Ivan Jefremov - A borotva éle

Anyert válasza komolyan csengett:

— Ha így áll a dolog, áldásom rá! Lakást már talált?

— Egy szépet, a Vaszilij-szigeten.

— Hívjon meg a lakodalomba, Makszimiljan Fjodorovics! Vallomása hízelgő számomra, a barátság jelének tartom. De ami a köveket illeti, valamit nem értek. Ha nem váltja ki a függőt, otthagyja Gyenyiszov-Uralszkijnak? Akkor már inkább én vásárolom meg! Apropó, milyen nevet adott az új kőnek?

— Még semmilyet! El akartam készíteni a leírását, de tudja, ezek a mai idők! Nekünk, geológusoknak nincs nyugtunk a termelő erőktől, attól a bizottságtól, aztán a Távol-Keleten is terveznek valamit, ön ezt nálam jobban tudja. Ha befejeződik a háború, isten segedelmével, nekivágunk a tudománynak!

— Ok van huszonkettő is, de a lényeg, hogy kifogyott a puskapor! — mosolyodott el Anyert. — Attól tartok, hogy nem a puskapor hiánya itt a fő ok. Cherehez la femme… No de a régi barátságunk kedvéért ez egyszer teljesítse a kérésemet.

— Jól van. De Alekszej Kozmics úgy megnyúzza Anyert tényleges államtanácsost, hogy a kőmetszés hasznosságáról szóló összes prédikációját elfelejti! Következésképpen, a köveket én váltom ki az ön számára! Még mindig ott lakik, ahol régen?

— Ugyanott, a Troickaja 23-ban. De itt jön maga Gyenyiszov. Most emlegettük, és máris megjelent.

A terembe belépett a minden drágakőkedvelő által jól ismert Gyenyiszov-Uralszkij, az ősi bányászfamília sarja, a berjozovszkiji ércbánya munkásának fia, Jekatyerinburg szülötte. Ez az orosz őstehetség volt a “kőmetszés utolsó kiemelkedő mestere Oroszországban” — írták róla a lapok. Kamaszkorában apa nélkül maradt, de azért eltartotta a családot, és a “mozaikképeivel”, vagyis kövekből kirakott tájképeivel még hírnevet is szerzett magának. A múlt század végén Gyenyiszov-Uralszkij, az akkor már neves kőfaragó művész a Műpártoló Egylet iskolájában tanult jóformán ingyen.

Ivernyov nézte a közeledő ismerős alakot, akinek engedetlen sörénye örökké kócos volt az óhitűekére emlékeztető, magas homlokú arcát keretező szakálla meg csomókban állt.

Gyenyiszov-Uralszkij már messziről azt kiáltotta: “Jónapot, Ivernyov!” — majd nyomban a mellette haladó magas férfihoz fordult és folytatta a félbeszakított beszélgetést.

— Ki az ott mellette, Eduárd Eduardovics, hiszen ön jól ismeri a petyerburgi, ejnye no, a pétervári társaságot?

— Elég fontos személyiség: Wittgenstein herceg!

— Ohó, a multimilliomos?

— Nem az! Az unokafivére. De ez is gazdag!

— Hát akkor várunk egy keveset. Menjünk le és szívjunk el egy cigarettát, este majd felhívom Alekszej Kozmicsot a lakásán.

— Nem, én máris megyek. Be kell néznem még az Orosz Orientalisták Társaságába, itt van a szomszédban, a Morszkaján — köszönt el Anyert.

Gyenyiszov-Uralszkij ahhoz a tárlóhoz kísérte a herceget, amelynek bársonyán a furcsa szürke kövek csillogtak.

– Íme, fenséges uram, a soha nem látott ritkaság — mondta, szokásához híven az “o” betűket hangsúlyozva, mivel szerette fitogtatni egyszerű népi kiejtését-ezekből a kövekből az egész Oroszországban, de valószínűleg az egész világon sincs több!

Az a mérnök találta őket, akit az imént üdvözöltem, ő maga sem tudja, miféle drágakövek ezek, és ideadta nekem, hogy vizsgáljam meg. Még az ásványtan sem ismeri őket!

A herceg lehajolt és sokáig vizsgálgatta a platina függőt, végül kiegyenesítette fáradt hátát és végigsimította festett bajuszát.

A művész mohón fürkészte a herceg arcát, szerette volna kilesni, mennyire keltették fel érdeklődését a kövek, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Tegnap itt járt Nyikolaj Nyikolajevics Letunovszkij, tudja, az a milliomos, akinek a Pokrovszkaján van a villája. Ma el akarta hozni a feleségét, hogy megmutassa neki.

— Adnék értük… — kezdte Wittgenstein herceg, és rövid tétovázás után megnevezte az összeget.

A művész elképedt arca elárulta neki, hogy sokkal nagyobb összegre számított. Ez baklövés volt. A kövek megtetszettek a hercegnek. Ha a reális értéket megközelítő árat mond, a művész természetesen meghátrál, de ezek után neki kell kapitulálni, és a kapitulálás, mint mindig, sokba kerül majd a legyőzöttnek.

A herceg — hogy időt nyerjen — hirtelen közelebbről szerette volna látni a köveket. Gyenyiszov-Uralszkij elküldött a kulcsért, kinyitotta a vitrint, és a kövek az ablakból rájuk eső fénytől még élénkebben, furcsán-fémesen csillogtak.

A művész ravaszul mosolygott a bajusza alatt. A herceg összehúzta szemöldökét, az ablakra nézett és így szólt:

— Rendben van, máris magammal viszem a köveket. Hozasson egy tokot.

Girin lába csúszkált a latyakos hóban. Egész talpával a földre nehezedve, katonásan lépkedett, sárgás lét fröccsentett szét. Két hónap telt el azóta, hogy Moszkvába érkezett, de csak most tudja teljesíteni barátjának kérését. A két hónap zsúfolva volt félreértésekkel, vég nélküli kérdezősködésekkel és instanciázásokkal. “Ki rendelte fel? Miért rendelték fel?” — ezzel fogadták mindenütt. Gyanakvóan méregették, mint valami ügyeskedő törtetőt, aki “vidékről” mindenáron fel akar jutni a fővárosba. Girin nem jött rá rögtön, hogy leszerelése és felrendelése ügyes húzás volt egy játszmában, amelynek lényegét nem értette. Csak annyit tudott meg, hogy jelölésével, mint egy gyaloggal a sakktáblán, lezárták egy olyan valakinek a lépését, akinek az előbbrejutása a tudományos ranglétrán kellemetlenné vált egy ismeretlen személy számára, aki viszont elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elintézze Girin moszkvai meghívását.

Girin biztosra vette, hogy majd mindenre rájön, de egyelőre az a rossz érzés, hogy csaló és bitorló, megakadályozta abban, hogy istenigazában kiálljon a jogai mellett. “Hagyjuk ezt egyelőre…” Girin elővett zsebéből egy gyűrött levelet, amely — tizenhat évvel ezelőtt a fronton elesett — szobrász barátjának utolsó kívánságát tartalmazta. A kérés teljesítése sokáig váratott magára, de magának Girinnek is sokáig kellett várnia erre, hiszen ő, katonai sebész és egy hadikórház parancsnoka lévén, nem tudott időt szakítani rá.

No de itt is van ez a Dinamó stadionja mögötti utca! Girin még egyszer megnézte a művész által gondosan megrajzolt vázlatot.

A Művészek Házának Maszlovka utcai nagy szürke épülete komornak tűnt. A földszinti műtermekben emberek mozogtak a nagy poros ablakok mögött. Girin belépett a széles kapun, és befordult a lépcsőnél jobbra nyíló folyosóra, amely tele volt zsúfolva szobrok, mellszobrok, fejszobrok gipszöntéseivel, és teljesen formátlan gipszdarabokkal, amelyekből rozsdás vázhuzalok meredeztek ki. Kellemetlen emlékeket idéztek fel Girinben, mert a gipszkötések törmelékeire emlékeztették, amelyekből nagy rakás halmozódott fel hadikórházának udvarán egy sarokban. Girin a sötét folyosón tapogatózva haladt előre, olykor elővette zsebéből az elemlámpáját. Első, második, harmadik ajtó… ez az! Ám az ajtón karikára fűzött lakat függött. A szemközti ajtón kell bekopognia, amelyen beszélgetés hangjai szűrődtek ki.

Egy apró emberke, aki gipsszel teljesen összemaszatolt köpenyt viselt, kérdőn rámosolygott.

— Megmondaná, hol találom Pronyin műtermét? — kérdezte Girin.