négy földi óra múlva, mikor a gépkocsik a bolygó fővárosához közeledtek, a széles út mentén már embercsoportok álldogáltak, egytől egyig fiatalok, egyforma szabású, de a lehető legváltozatosabb színű munkaruhában. A száraz, barna síkságok elmaradtak. Nagyon sötét és sűrű zöld ligetek váltakoztak szabályos alakzatú mezőkkel, majd alacsony házak hosszú sora masszív kockaépületekkel, nyilván üzemekkel.

Végre a gépkocsi kerekei alatt szemet bántóan csillogni kézdett az utca tükörüveg burkolata. Ilyesféle utcákat láttak a csillaghajósok a tormanszi tévében. De a gépkocsik nem a város közepe felé tartottak, hanem rátértek egy útra, amelyet sötét olajzöld kérgű, egyenes törzsű fák szegélyeztek. A legyezőszerű hosszú ágak az út fölé hajoltak, és díszletszerűen összeértek a szemközti fák ágaival. Ezeket a fákat hirtelen hármas sorba ültetett alacsony fák váltották fel, amelyek hegyükre állított sárga kúpokra emlékeztettek. A köztük levő háromszögletű nyílásokon a főváros fölé emelkedő domb virágoktól tarkálló teteje látszott a sötétlila ég hátterén. Vastag, négy méter magas, kék fal vette körül az ovális teret, amelyben fenyőhöz hasonló, ezüstös-zöld fák hullámoztak, mintha át akarnának csapni a falon. Ez a kert vagy park gyönyörűnek látszott a szürkésbama, fahéj és sötét csokoládé színű pusztaságok után, amelyek egymást követték a sötétlila ég alatt a csillaghajótól a fővárosig vezető háromszáz kilométeres úton.