Ivan Jefremov - Csillaghajók

A napsugarak szinte égettek, a homok valósággal áttüzesedett. Az emberek mégis lankadatlan szorgalommal dolgoztak és a munka üteme egyetlen pillanatra sem csökkent.

Davidov leereszkedett a kiásott mélyedésbe és megállt a nagy halom csont mellett, amelyre még a katlanban bukkantak rá. Nem kevesebb, mint hat dynosaurus teljes csontvázának egymásrahányt, összekeveredett darabjai fehérlettek a tűző napfényben. Mintegy hatvan méterrel távolabb, keleti irányban, nem messze a folyó által sodort homok vonalától egy óriási ragadozó ősgyik magános csontvázát tárták fel. Néhány lépésnyire tőle három újabb, az előbbinél lényegesen kisebb, körülbelül kutyanagyságú ragadozó csontváza került felszínre. Evvel azután vége is szakadt a leleteknek a kiásott területen. Davidov korábbi bizakodása alaposan lelohadt. Majdnem kővédermedten bámult a kiásott részre. A legjobban az döbbentette meg, hogy a csontokon sehogysem tudta felfedezni a titokzatos fegyver által ütött ovális nyílást. Valahogy az az érzés uralkodott el rajta, hogy elvesztette a játszmát.

— Ilja Andrejevics, jöjjön csak ide! — kiáltotta Zsenya és kissé sántikálva sietett Davidov felé. — Jöjjön csak!

Davidov megfordult és lassú léptekkel a lány felé indult.

— Mi történt? — érdeklődött, amikor elérték egymást.

— Valamit találtunk! — újságolta Zsenya örömtől sugárzó arccal. A következő pillanatban felszisszent, örömteli mosolya fájdalmas vigyorba torzult és megtapogatta sajgó térdeit.

Zsenya két nap óta Mihaillal együtt jóformán állandóan a térdén csuszkált abban a keskeny árokban, amelyet a ragadozó dynosaurus csontváza köré vontak. Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki és tisztogatták meg. A földréteget már eltüntették róla és előbukkantak befelégörbült, borzalmas fogai. Nem csoda tehát, hogy bele-belenyilalt a fájdalom térdeibe. A fájdalom csillapodott és Zsenya már újra mosolygott.

Határozottan kellemes jelenség volt. A fejére kötött fehér kendő pompásan emelte ki csinos arcának barnárasült bőrét. Még a sűrűn gyöngyöző verejtékcseppek sem rontották el a hatást.

— Itt… itt… — mutatott Zsenya a preparáló készülékkel az árok mélyére. — Olyan, mint a teknősbéka páncélja… majd nem közvetlenül a dynosaurus feje alatt… nézze csak meg közelebbről!

A lány könnyedén leugrott az árokba és intett Davidovnak, hogy kövesse.

— Már letisztítottam a felső borítóréteget, — folytatta Zsenya. — Nagyon érdekes… a formája szokatlan… a színe is… sötét és gyöngyházfényben játszik…

Davidov nagynehezen belepréselte terebélyes alakját a szűk árokba és mereven nézte a ragadozó dynosaurus koponyája alatt a nedves és éppen ezért sokkal sötétebb rétegből kiemelkedő, körülbelül 20 centiméter átmérőjű kis kupolát.

A kupola felszínét radiálisán szertefutó barázdák díszítették. A csont színe is élesen elütött a dynosaurusok csontjainak színétől. Nagyon sötét, majdnem feketébe mélyülő lila színben pompázott és simára csiszolódott felülete még az árok homályában is fényesen csillogott.

Az ősgyík hatalmas fejét ásták ki

Davidovot szinte megbűvölte a látvány. Mintha mágneses erő vonzotta volna, úgy hajolt egyre közelebb és közelebb a ritka felfedezéshez, gyengéden simogatta ujjaival és végtelen óvatossággal seperte le róla a ráhullott homokot. Finomtapintású ujjai varratokat fedeztek fel a kupola felületén. Az egyik a középen húzódott, a másik az alsó szegélynél keresztezte.

Hosszú, valósággal óráknak tűnő percek múltak el így. Aztán Davidov felemelte fejét. Arca valósággal lángolt a belső izgalomtól.

— Azonnal hívják ide Sztarozsilovot! — rendelkezett Davidov és hangja ugyanolyan izgalmat árult el, mint az arca. — És a munkásokat is!

Zsenyára is átragadt a tudós izgalma. Kellemes hangja határozottan szárnyalt át a kiásott homokhalmok felett, amikor megismételte az újból a csodálatos felfedezés tanulmányozásába mélyedt professzora rendelkezéseit.

Sztarozsilov futólépésben érkezett meg. A professzor és munkatársai körülményesen, nagy óvatossággal és végtelen türelemmel fogtak hozzá a sötét-ibolyaszínű kupolát övező kőzet eltávolításához. A több darabból álló alsó része nem ült túlságosan mélyen a talajban és a csontrészek szabálytalan félgömböt alkotva rögződtek egymáshoz. Amikor Davidov letisztította a vele szemben lévő részt, azonnal megállapította, hogy a csontozat alul megszakad. A csont alsó fele befele hajlott, megvastagodott és így ágyazódott bele félgömbalakúan a kőzetbe.

— Koponya! Tényleg koponya!!! — Davidov ajkai közül olyan erővel szakadt ki a diadalmas kiáltás, hogy munkatársai komolyan megrémültek.

Davidov azonban nem törődött a megrökönyödött tekintetekkel. A kezében tartott szerszámmal nagy gonddal túrta a talajt a kupola körül.

Minél inkább szabadult meg a kupola a rárakodott kőzettől, annál nagyobb lett a bizonyosság. Egyre világosabban, egyre tisztábban bontakoztak ki a széles, kerek koponya körvonalai. A koponya meglepően hasonlított az emberi koponyához és csak alig valamivel haladta meg egy közepesnagyságú emberi koponya méreteit.

— Vagy égi jövevényé vagy emberé! — jegyezte meg határtalan megelégedettséggel a professzor és még mindig a koponya fölé görnyedve törölgette verejtékező homlokát.

Amikor felegyenesedett, megszédült és az árok falának dőlt. Sztarozsilov hozzáugrott, hogy megtámogassa. De a szédülés már elmúlt és Davidov türelmetlen mozdulattal hárította el a segítséget.

— Ne vesztegessük feleslegesen az időt! Azonnal készítsen elő egy nagy dobozt, vattát, ragasztót! — rendelkezett szokott erélyével. — A koponyát sürgősen ki kell emelni! Most már biztos, hogy egészben van! Nagyon óvatosan bánjanak vele! Itt kell valahol lenni a fejhez tartozó csontváznak is. A munkások ássák fel az egész környéket! A dynosaurosok csontvázait válogassák szét és indítsák útnak! Ássák fel ennek a résznek minden centiméterét és a homokot a leggondosabban vizsgálják át!

Satrov végigsietett az intézet hosszú folyosóján. Olyan szórakozott volt, hogy még régi, ismerős munkatársak köszönését sem vette észre. Végre ott állott az ajtó előtt, amelyen két és fél évvel ezelőtt Tao-Li dobozával lépett be. Most azonban nem mosolyodott el a gondolatra, hogy mennyire meglepi barátját váratlan látogatása. Még csak nem is kopogtatott, hanem határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Davidov azonnal félretolta az előttelévő papírt, amelyre már hosszú számoszlopokat vetett.

— Alekszej Petrovics! Nem értem, miért olyan lassú maga? — mennydörgött rá barátjára. — Úgy látszik, a gyorsaság nem tartozik az erényei közé! Mikor kapta meg az ásatásokról szóló értesítésemet?

— Tegnap reggel, öt órakor indultam útnak. És mit gondol, nekem talán nincs okom erre a haragra? Miért nem értesített előbb? Mindenről csak utólag tudósított! Megkövetelte tőlem, hogy teljesítsem a vállalt feladatomat és kutassam ki az égi jövevények feltételezett külsejét és ha megállapítottam, azonnal értesítsem, ugyanakkor maga megtalálta, amit keresett és mélyen hallgatott róla az ásatások befejezéséig.

Satrov, hogy aláfesse méltatlankodása jogosságát, dühösen felrántotta vállát és nagy léptekkel rótta fel és alá a szobát.

— Ne haragudjon, Alekszej Petrovics — ütött meg békülékeny hangot Davidov. — Kellemes meglepetést akartam magának szerezni. Mi történt volna, ha két héttel előbb értesítem? Csak nyugtalankodott volna Leningrádban és nem találta volna a helyét. Valósággal gyötrődött volna az idegességtől…