Ivan Jefremov - A borotva éle

Mihelyt beköltözött Anna házába, nyomban nekilátott a kutatómunkának, egymás után töltötte meg a hermetikusan záródó palackokat vízzel és földdel, majd gondosan elcsomagolta őket kis méretű dobozokba.

Még arra is maradt ideje, hogy kényelmes, magányos sétákat tegyen a Volga magas partján, meg arra is, hogy egynémely férfimunkát elvégezzen a ház körül. A csáléra álló kapu kiegyenesedett, a hátsó tornác lépcsőin új deszkák friss faanyaga fehérlett. A konyha és a szénapajta fölött mindig beázó tető most már az őszi esőket is kibírta.

Egy éjjel Girin furcsa zajra ébredt. Félálmában arra gondolt, hátha rosszul van a beteg, és hallgatózott.

Ajtó nyikorgóit, aztán két férfi halk morgása hallatszott: egymás szavába vágva fenyegetőztek. Majd újból néma küzdelem, és ekkor Girin meghallotta Anna lihegő, dühös suttogását:

— Eredj, nem akarom… vadállat… Meghallja az anyám, legalább őt kíméld!

— Ugyan, anyád egy fatuskó, csak a szeme él! — dörmögte a szándékosan orrhangon beszélő férfi. — Legfeljebb orról majd…

— Visszaélsz azzal, hogy anyám beteg, te, aljas gazember! Jaj!

Kinyílt Anna kis szobájának ajtaja, aztán becsapódott. Az egyik jövevény a csizmájával pimaszul dobogva eltávozott. Girin tétován ácsorgott, az egyik pillanatban fellángolt benne a düh, hogy szétverjen a gazemberek között, a másikban pedig attól félt, hogy olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze. De amikor elgondolkodott Anna súlyos tragédiáján, szégyellni kezdte habozását. Álmatlanul feküdt az ágyon, és azt sajnálta, hogy jóllehet magas és erős, mégiscsak egy tapasztalatlan kisfiú. Úgy szeretett volna olyan zord és szakállas lenni, mint a kompos. Akkor biztos lenne a dolgában és nem hagyná sorsára a lányt.

Girin csak hajnal felé aludt el, és akkor ébredt fel, amikor a nap már magasan járt a majdnem az ablakánál végződő irtás bokrai fölött. Anna behozta neki a szokásos reggelijét: hideg tejet, tojást, kenyeret. Kendőjét a szemére húzta, és lesütött szempillákkal járt-kelt. A titkos pillantások, Anna arcpírja elárulták, hogy szégyen gyötri. Nem, Anna egyáltalán nem hasonlított boldog szeretőhöz, és Girin elhatározta, hogy akcióba lép.

Egész nap, miközben sorra járta a földeket, kutakat és forrásokat, azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Annát ebből a kegyetlen rabszolgasorsból. A kérdés megoldásának kulcsa anyja betegsége: Anna semmilyen körülmények között sem hagyhatta magára béna anyját. Leningrádba hozatni Annát a beteg anyjával együtt, meghaladta egy magányos diák erejét. Tehát mindenekelőtt az asszonyt kell elhelyezni egy rendes kórházba, vagy… meg kell gyógyítani. És ekkor emlékezetében felidézte mindazt, amit csak a pszichés bénulás gyógymódjáról tudott. Eszébe jutott Asztvacaturov professzor kísérlete, amely annak idején lázba hozta egész Leningrádot. A kiváló ideggyógyász főorvos — akinek idegklinikáját a katonaorvosi akadémia hallgatói csak “Dante poklának” nevezték, mert annyi ijesztően megnyomorodott idegsérült beteg zsúfolódott ott össze — egy vidéki asszonyt vett fel, aki gyermeke hirtelen halála után pszichés bénulást szenvedett. Pontosan ugyanúgy bénult meg, mint Anna anyja, vagyis hallott, látott, de nem tudott beszélni és mozogni. Ennek az asszonynak a neves Asztvacaturov volt az utolsó reménye: kezelőorvosainak minden erőfeszítése eredménytelen maradt.

Asztvacaturov egész hétig töprengett, szándékosan kerülte a beteggel való találkozást, míg csak meg nem találta a bátor és eredeti megoldást.

Hosszas és idegfeszítő várakozás után közölték a beteggel, hogy ma személyesen fogadja őt a professzor. Az asszonyt külön szobában helyezték el egy karosszékben, amely szembenézett az ajtóval. A béna asszony magánkívül volt az izgalomtól. A professzor asszisztensei azt mondták, hogy csak várjon nyugodtan, és nézzen az ajtóra, mindjárt belép rajta “maga” Asztvacaturov professzor, és természetesen meggyógyítja. Eltelt egy negyedóra, félóra, a várakozás egyre feszültebbé és gyötrőbbé vált. Végre nagy robajjal kitárult az ajtó, és a hatalmas termetű, nagy égő szemű, jóvágású professzor, aki fehér köpenyében és őszülő fekete fürtjein ülő fehér sapkájában még magasabbnak látszott, berontott a szobába, az asszonyhoz sietett és félelmetesen rárivallt: “Álljon fel!”

A beteg felállt, tett egy lépést és elvágódott… de a bénulás megszűnt. A leningrádi professzor legalább olyan jól idézte elő az azonnali felgyógyulást, mint a bibliai próféta. Ugyanazt a gigászi pszichikai erőt, a csodába vetett, már-már vallásos hitet használta fel.

Valami ehhez hasonlót kellene tenni Anna anyjával is: hiszen a pszichés bénulások csakis az ilyen nagyfokú idegmegrázkódtatással gyógyíthatók meg. De hogyan kényszerítse az immár több éve kilátástalan és kétségbeesett helyzetben levő asszonyt, akit még lánya tragédiája is nyomaszt, hogy higgyen egy diákocskában, mégha az egy “tudós” városból érkezett is? Nem, Asztvacaturov módszere nem alkalmas, de vajon ő, Girin mit tudna helyette kiötleni?

Két nap telt el, egyszer csak Girin (most már nem igyekezett rögtön elaludni, hanem a sötétben feküdt és feszülten hallgatózott az éjszakai csendben) újra kiugrott ágyából, mert meghallotta, hogy valami tolvaj be akar hatolni az udvar felőli ajtón. Makacsul próbálta félrehúzni a fareteszt. Girin máris kínt volt a pitvarban; abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy homályos árnyék Anna szobájának küszöbén termett.

– Állj vagy lövök! — szólt rá Girin halkan, de nyugodtan, összeszorított fogakkal.

— Na, na, mi ütött beléd? — dörmögte az alak, és félénken előrenyújtotta a nyakát.

— Tűnj el, mert lelőlek! — rikkantotta Girin, és felemelte a kezében levő fecskendői.

A sötét figura hanyatt-homlok rohant ki a sötét udvarra. Aztán elesett és feljajdult.

Anna égő gyufával kilépett a szobájából és megpillantotta Girint, aki az izgalomtól még mindig remegve jó erősen visszareteszelte az ajtót. A két-három másodpercnyi fényben Girin annyi hálát olvasott ki riadt, de az elragadtatástól csillogó szeméből, hogy valóban hősnek érezte magát.

— Köszönöm, kedves — mondta hangosan Anna. Girin dörmögött valamit.

— Meg kellene nézni a mamát — folytatta a lány, és intett Girinnek, hogy kövesse.

Átmentek a konyhába, amelyet egy kis mécses világított meg — a beteg miatt egész éjjel égett — és máris a béna asszony tágra nyílt szeme szegeződött rájuk. Egész biztosan tudott mindenről, mert amint megpillantotta a belépőket, tekintetéből eltűnt a gyűlölet, és helyét a diadal foglalta el. Anna megigazgatta a párnákat, közben suttogott valamit anyjának. Girin feleslegesnek érezte magát, köszönt, de rájött, hogy valahogy ostobán, városiasan tette, zavarba esett, és kiment. Amikor megpillantotta az asszony szemét, hirtelen eszébe jutott egy még eléggé homályos gondolat. Most, hogy már az ágyon feküdt és kifelé bámult az apró ablakon a csillagokra, a gondolat még mindig nem szállt ki a fejéből, sőt kezdett alakot ölteni.

Anna anyja nem hitt sem Girin hatalmában, sem a saját felgyógyulásában. De egy másik, hatalmas erejű emóció talán kiválthatta volna a kellő megrázkódtatást, mégpedig a gyűlölet ereje. Gyűlölete azokkal szemben, akik megölték a férjét, oly borzalmasan megnyomorították életét, és még ma is gúnyt űznek lányának fiatalságából és tisztaságából. Igen, ez reális remény volt! És ezt az egyetlen gyógyítási kísérletet a lehető leggondosabban kell megrendezni!