Ivan Jefremov - A borotva éle

Szürke volt a nap. Girin a magas Volga-parton ment. Célja egy távoli község volt, az utolsó a jobb parton, amelyet még meg kellett vizsgálnia. A szél szomorúan zizegtette az érett zabot, széles hullámokban ringatta a kalászokat. Alig távolodott el Girin fél versztányira a falutól, amikor előtte, a szakadék peremén álló bokrokból két férfialak ugrott ki az útra. Girin szíve a torkában kalapált: közeledett a pillanat, amikor fizetnie kell az éjszakai hőstettéért. Szilárdan eltökélte magában, hogy nem hátrál meg, és komótosan lépkedve közeledett a várakozó alakok felé. Jobbját a zsebébe csúsztatta és megállt. A bárányprémkucsma alól kikandikáló szőke göndör fürtökről Girin felismerte Anna csábítóját, aki valóban jóképű legény volt. Kidülledt világoskék szemének azonban bántóan pimasz volt a tekintete. A másik, aki alacsonyabb és testesebb volt nála — és malacszeme fürgén ide-oda repdesett —, semmivel sem tűnt ki, ha csak az öltözékével nem: elsőosztályú seviotszövetből készült zakója alatt elegáns ing feszült, s hasonló anyagú lovaglónadrágot viselt a csizmájába begyűrve, amelynél különbet a Katonaorvosi Akadémia parancsnoka sem viselt.

A két ellenfél habozott. Gyors mondatokat váltottak egymással, de hogy mit, azt Girin nem hallhatta. Merőn bámulták a diák zsebébe süllyesztett jobbját, és Girin ekkor észbekapott. Ellenfelei biztosra veszik, hogy fegyver van nála. Valóban: katonai egyenruhája, rejtélyes foglalatossága valószínűleg titokzatossá tették, következésképpen veszélyessé a rossz szándékú emberekre nézve. Diák, mégpedig amolyan katonaféle és doktor, a falvakat járja, a kutakat, forrásokat keresi… Girin határozottan előrelépett, s olyan mozdulatot tett, mint aki mindenkit félreseper az útjából. A két legény kelletlenül bár, de visszahúzódott az út szélére. Girin elhaladt előttük, de közben a szeme sarkából figyelte ellenségeit.

— Hé, diák vagy vöröskatona, vagy akármi! — kiáltott utána a göndör hajú szép legény. Girin megállt.

— Ide figyelj — folytatta a fiú színlelt jóindulattal, de fenyegetően —, ne üsd bele az orrod mások dolgába, és ne sündörögj a lány körül. A munkád idegen nekünk, csak átmeneti, fejezd be, aztán — takarodj! Mert különben…

— Mert különben? — Girin egyenesen a szeme közé nézett: elfogta a harci düh, amely csak akkor támad fel a rendes emberben, ha elállatiasodott sötét erőkkel találja magát szemben.

— Elintézünk a magunk módján — mondta vicsorogva az elegáns tömzsi alak — úgy, hogy az idén már aligha fogsz idegen lányok után koslatni!

— Ez az utolsó szavunk — vágott közbe a göndör hajú — ha nem veszed tudomásul, magadra vess. Vagyunk itt sokan, meg aztán sötét az éjszaka, és akkor a pisztolyod sem segít.

Girin komótosan folytatta útját és az iménti találkozáson járt az esze. Még ha volna is pisztolya, akkor is bárhol, bármelyik bokor mögül, kút mellett vagy egyszerűen az országúton megleshetik és leüthetik bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és ha nem ölik is meg, úgy elintézhetik, hogy füstbe megy az Anna megmentésével és a saját gyors hazatérésével kapcsolatos minden terve. Érezte, hogy Anna megsegítése életének legközelebbi célja, amelyről semmiféle fenyegetésre sem mondhat le. De ugyanakkor esztelenség lenne nem számolni a nyilvánvaló veszéllyel.

Gondolataiba merülve már két versztányira eltávolodott a falutól, amikor hirtelen visszafordult. Nem minden nehézség nélkül kutatta fel a néhány falusi komszomolista vezetőjét, a gondterhelt, komor fiút, aki nagy buzgón varrogatta a hátszíjpárnát. Rosszalló pillantással hallgatta végig Girint, sodort egy cigarettát, mellre szívta a füstöt, aztán a lába elé köpött.

— Más dolgába ütöd az orrodat — mormolta a fogai közt a komszomolista vezető —, vagy tán belehabarodtál abba a Nyuskába? Hagyd az egészet, mint barátod mondom. Saját maga oka mindennek, csak azt kapta, amit megérdemelt! Neked meg nem érdemes a fejed kockáztatni.

Volt valami keserű íze a fiú válaszának, és Girin, akinek az utóbbi napokban rendkívül kifinomult az érzéke, kiérezte ezt a hangjából. Közelebb húzódott a komszomolistához és halkan kifejtette neki saját véleményét a becsapott lányról.

— Ha egyszer szeretted — szólt váratlanul Girin —, akkor ne fintorogj, mintha szent volnál, hanem komolyan légy a segítségére. Innen ki kell szabadítani, nem szabad hagyni, hogy szétmarcangolják. Azok csúfot űztek vele, te meg, szuka kölyke, csak nézted és örvendeztél.

– Álljunk meg! Erre te nem kényszerítsz engem — fortyant fel a fiú.

— Semmi álljunk meg! Ha gondolkozol, magad is rájössz… Csak egy kicsit gyorsabban gondolkozz.

— Hát nem vagyok ellene… De hát miben lehetnék, illetve lehetnénk a segítségedre? Testőrséget állítsunk melléd? Mit képzelsz? Hárman vagyunk, minket is állandó veszély fenyeget. — , Nem erre gondoltam! El kell játszani egy előadást. Két pisztoly kellene, meg egy nálunk idősebb, megbízható ember… — Girin a komszomolista felé nyújtotta nevezetes mahorkáját, közben elmagyarázta, hogy mihez szükségesek ezek a furcsa előkészületek.

A fiú fülelt s közben egyre szélesebben mosolygott, kimutatta nagy, egyenletes fogsorát.

— Micsoda koponya! — mondta Girin vállára csapva. — Lám csak, nem hiába tanítanak, ruháznak és kosztolnak ott titeket. Megérte… — Hát akkor gyerünk! — A komszomolista szegre akasztotta a hátszíjpárnát, gondosan elrakta az árakat meg a szíjakat, és felcsatolta övét.

Elindultak a falu túlsó végére, ahol egy apró kunyhóba Gavrilov párttag, egykori vöröskatona lakott. Sápadt és sovány volt, még nem jött teljesen rendbe a súlyos betegség után. Szerencsére otthon volt, és megörült, amikor látogatóján katonai egyenruhát látott.

Girin másodszor is előadta tervét. Gavrilov eleinte komoran hallgatta, ellenvetéseket tett, de aztán szélesen elmosolyodott, akárcsak a komszomolista az imént. Csakhogy a mosolya semmi jót nem ígért az erőszakoskodó és tilosban garázdálkodó banditáknak. Végigsimította gyér bajszát, összehúzta szúrós szemét és a komszomolistához fordult:

– Úgy látszik, hogy a jövevény… Ivan… mi is az apai neve?

— Nem kell, fiatal vagyok még!

— Szóval, Vanyuska erősebbnek bizonyult nálad, no meg több a sütnivalója is, mint neked!

— Azért tanult.

— Ne ravaszkodj, Fegyka! Nem tudsz te hazudni, az arcod elárulja. Ha nem jártál volna magad is Anna után, ”hamarabb rájöttél volna, mit kell tenned. De te, lám megvakultál!

— Jól van, Andrej bácsi, hagyja már abba. Ezt már megbeszéltük. Egyszóval, Ivan beavatja a dologba Nyuskát, mi meg holnap betoppanunk hozzájuk.

— Ez rendjén is volna — és Gavrilov hirtelen elbizonytalanodott — de mi lesz, ha az asszony nem bírja ki?

— A mindenit! — kiáltott fel Fjodor. — Akkor mindnyájunkat bíróság elé állítanak. Lám, erre nem is gondoltunk!

— Nem mindenkit, csak engem — vágott vissza határozottan Girin. — Írást adok róla. Írjam meg most?

— Jól van no, majd még meglátjuk. Előbb fogjunk hozzá, aztán jöhet a felelősség.

— Hát akkor hálás köszönet — sóhajtott fel megkönnyebbülten Girin. — Majd kiderül, sikerül-e vagy sem, de a segítséget és a barátságot köszönöm.

— Ugyan már, neked jár köszönet, amiért megokosítottál bennünket. Habár… az a sanda gyanúm, hogy te sem jársz rosszul — meredt Gavrilov az elvörösödő Girinre. — No de hát nincs abban semmi rossz! Ez — mutatott a volt katona a komszomolistára — nem jöhet számításba, Nyuskát elvesztette már.