Ivan Jefremov - A borotva éle

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…

A kőfaragó művészete lenyűgözte a látogatót. Legalább ilyen elbűvölőek voltak a figurák köveinek ritkaságszámba menő tulajdonságai is. Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy ezt a művészetet és anyagot kérészéletű lapocskákba való olcsó karikatúrákra fecsérelték…

— Ebből talán elég ennyi — sóhajtott fel Ivernyov mérnök.

— Elég — bólintott a társa, Anyert, a neves geológus, és a távoli falra mutatott, amelyen képek: az uráli fejtéshelyek modelljei függtek. A természetes kőzetekből kiképezett gipszféldomborművek bányák és barlangok keresztmetszetét ábrázolták, görnyedt alakú, fekete drágakőkeresőkkel.

A falak és ablakok mentén sorakozó tárlókban az érintetlen természetes szépség csillogott: kristálytömörületek, ametisztdrúzák [2] * A drúza — kívülről befelé növő, oszlopos kristályokkal borított falú réteg *, malachitlerakódások, zsidókő tarka törései…

— Látja, Makszimiljan Fjodorovics? — Anyert egy nyolcéves forma, kerek, szőke fejű, sápadt kisfiú felé intett, aki nagy-nagy kék szemével megbűvölten nézte a gorkás tárlót — az ott az igazi, és egy csecsemő számára is érthető…

A gorkák, amelyeknek hírét a régi jekatyerinburgi mesterek alapozták meg, különösen jól sikerültek Gyenyiszov-Uralszkijnak és nagy volt a keletjük, akárcsak a nagy és kis ládák sejtágyaiban heverő uráli kőgyűjteményeinek.

A gorka a kövek kiállításának különleges módszere, amely a század elején még igen elterjedt volt, de ma már sajnálatosan feledésbe merült. A szebbnél szebb hegyi kőzetek különböző darabjait úgy ragasztják össze, hogy csúcsos sziklamodellt — gorkát, vagyis kis hegyet alkossanak, amelynek lábánál mély, néha több barlangocska is tátong. A berill, a turmalin tüskés kristályai, olykor pedig a ráragasztott különálló gipsz-szelenit csapok sztalaktitokat formálnak a kis barlangok boltívein. A barlangocskák mélyén a hegyi kristály, ametiszt, topáz vagy kék korund kristályszemcséi csillognak. A “szikla” kiszögelléseit achát, malachit, azurit, vörös vasérc, amazonit ízlésesen összeválogatott, csiszolt darabkái díszítik. Helyenként beépített fekete csillámtükröcskék, a “barlang” falain pedig fehér csillámlemezkék csillognak és alulról szórják fényüket az áttetsző kövekre.

Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?

— Az eredményt ön is láthatja, itt vannak a kiállításon.

— Hogy kerülhették el a figyelmemet?

— Márpedig ez azt jelenti, hogy semmi különös nincs rajtuk.

Odaléptek egy oszlopszerűen magas vitrinhez, amelynek belsejében fekete bársonyon kész ékszerek csillogtak: mind ugyanannak a kőmetszőnek a vázlatai alapján készültek.

— Tessék! Itt vannak — mutatott a mérnök a négy kicsiny kőből álló függőre, amely egy oly élénk fényű, sárgatopáz nyakékről fityegett, hogy az ajtóból is látni lehetett.

A köveken, amelyekre a mérnök mutatott, az első pillantásra nem volt semmi vonzó. A sík “tükörlapokra” csiszolt és az akkoriban oly divatos platinába ágyazott kövek szürkéknek látszottak, és színük összeolvadt a foglalat meg a lánc matt fémanyagával. Csak egy hozzáértő szem képes felismerni ennek a drágakőnek rendkívüliségét: áttetsző, ugyanakkor alig észrevehető fémes fényű pontokkal van teli. Az áttetsző alapon szétszórt pontok árnyéka furcsa szürke színt ad a kőnek: olyan, mint egy kristályszerűen átlátszó fém, amely a platina tompa szürkeségével harmonizál.

— No de ez nem egészen így van — felelte hosszas hallgatás után Anyert. — Én is bányamérnök vagyok és szintén szeretem a köveket. Ami Alekszej Kozmicsot illeti, derék ember, és ön sokkal tartozik neki. Rögtön felismerte az ön drágaköveinek az értékét, l-igen… Aztán mi a szándéka velük?

— Igazán nem tudom. Szeretném megtartani őket, de attól félek, sokba fognak kerülni. Ostoba voltam, amikor nem állapodtam meg előre Alekszej Kozmiccsal, aki — hiszen ön jól tudja — zsugori kereskedő. Félek, hogy a bőrömet is lenyúzza a munkadíj fejében…

Anyert bosszúsan elkomorodott.

— Zsugori, de ön is tudja, miért: sok pénzre van szüksége, de nem a saját maga számára, hanem ahhoz a harchoz, amelyet az uráli kőművészetért folytat. Ezen meg hol nyer, hol veszít. Nem bűn megadni érte az árát, elvégre önnek szép fizetése van! Alekszandr Pavlovicstól hallottam, hogy az Ásványtani Társaság a turkesztáni kutatásaiért önnek szánja az Antyipov mérnök érdemérmet. Bizonyára a pénzjutalom sem késik sokáig.

— Ez mind így van — bólintott Ivernyov —, de… — Aztán kis tétovázás után kibökte: — Megnősülök, Eduárd Eduardovics!

— No hát! Gratulálok! Bocsánat, de az idősebb jogán megkérdem: olyan sürgős? Ami a korát illeti, helyénvaló a nősülés… de háború van!

– Épp ez az, hogy háború van! Háború, amely oly visszataszító, hosszadalmas és amelyre senkinek sincs szüksége. Az én Verám meg ápolónővérként akar szolgálni a fronton. Ő már ilyen. És mi sül ki ebből: én Szibériában, ő meg a fronton? De a házassággal visszatartom! — A mérnök elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy félresikerült.