Ivan Jefremov - A borotva éle

A mosoly eltűnt az apró emberke arcáról, beszélgető társa pedig — egy borostás arcú, szemüveges férfi, aki elnyűtt fekete kabátban volt — elkomorodott.

— Pronyin, tudja… — dörmögte mogorván.

— Tudok mindent — szakította félbe Girin. — Meg kell találnom a műtermét.

— Műtermét elfoglalta egy másik szobrász… én — felelte a kabátos férfi.

— Régen?

– Ötvenben. Már tizenegy esztendeje!

— De mi lett Pronyin szobraival?

— Mit tehettünk, kiraktuk őket a folyosóra. Azt gondoltuk, hogy majd elviszi valamelyik rokona, de vagy nincsenek hozzátartozói, vagy ha vannak is, nem érdekli őket.

— Maga is szobrász, és ilyen nyugalommal beszél erről? Hiszen ez barbárság!

— Ugyan, hagyja már, ilyesmi sokszor előfordul az életben. Hová jutnánk, ha mindennel törődnénk? Jómagam, amikor hazatértem, a saját szobraimat ott találtam! — mutatott a szobrász az udvar sarkába, ahol szintén nagy halom szobortörmelék tornyosodott, mint az alkotói küzdelem és a beteljesületlen remények emlékműve.

— Különben — folytatta — Pronyinnak jóformán semmije sem volt, csak egy tucatnyi kisebb vázlata. A háború kitörése előtt egyetlenegy szobron dolgozott…

— Igen, igen, de hol az a szobor? — élénkült fel Girin.

— Itt van.

— Hogyhogy itt?

— Hát hol lenne? Amott a folyosó végében. Épségben megúszta, mert nem adtuk oda tüzelőnek a háború alatt.

— Tüzelőnek? — Még a mindig tartózkodó Girin sem tudta leplezni felháborodását.

— Kinek kell az?! Közülünk egyedül csak Pronyin erőltette az aktot. A háború előtt nagyon rosszul ment neki. No de ma sem… hm, nem dívik a művészetben a meztelenség. Naturalizmus, polgári csökevény…

— Köszönöm, mindent értek. Engedelmükkel megnézem azt a szobrot. Minden jót!

Girin elindult a folyosón s nem törődött a csodálkozó tekintettel, amelyet a két szobrász váltott egymással. Magasba emelte az elemlámpát és nyomban megpillantotta az utolsó ajtón túli válaszfalnál a másfél méter magasságú nagy faszobrot. Ott állt a megcsonkított szobrok jellegtelen limlomjai között fesztelen, leplezetlen pózban, és élő faanyaga élénken kiválta fehéren vakító gipszhalmaz közül. Fája megrepedezett: mély fekete repedések szántották végig a szobor kezét és jobb arcát, végighasították teljes hosszában a bal oldalát és a bal csípőjét, az egész alakot apró hosszanti vonalak borították. Girin a szobor arcára irányította lámpáját. Ez ő, Anna! A távoli múltból, a halottat az élettől elválasztó feneketlen mélységet áthidalva előlépett és újraéledt benne a veszteség emléke. Sűrű sötét por borította a szobor fejét és vállát, mint a bánat ősi jele, és leplezetlen meztelensége oly védtelenné tette itt, ennek a piszkos folyosónak hűvös sarkában, hogy Girin szíve összeszorult, mint azokban a régi tovaszállt években, amikor megesett a szíve az élő és fiatal Anna védtelenségén.

A lámpa eleme hamar kimerült, a fény kialudt, de Girin már megszokta a folyosó sötétségét, és zsebre dugta a lámpát. A penészszagú félhomály elrejtette a környezet szánalmas látványát, a szobor repedéseit és porrétegét, a szobor pedig határozatlan és titokzatos körvonalai révén feléledt. Arca az árnyékok vibráló játékában annak az Annának az arca volt, akit sok évvel ezelőtt pillantott meg először… A következő pillanatban a magas, árkádos ablakú, boltíves szobában állt: tanítómestere, Mednyikov professzor dolgozószobájában, a leningrádi katonaorvosi akadémia egyik épületében…

A tizenkilenc esztendős elsőéves élete első önálló kutatóútjára indult. A professzor, bízva a képességeiben, megkérte, hogy szerezzen mintákat abból az ivóvízből, amelynek fogyasztása okozta — szerinte- a Cachin-Beck-kórt három Volga menti faluban. A titokzatos betegség megtámadta a láb-, főleg a térdízületeket: eltűnt róluk a porc, és a porcrétegtől megfosztott csontfejek járás közben annyira kidörzsölődtek, hogy a csontfelület teljesen lecsiszolódott. Mondani sem kell, hogy az ilyen járás nagyon fájdalmas volt, az ember nehezen mozgott, recsegett-ropogott a térde. A betegség csupán egyetlen körzet három községében fordult elő, a szomszédos falvakban soha nem jelentkeztek még a tünetei sem. Arról már régóta tudtak, hogy a Bajkálon túl, az Urov folyónál fekvő falvak Cachin-Beck-kórral fertőzöttek, de ott e betegséghez a golyva is társult. Akkoriban úgy tartották, hogy a hegyi patakok igen tiszta vizének jódhiánya okozza a golyvát. Mednyikov gyanúja szerint a Cachin-Beck-kórt is az okozza, hogy a vízből vagy a talajból hiányoznak valamilyen vegyi anyagok. Girin feladata az volt, hogy vegyen talaj- és vízmintákat a földekből, a kutakból, a patakokból mind a kórral fertőzött falvakban, mind a teljesen egészséges szomszédos községekben — de okvetlenül. A professzor ezeknek az összehasonlításával akarta megállapítani e ritka elemek valamelyikének a hiányát és magyarázatot kapni erre a furcsa betegségre.

Girin elsőéves hallgató tehát 1933 forró nyarán a nagy orosz folyamon dolgozott. Már elvégezte a munka nagy részét, amikor egy borongós napon át kellett kelnie a Volga magas jobb partjára. Hosszadalmas dolog az átkelés egy ilyen hatalmas folyón, és a komposok hosszú ideig várakoznak, amíg elegendő nép gyűlik össze a révnél. Girin, akit egyenruhája miatt sokan katonának tartottak, vidáman évődött a tűzrőlpattant lányokkal, aztán morsanszki dohányt füstölgetve komolyan eldiskurált az öreg kompossal, míg végre az ütött-kopott komp ellódult a parttól. Csupán két szekeret vitt, így hát nagy volt a szabad hely rajta. Girin a komp tatján maradt a kompos mellett, aki olykor halk parancsokat osztogatott tapasztalt segédjeinek. Három menyecske elgondolkodva köpködte a szotyola héját a Volga sárgás vizébe, a lányok meg a komp orrában csoportosultak és élénken tereferéltek valamiféle bogorodszki fiúkról, akik nyilván sokkal csinosabbak, mint a falubeli legények. Csak egy lány állt külön egymagában és a vizet bámulta. Pózában volt valami feszült elkülönültség, és annak ellenére, hogy alig két-három méternyire állt a barátnőitől, Girin érezte, hogy egy egész szakadék választja el egymástól őket.

A langyos szellő összébb tömörítette a felhőket, a folyó felszíne ónszínű lett, apró, ködszitáláshoz hasonló eső kezdett permetezni. A jobb part összeolvadt az esőfüggönnyel és távolinak látszott. A lányok elhallgattak, és még az erős, komoly menyecskék is abbahagyták a szotyolahéj köpködését.

— Hé, nótát! — kiáltott az öreg kompos.

Az evezősök rázendítettek rekedtes hangon valami nótára, de aztán köhögés fogta el őket, és a második kísérlet után végleg elhallgattak.

— Tegnapelőtt dáridóztunk — kacsintott Girinre egy kék szemű, oldalgombos inget viselő legény — és, tudod, megerőltettük a torkunkat. Nem tudunk most énekelni. Mihail bácsi — fordult az öreghez —, itt utazik a kompon Nyuska Sztoljarova. Hadd énekeljen ő, ingyen átvisszük!

– Én amúgy is mindig ingyen szállítom — felelte a szakállasaz apja miatt. Nyusa!

A főnök hívására megfordult a külön álló lány. Girin megpillantotta sötét szemének simogató tekintetét, szempillájának rebbenését és arányló hajának a kendő alól kibuggyanó néhány göndör fürtjét. A lány kissé széles arcán magasan domborodtak a járomcsontok; nem lehetett szépnek nevezni, de volt benne valami, ami kiemelte a kompon tartózkodó nők közül. A riadt, szinte már zavart figyelem, a pajkosság, a jóság és a keserűség valahogy furcsa módon keveredett a lány arcán, pillanatonként váltogatta egymást. Vonzó, de nyugtalan arc.