Ivan Jefremov - A borotva éle

Girin a zakója hajtókájához nyúlt, mert megszokta, hogy ott a zubbonya zsebe, de aztán észbe kapott, és belső zsebéből elővett egy iratcsomót. Rjabuskin professzor hanyagul átfutotta az igazolásokat és a bizonyítványokat.

— Ezt én mind nagyon jól tudom, de hát miért mondott le önről a Tyimukov-intézet? Igaz, a háború folyamán ön nem sokat fejlődhetett mint tudós.

— Szakterületet változtattam és sebész lettem. Azt hiszem…

— Girin meg akarta magyarázni, mi is a valódi helyzet, de aztán meggondolta magát.

— Persze, persze — ocsúdott fel Rjabuskin —, ez mind hasznos volt az ön számára, jól jött a kísérleteihez, de a doktori disszertációtól még nagyon messze van!

— Nem tartok igényt semmilyen vezető posztra, szívesen leszek akár tudományos segédmunkatárs is.

— Nagyszerű! — kiáltott fel megkönnyebbülten Rjabuskin.

— Akkor hát máris az én laboratóriumomba kerül. A fájdalom problémáját vizsgáljuk a fiziológia aspektusából, ön pedig majd a pszichológia szempontjából tanulmányozza.

Az intézet igazgatóhelyettese magyarázni kezdte a kidolgozás alatt álló probléma lényegét. Girin összevonta szemöldökét, és a professzor monológjában beállott lélegzetvételnyi szünetet kihasználva, így szólt:

— Nem, ez nem felel meg nekem.

Rjabuskin megtorpant, mint a vágta közben megzabolázott ló.

— Engedelmével, megtudhatnám, hogy miért nem?

— Helytelennek tartom a probléma tanulmányozásának módszerét. A fájdalomszérum: fájdalmat előidéző, nem pedig leküzdő szer.

– Értse meg már, hogy csak úgy tudjuk biztosan legyőzni a fájdalmat, ha megismerjük keletkezésének és fokozódásának mechanizmusát! — kiáltott fel ingerülten a professzor.

– Úgy látszik, ön nem tud dialektikusán gondolkodni.

— A dialektika bonyolult dolog — felelte nyugodtan Girin.

— Például lehetséges a következő dialektika is: az a világ, amelyben élünk, még távolról sincs jól berendezve, még erősek benne a minden rendű és rangú gazemberek, s az ön fájdalomszérumát nagyszerűen felhasználhatják rettenetes kínvallatásokhoz. Ami pedig a titkosságot illeti, önnek mint tudományos adminisztrátornak tudnia kell: a tudományos titkok kiszivárgása csak idő kérdése, amely annál rövidebb, minél általánosabb problémán dolgozik ön. Mindez pedig aneszteziológiai sikereink hátterén elég gyatra képet mutat.

— Ostobaságokat beszél itt össze! — robbant ki a professzorból. — Ön szerint tehát egyes dolgokkal egyáltalán nem szabad foglalkozni!

— Vannak dolgok, amelyekkel addig nem foglalkozhatunk, amíg nem lesz jobb a társadalmi berendezkedés az egész bolygónkon — felelte Girin. — A tudósoknak erre is gondolniuk kell. Engem például aggaszt, hogy egyes helyeken túl sokat foglalkoznak az enkefalográfokkal.

— Miért?

— Mert számos amerikai fiziológiai laboratórium erőteljesen tanulmányozza, milyen közvetlen hatása van a villanyáramnak az agy bizonyos szakaszaira. A félelem, a boldogság, a teljes kielégülés érzetét, eufóriát idéznek elő. Egyelőre patkányoknál, macskáknál, de a híd igen keskeny!

– Ön szerint tehát én ártalmas dolgokkal foglalkozom?

— Azt hiszem, igen.

– És ön éppen emiatt nem hajlandó az én laboratóriumomban dolgozni?

— Elsősorban emiatt.

A professzor megpróbálta elfojtani felháborodását és összeszedni a gondolatait.

— Más munka viszont nincs az ön számára az intézetben! Különben, nemhiába figyelmeztettek… — Rjabuskin észbekapott és elhallgatott. Girin azonban megkérdezte:

— Megtudhatnám, mire figyelmeztették? Hogy összeférhetetlen természetű vagyok?

— Természet, ugyan, az semmi! Sokkal rosszabbról van szó!

— Igazán? Akkor hát hadd közöljem önnel, hogy elmegyek akár a pártbizottságig is. Ott majd megtudom, miről van szó.

Rjabuskin arca elborult, aztán kelletlenül bár, de lassacskán felélénkült:

— Van önnek egy kis vétke, mit vétke, nagy bűne. Régebben az orvosi diplomájába került volna az ügy. Egy beteget állítólag rák ellen kezelt, a valóságban pedig érzéstelenítővel megmérgezte, az illetőnek nem is volt rákja, de ön akkora adagot fecskendezett bele, hogy a beteg meghalt. Ártatlanságát ugyan bebizonyította a bizottság előtt, de a rossz híre már megelőzte önt…

— Igen, mert a rossz hírek gyorsan terjednek a csúszómászó emberek jóvoltából — felelte Girin és felállt.

Rjabuskin is felemelkedett, de kerülte a másik tekintetét.

— Az önnek küldött meghívást tekintse semmisnek! — kiáltotta a professzor a távozó után.

— Majd én gondoskodom magamról. Minden jót! Girin az intézet igazgató-helyettesétől egyenesen a minisztériumba sietett.

— Aligha térhetek vissza, ez nem gyerekjáték: elszakítottak a munkámtól, leszereltek, hogy tudományos munkát végezhessek. Bármilyen kinevezést elfogadok, akár vidékre is, ha egyszer nem vagyok alkalmas Moszkva számára — mondta Girin a személyzeti osztály vezetőjének.

— Ki mondta önnek, hogy nem alkalmas? Rjabuskin?

— Nemcsak ő. A Tyimukov-intézetnek nem kellek. No meg Rjabuskinnak sem, miután nem voltam hajlandó a laboratóriumában dolgozni.

— Igen, igen. De ez még nem a legutolsó fórum. Találunk az ön számára rendes helyet. Mindjárt behívom konzultánsunkat, Medvegyev professzort. Talán ismeri is?

— Hallomásból.

– Üdvözlöm, Girin docens — köszönt az apró termetű, fürge járású professzor, akinek külseje sehogy sem vágott össze a nevével. [3] * Medvegyev családneve a medvegy — medve szóból ered. *

— Nem vagyok én docens, sohasem tanítottam, legfeljebb hadikórházban!

— Nem számít, ön akkor is az orvostudományok kandidátusa. No de ne vesztegessük az időt. Ön is, akárcsak én, ideggyógyász, olvastam a pszichológiai tanulmányait. Nyilván, most is ez minden vágya?

— A háború után még inkább. De…

— Most más idők járnak. Nem harminchetet és nem negyvenhetet írunk, hanem hatvannégyet.

— Igen, de még nagyfokú a tehetetlenség! Engem is megelőzött a rossz hírem, ahogy Rjabuskin mondta. Vajon honnan hallotta? Én természetesen beszéltem a tapasztalataimról a munkatársaimnak. Úgy látszik, valamelyik szükségesnek tartotta, hogy megírja önöknek.

– Ön eltúlozza a dolgot! — kiáltott fel egyszerre két beszélgető partnere. — Az embereket ismerni kell.

— Csakhogy a tetteik alapján, nem pedig szóbeszédekből.

— Jól van, értjük mi. De azért csak mondja el nekünk azt az esetet.

Girin nem nagy lelkesedéssel fogott bele a történetbe:

— A háború előtt a Vologdában, a területi kórházban dolgoztam… — Emlékezetében egymás után keltek életre kudarcának összes részletei.

…Konzultációt tartott a kerületben. Hazamenet pedig az országút mentén fekvő faluban töltött egy éjszakát. Éjfél után egy órakor két gyerek keltette fel, akik a szomszéd faluból érkeztek abban a reményben, hogy segítséget kapnak az átutazó vendégektől.

— Apánk nagyon beteg, rossz ránézni! — magyarázta lihegve a lenszőke hajú kislány. Tizenkét éves forma öccse pedig bizalmatlanul, de azért gyermeki reménnyel nézett az álmos Girinre.

A kérdezősködés során kiderült, hogy apjuk arcán az este váratlanul egy piros folt jelent meg, és az egészséges, negyvenéves parasztember oly erős fájdalmat érzett, hogy néha “felordított”. A folt pedig olyan piros lett, mint a parázs és rá sem lehetett nézni…