Ivan Jefremov - A borotva éle

— Ez az, látod?

— Mi ez itt?…

— A szent tisztás. Én már sokszor szaladtam ki ide hajnalban, hogy megmosakodjak a harmatban.

— Hogyan szoktad csinálni?

— Egy öreganyó tanított rá. Nos, levetkőzöl anyaszült meztelenre és hanyatt-homlok keresztül rohansz a tisztáson, aztán meg vissza, majd jobbra, balra, amerre látsz. Eleinte megdermed minden porcikád, még a szíved is, a torkodban érzed dobogni elvégre a harmat hideg, tengernyi, csak úgy omlik rólad. De aztán felmelegedsz, tested lángolva ég, minden fáradtságod elmúlik. Felöltözöl és hazamész, lelked csupa nyugalom, és teljesen megtisztulsz, mintha az égben jártál volna! Ez nem akármilyen hely. Ősi hely, az öregek azt beszélik: ezer évvel ezelőtt itt bálványok álltak, azóta azt mondják, a jószág megbetegszik tőle — hatalmas erő lakozik ebben a gazban.

— Hát te nem félsz, hogy megbetegszel? Hiszen így meg is hűlhetsz?

— Dehogyis betegszek én meg, csak még erősebb leszek.

A lány fürkészően pillantott Girinre.

A sötét árnyékok titokzatossá tették Anna arcát, és az egész lány, amint kihúzott testtel emelkedett ki a hajnalpír hátteréből, fenségesnek tűnt fel Girinnek.

— Akkor már miért nem inkább a folyóban fürdesz? — kérdezte a diák, és igyekezett elvonni a figyelmét a benne egyre jobban elhatalmasodó félelemtől, hogy mindjárt meg kell magyaráznia mindent Annának és… akkor elveszti a lányt.

— Itt minden szenny letisztul az emberről, teljesen újjászületik — felelte halkan Anna —, márpedig nekem tisztának, tisztának kell lennem… — Elhallgatott. Aztán Girinhez lépett, és tágra nyitott szemét a fiú arcára szegezte. A diák nem is tudta, mennyi ideig nézték egymást.

A madarak zengő dalba fogtak az ébredező erdőben, a ferde napsugarak áttűztek a vörös törzsű fenyőfák között, mohahalmok fehérlettek a lehullott borzas tobozok között. A távolban felhangzott az aratók első, még bátortalan és bágyadt éneke. Anna oly sokáig bámult Girinre, hogy a diák már kínosan érezte magát. Nem tudott és nem is akart képmutatóskodni, de félt megbántani a lányt, és megpróbálta tréfával leplezni érzéseit, helyesebben azok hiányát.

– Üljünk le — mutatott a lány egy mohahalomra. — Mondd, én öreg vagyok hozzád vagy romlott?

— Ugyan már, Anna — jött őszintén zavarba Girin — én… tetszel nekem; de…

— Rendben van, egy szót se többet. Te még nagyon fiatal vagy, én meg céda vagyok- mondta keményen és keserűen Anna.

Girin hallgatott, átkozta magát amiatt, hogy nem tudta megmagyarázni a lánynak: egyáltalán nem erről van itt szó. Egyszerűen arról, hogy ő egy másikat szeret, aki várja őt.

Anna feje alá tett kézzel feküdt, és erősen gondolt valamire, miközben az élénk kék égbolton úszó felhőket figyelte. Girin, aki már lemondott arról, hogy felújítsa a beszélgetést, megpróbálta rábeszélni Annát, hogy énekeljen. A lány felült, de még mindig az eget, a magas fenyőfák ringó csúcsait figyelte. Aztán belekezdett egy régi szomorú dalba:

A hangjából kicsendülő jól ismert szomorúság a kompon való találkozást és a Kis szilács ot juttatta Girin eszébe. A diák hallgatta Anna magával ragadó énekét, és saját gondolataiba merült.

Az Annából kitörő kétségbeesett zokogásra ocsúdott fel. Girinnek már nem kellett vigasztalnia, mert a lány hirtelen felugrott megigazította szoknyáját, és mind a ketten némán elindultak hazafelé az erdőszegély mentén húzódó mezei úton. A diák lopva Anna büszke járását figyelte. A még mindig nedves kabátka szorosan rátapadt a testére, és a lány magát kihúzva, magasra tartott fejjel ment, és olyan sudár volt, mint egy fiatal fenyő. Melle teljes pompájában domborodott ki a vékony szövetből, mintha büszke indulattal előre akarna ugrani…

— Hé katona, ne tátsd a szádat, hanem markold meg a Nyuska cicijét! — hangzott fel a harsogó kiáltás a mezőről, ahol egy tagbaszakadt fiú dolgozott.

A gondolataiba merült Girin felrezzent, és megkérdezte Annától, mit óbégat az a fiú.

— Mindenféle sületlenséget — felelte az elpiruló lány, és lesütötte a szemét. Ugyanakkor a vállát is megeresztette, és egy pillanat alatt a régi falu leányává változott, aki szégyelli a szépségét.

…Az átható szirénázás betöltötte az egész fasort, úgyhogy Girint visszazökkentette a valóságba. A mentőautó a Belorusz pályaudvar felé száguldott, hogy megmentse valakinek az életét És máris eltűnt a diák Girin, a forró volgai nyár, a szép hangú és szomorú Anna. A nagy tapasztalatú tudós orvos lassan felállt a padról, és elindult a trolimegállóhoz. Hát bizony nagyszerű emlékezőtehetsége mindent megőrzött a sok évvel ezelőtti volgai történetből. A lány akkor kikísérte őt a hajóállomásra, és azt mondta, olyan tanult ember akar lenni, mint ő. És Anna megtartotta ígéretét. Leningrádban kezdett tanulni, aztán Moszkvába költözött és ha nem is híres, de jó népdalénekesnő lett belőle.

Anna rajongott a festészetért és a szobrászatért, s megismerkedett Girin barátjával. Pronyinnal, aki akkoriban az egyetlen aktszobrász volt. Összemelegedtek, később összeházasodtak A háború előtti utolsó napokban Girin, akit teljesen lefoglalt a kutatómunkája, ritkán fordult meg Moszkvában és valahogy elvesztette Annát a szeme elől. A háború alatt pedig egy nap megtudta közös ismerőseiktől, hogy Anna önkéntesként kiment a frontra, és Moszkva környékén elesett. A háború már a vége felé járt, amikor Girin levelet kapott Pronyintól, aki súlyos sebesüléssel feküdt egy hadikórházban. A régi barátságuk jogán arra kérte őt, hogy kutassa fel és őrizze meg legutolsó művét: a befejezetlen Anna-szobrot. Azt írta, hogy pár nappal felesége elutazása után bezárta a szobrot a műtermébe, mert ő is indult a frontra. Barátja meghalt, és Girin csak most tudja teljesíteni az utolsó kívánságát.

Bármilyen gyorsan repült is el az a nyár, amelyen első önálló kutatómunkáját végezte, mindaz, ami akkor történt, egész életére meghatározta kutató orvosi útját és érdeklődési körét, egész későbbi sokrétű tevékenységét. Bizonyára ezért emlékezik oly élénken annak az esztendőnek minden napjára, amelyek, mint a szilárdan levert cölöpök, megalapozták életfelfogását.

Anna anyjának csodálatos felgyógyulása arról győzte meg, hogy mind az egészséges, mind a beteg emberi szervezetében sokkal fontosabb szerepet játszik a lelkivilág, mint ahogy tanítómesterei hitték. Ebből eredt az a határozott véleménye, hogy az emberi szervezet annyira bonyolult biológiai gépezet, hogy a korábbi orvosi anatómia és fiziológia lényegében alig vázolta fel e hihetetlenül bonyolult szerkezetnek durva körvonalait. Még be sem várta az általa gyűjtött víz- és talajminták elemzésének eredményeit, máris elvetette magában azt a feltevést, hogy a ritka elemek hatása okozza a Cachin-Beck-kórt. Ha ez a hatás létezett is valamilyen formában, akkor csakis közvetve idézhette elő azt a zavaros folyamatot, amelyet a tudomány akkori módszereivel nem tudtak feltárni. Girinnek igaza lett: Mednyikov professzornak az a kísérlete, hogy feltárja a betegség okát, eredménytelennek bizonyult.

Annával való találkozása felhívta figyelmét az emberi test szépségére és felkeltette a vágyát, hogy tudományosan megismerje a szépség törvényeit, legalábbis azét, amelyet az emberi test fejez ki. De még fontosabbá vált számára, hogy megértse azokat a törvényeket, amelyeknek alapján egyrészt az ősi ösztönök, másrészt a társadalmi előítéletek a lelkivilágon megtörve, hatást gyakorolnak a fiziológiára. Mindebből kialakult az a világos elképzelése, hogy a pszichofiziológiára mint komoly tudományra éppen az embernek, a gondolkodó lénynek van szüksége, akinek az orvostudománya addig lényegében nem különbözött az állatorvos-tudománytól.