Ivan Jefremov - A borotva éle

— Egyáltalán nincs is szükségem rá — mentegetőzött a fiú —, mit kezdenék én most vele!

Girin hazafelé bandukolt és az Annával való beszélgetést gondolta át. Jó volna, ha a lány visszaemlékezne apja gyilkosainak arcára és elfogadná a szerepet a Girin által kiötlött kis jelenetben.

…Anna amint felfogta Girin ötletének értelmét, rettenetes izgalomba jött. Halántékát két tenyere közé szorította, lélegzetvisszafojtva hallgatta a diákot, és sokáig próbált visszaemlékezni apja gyilkosainak az arcára. De nem tudott róluk pontos személyleírást adni: a gazemberek egy ötös lámpa halvány világánál rontottak be szemükbe húzott sapkával, elnyűtt katonai egyenruhában. Ez viszont még jól is jön nekik, mert legalább nem kell kikészíteniük magukat, hiszen semmi kellékük és semmi gyakorlatuk nem volt hozzá. Girin úgy döntött, hogy az egyik “bandita” ő lesz, a másik meg Gavrilov. Majd Gavrilov ordít, mert a beteg asszony már ismerte lakójának hangját. Semmit, még a legkisebb dolgot sem szabad kockáztatni. Girin új reteszeket szerelt az ajtókra és az ablakokra, amelyeket egy ló sem tudott volna berúgni. Anna “barátainak” váratlan betoppanása ugyanis elronthatta volna a dolgot. Amikor már minden elő volt készítve, Girint szörnyű aggodalom fogta el. Jóformán alig aludt az éjszaka, és egész nap nem lelte a helyét, míg csak el nem indult Gavrilovért és Fjodorért. A komszomolista hajlandó volt átadni a pisztolyát, de csak azzal a feltétellel, hogy ő maga is a közelben lesz. Girin rendkívül bősz hangulatban találta Gavrilovot. Fjodornak is lángolt a füle, mint akit a sárga földig lehordtak.

— Nézd csak — fordult Gavrilov Girinhez és megmutatta neki a féltucat tönkrement forgópisztoly-töltényt —, megpróbáltam kiszedni a golyókat. Ki az ördög művelhette, nem tudom, de alaposan beszorultak, semmivel sem lehet kiszedni őket!

— Jó ötlet: nem marad golyó nélkül az ellenség —, mosolyodott el Girin.

— Neked, lehet hogy jó — vakkantotta Gavrilov —, de számomra és Fegyka számára a töltények drágábbak az aranynál…

— Reszeld le a töltényhüvely felét — tanácsolta Girin.

— Hát akkor hogy lőjek? Láng csap ki a dobból!

— Rá se ránts! Még félelmetesebb lesz a hatás. Csak minél távolabb tartsd a szemedtől…

— Hát persze! Okos beszéd… akkor most a tönkrement golyók következnek. Kettő elég lesz?

— Alighanem három kell… Jusson eszedbe: előbb te lősz a levegőbe, amikor beléptünk, aztán én Annára, majd célba veszed az anyját!

— Fura ez az egész! No de rendben van, megígértük, hát megcsináljuk! Máris mehetünk.

Sötétedett, amikor Anna teríteni kezdte az asztalt az anyja ágya előtt; szándékosan késleltette a vacsorázást. Mindig együtt ettek: Anna közelebb húzta az asztalt, felültette a beteget, megetette, aztán maga is evett. Anyja pedig aggódó, gyengéd és szomorú tekintettel követte minden mozdulatát. A lány ma alig tudta leplezni anyja előtt ideges remegését. Megetette a beteget, leült az asztalhoz és a kis lámpát áttette az asztal túlsó végére. Ez volt a jel. Girin csizmájának rúgásától nagy robajjal kivágódott az ajtó. Ocsmányul káromkodva, pisztollyal a kezében két bandita rontott be a konyhába: ingzubbonyuk kigombolva, sapkájuk a szemükbe húzva. Anna felordított és székét hátralökve felugrott. Lövés dörrent, és savanyú lőporfüst szag töltötte meg a konyhát. Anna anyja tátott szájjal, kerekre tágult szemmel meredt Gavrilovra, aki dühösen ráordított:

— Megvagy hát! Legutóbb nem sikerült agyonvernünk Pavel szukáját, most végre eljött a pillanat! Sztyopka (szólt Girinhez), lődd agyon azt a ringyót, én meg ezt intézem el! — ordította Gavrilov, és a beteg szeme közé célzott.

De a halottsápadt asszony nem rá nézett, hanem az ablakhoz ugró lányát figyelte. Elcsattant a második lövés, és Anna a lóca alá zuhant. Gavrilov és Girin vadul felordított. A katonaviselt Gavrilov már megcélozta a beteget, amikor megtörtént az, amire Girin számított. Az anya, aki a világon mindenről megfeledkezett és csak a leterített gyermekét látta, egyszer csak felkiáltott és kiugrott az ágyból.

— Ki-ki-kis-lányom! — hangzott fel üvöltése, amelyet Girin nem felejt el, amíg él.

A beteg asszony leroskadt a padlóra, alaposan beverte a fejét, de aztán — nyilvánvalóan rettenetes erőfeszítés árán — sikerült megkapaszkodnia a lócában, és megpróbált felállni. Girin és Gavrilov egyszerre ugrott hozzá, hogy felsegítse. Az anya összeszedte utolsó erejét, hogy szembeköpje Girint, aztán elvesztette eszméletét. Girin lefektette az ágyba, meghallgatta a pulzusát, a “feltámadt” Anna pedig vízért rohant ki a pitvarba, és beleütközött a kíváncsi és izgatott Fjodorba. A komszomolista berontott a konyhába és magához vette a pisztolyát, amelyet Girin az asztalra hajított.

— No? Mi van? Sikerült? Vagy teljesen megöltétek? — kérdezte Girintől, aki csak a fejét ingatta és megpróbálta eszméletre téríteni a beteget.

Végre a hideg víz, a dörzsölés, a szalmiákszesz megtette a magáét, és Anna anyja felnyitotta szemét. Tébollyal határos zavar tükröződött benne, amikor megpillantotta föléje hajló, élő, sértetlen lányát.

— An-nuska, kis-lá-nyom… — mondta a beteg asszony tompán, homályosan, akadozva és nagy erőfeszítéssel felemelte vékony, helyesebben: csupa csont és bőr karját.

Anna ráborult az ágyra, és egész testét visszafojthatatlan zokogás rázta. Girin hátralépett és körülnézett. Az izzadságban fürdő Gavrilov az arcát törölgette, aztán megigazította magán elnyűtt, de amúgy rendes egyenruháját, amelyet szándékosan zilált meg, hogy bandita külseje legyen.

— Hű, de berezeltem, amikor Marja… dühbe gurult. Azt hittem, teljesen elvesztette az eszét, és hogy mi lesz most? Kockázatos dolog ez, öcsém! Nem is tudom, hogy tudtál belekeverni ebbe. Hisz becsaptál — dörmögte mérgesen Gavrilov, de azért gyengéd helyesléssel nézegetett a diákra.

– Én jobban begazoltam — vallotta be Girin. — Elvégre én agyaltam ki az egészet! Hiszen ez olyan dolog, hogy igen könnyen agyon is lőhettük volna. Egész idő alatt Asztvacaturovot láttam magam előtt, azt a professzort, akiről beszéltem. Legalább úgy hittem benne, mint az a beteg asszony.

— Jól van, látom, szerencsésen végződött a dolog. Én megyek is — És ravasz mosollyal az ágyhoz lépett. — Jó egészséget. Marja! Most aztán állj talpra mielőbb! — mondta Gavrilov, és az elképedéstől megnémult Fjodorral kiment a konyhából.

Girin testében minden idegszál remegett, torkában csomót érzett, amikor az asszony homályos, fura idegenes akcentussal kiejtett szavait hallgatta. Az anya hosszú, gyötrelmes évek után először tudta kifejezni lánya iránti szeretetét, féltését és aggodalmát, mindazt, amit addig a szemével próbált tolmácsolni. A két összeboruló nő szeméből szakadatlanul peregtek a könnyek a megmenekülésnek eme csodálatos órájában. Girin lassan megfordult, és az ajtó felé indult. Anna felugrott, és a rendkívül zavart diák lába elé vetette magát.

— Ugyan már… nem szabad… micsoda butaság… — mormogta akadozva Girin, aztán egy erőteljes mozdulattal felemelte Annát, és eltűnt a szobájában. Aztán csak a zokogását hallotta: “Hálás leszek a sírig… soha nem felejtem el… míg élek…”

Az utóbbi nap szörnyű idegfeszültsége és szívszorongató aggodalmai annyira elgyötörték Girint, hogy elernyedt és elkábult. Gépiesen sodort egy cigarettát és leült az ágyára. Le sem vetkőzött, a csizmáját sem húzta le, Anna anyjának további gyógykezelésén törte a fejét és… napfényes reggel ébredt fel. Csodálkozva nézett körül, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és amikor felkelt nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Túl van már a legnehezebb és legveszélyesebb dolgon, és győzött. Igazi győzelem, a legnagyobb öröm… Mert a legnagyobb boldogság, ha egy embert, illetve két embert megszabadítunk meg nem érdemelt nehéz sorsától, egy régi bűncselekmény következményeitől! Most már az idő — és nem is olyan hosszú idő — dolga, hogy a bénulásából kigyógyult asszony ép, egészséges emberré váljék.