Ivan Jefremov - A borotva éle

Ajtaja előtt meztelen lábak óvatos léptei hallatszottak. Úgy látszik, Anna nem először jött ide hallgatózni, mert nem meri felébreszteni.

— Anna! — kiáltott ki Girin, és a lány szélvészként rontott be a szobába, aztán egy pillanatra megdermedt a vakító napfénytől, majd felkiáltott: “Kedvesem!” — és a nyakába ugrott. Girin ösztönösen átölelte a lányt, aki ajkát rátapasztotta a szájára, de aztán elszégyellte magát és kirohant.

Girint, akit nagyon meghökkentett az érzelmeknek ez a viharos kitörése, csak kis idő múlva indult át a konyhába, hogy megnézze Anna anyját. Egy tizenkilenc éves ember, aki ráadásul még szégyenlős is, nem szívesen hallgatja a már-már hódolattal felérő, ujjongó hálakitöréseket. Még nehezebb az ilyesmit elviselni, ha e szavakat megható és szánalmas erőfeszítéssel egy olyan száj mondja ki és olyan nyelv formálja, amely öt évi reménytelen hallgatás után még nehezen engedelmeskedik. De még kínosabb, ha egy bájos lány ül az ember mellett és minden pillantását, szavát úgy lesi, mint égi áldást. Girin nagy nehezen túlesett az elkerülhetetlen találkozáson. Megtudta, hogy a szomszédok körében nagy riadalmat okozott az éjszakai lövöldözés, ordítozás és káromkodás. Senki nem értett semmit, Gavrilov és Fjodor meg hallgatásba burkolózott. Az Annáék házában lezajlott titokzatos események mindenesetre kihatottak az éjszakai látogatásokra is, mert a lábadozó asszony nyugalmát többé senki sem háborgatta.

Girin elindult Korkinóba, abba a távoli faluba, amelyet még nem vizsgált meg, és csak négy nap múlva tért vissza. Ekkor látta, hogy Anna anyja már néhány lépést is tesz a házban, sőt a tornácra is kimerészkedik. Az újság megrázta az egész falut: úgy látszik, Girin valamelyik segítőtársa végül is csak elszólta magát. Még a rosszindulatúak is, akik addig átnéztek a diákon, mint az ablaküvegen, köszönni kezdtek neki. A pimasz legények sem adtak semmi életjelt magukról, de Girinnek már el kellett utaznia.

Anna az utóbbi napokban mintha kerülte volna a diákot egészen addig, amíg egy este Marja asszony be nem hívta lányát és a diákot amolyan családi tanácsra. Az alaposan kiszellőztetett, kitárt ablakú konyha teljesen átalakult. Girin csodálkozva állapította meg, hogy Anna anyja, akit ő már öreg asszonynak tartott, egyáltalán nem is öreg és sokat megőrzött a korábbi, lánya örökölte szépségéből. Az asszony napról napra életerősebb lett és egyre határozottabbá vált további sorsának megszabásában.

— Egyetlen felesleges napot sem akarok itt tölteni ebben az átkozott házban — mondta. — Itt, ahol megölték Ravelt, ahol lányommal együtt kilátástalanul gyötrődtünk majd öt esztendeig, nem, itt nem élek! Bárhol, csak itt nem.

Anna várakozó pillantást vetett Girinre. A diák megismételte a lánynak adott tanácsát: költözzenek a városba és iratkozzon be szakérettségis tanfolyamra. Anyja most már talál munkát a városban, Girin pedig megígérte, hogy keres nekik egy olcsó szobát Leningrádban. A Pavel által oly sok szeretettel felépített ház még jó állapotban van, úgyhogy az érte kapott pénzből futja az első időre, amíg minden rendbe nem jön.

Anna vidáman sürgött-forgott a konyhában. Marja asszony pedig még mindig lassan, de már teljesen érthetően így szólt:

— Jól van, hívd át holnap Objedkovot, aki már régóta abajgat téged azzal, hogy megvenné a házunkat. Én majd gyorsan nyélbe ütöm vele az alkut. Csak egy valamit szeretnék, lányom, hogy Ivan nélkül ne maradjunk itt, magad is tudod, miért! Vele együtt kell elindulnunk a kikötőbe. Bogorodszkojéban ideiglenesen szobát veszünk ki. Ha szüléidnél laknál, fiú, Leningrádban, akkor megkérnélek, hogy vigyél magaddal minket. De így jobb, ha Bogorodszkojéban várunk egy keveset, ott egy ujjal sem nyúl hozzánk senki. Meg aztán én magam is jobban megszokom az új helyzetemet — elképzelheted, nem könnyű a sír széléről visszatérni és újból kezdeni élni?

Ebben is maradtak. Összeszedni és összecsomagolni Sztoljarovék ingóságát már semmiség volt. Anna az utolsó két napon hajnal előtt kelt fel, eltűnt, és csak kora délelőtt jelent meg újra. Girin nem tudta elfojtani magában utálkozó gyanúját és akaratlanul kerülni kezdte a lányt, amíg Anna maga nem hívta, hogy tartson vele. A “hová?” kérdésre csak titokzatosan mosolygott, aztán forró, érdes kezébe szorította Girin kezét és azt súgta neki: “Majd meglátod!”

A diák megrémült: Anna boldog tekintetében az őszinte szerelem csillogott. Holnap lesz az utolsó napjuk a faluban. A megmentő lovag szerepében tetszelgő diák észre sem vette, hogy egyre gyengédebb lett Annához, mert elbűvölte a lány bája. Pedig Leningrádban a vele egykorú, nefelejcs szemű, büszke Nasztya, a biológiai fakultás hallgatója várta. Őszintén szólva egy kissé megfeledkezett róla kalandjai közepette, de most már mindez a múlté és… be kell vallania Annának. Girin tudta, hogy ez után a beszélgetés után minden másképp lesz, ezt viszont nem akarta és ezért halogatta a magyarázkodást. De holnap már biztosan késő lesz!

Még pirkadni sem kezdett, amikor Anna felébresztette Girint. Augusztus volt, és a csillagok rendkívül élénken, fényesen, barátságosan ragyogtak. Teljes hévvel folyt a gabona betakarítása, úgyhogy nappal kihalt volt a falu, csak a gyerekek és az öregek maradtak otthon, de ez az idő még az aratók számára is túl korai volt. A parasztházakban egymás után gyúltak meg a lámpák: a gazdasszonyok most fogtak hozzá az előkészületekhez. Anna és Girin egyetlen emberrel sem találkozott; észrevétlenül értek ki a határba, és elindultak a lesnovói országúton északnak. Nem messze kezdődött a sudár fenyőkből álló liget, amely már rég nem látott fejszét.

Az út letért a mezőről és ösvénnyé keskenyedett. Az erdei gyep és az apró bokrok a bőséges harmattól csillogtak. Anna magasan feltűrte a szoknyáját és szaporán emelgette vizes, csupasz lábát, Girin elnyűtt csizmája pedig cuppogott a vízben. A hűvös harmattól átázott a térde. Girin a némán siető Anna nyomában lépkedett, és az a jóleső érzés töltötte el, hogy a következő pillanatokban biztosan valami nagyszerű dolog vár rá. Keskeny holdsarló függött a közeledő erdő fölött, de fénye halványabb volt, mint a nagy csillagoké és az erdő mögött egyre szélesedő hajnalpíré…

A fenyves a hosszú homokháton terebélyesedett, amelyet valamikor jégár hordott össze. A terep itt száraz volt, fehér moha zizegett a talpuk alatt. Girin jól ismerte ezeket a fenyveseket fű vagy bokor jóformán nincs is bennük, jószágot nem lehet itt legeltetni. Ezek az erdők a gombaidény kivételével teljesen néptelenek. Most, amikor javában folyik az aratás, biztos hogy nem találkoznak egy teremtett lélekkel sem… Komor, szürke köd borította az erdőt, és az ágak között már átragyogott a rézvörös keleti égbolt.

Az erdő véget ért, és ők kiértek a domb tetején húzódó széles tisztásra A szürke homályba boruló térség váratlanul tárult eléjük a sötét erdőből. Friss szél szállt el a tisztás fölött és gyengéden végigsimította a harmattól csillogó magas füvet. A kora hajnali köd gyöngyház színű sávjai lepelként libegtek a harmatos tisztás fölött, és halványodtak, szétnyúltak és bele- vesztek a magas törzsű fenyőerdő szélén kezdődő sűrű fekete sötétségbe…

Csend és titokzatosság lebegett a tisztás fölött, amely némán búcsúzott a haldokló csillagoktól. Mozdulatlanságba dermedt minden, csak a köd folytatta tündérjátékát, és egyre rózsaszínűbb és halványabb lett. Girin érezte, hogyan tágul a mellkasa és szívja magába az éltető levegőt, milyen erősen kalapál a szíve. Anna Girin hangos sóhaját a türelmetlenség jelének vélte. A lány keze megtalálta a fiú kezét, és Girin meghallotta Anna suttogó hangját: