Ivan Jefremov - Csillaghajók

— Biztos benne, hogy mindent rendesen kiástak ott? — makacskodott Satrov. — Mivel magyarázza, hogy a koponyával együtt nem akadtak rá a csontvázra is? Érthetetlen, hogy a csontváz nem volt ott.

— Bizonyosan volt csontváz is, mert hiszen gerinctelen lénynek nem lehet koponyája sem. Mégsem találtuk meg. Pedig a lelet környékét nagy területen ástuk ki és a homokot még át is szitáltuk. Nem valószínű, hogy valami ott maradhatott volna.

— Miért olyan biztos a dolgában, Ilja Andrejevics? Mi az, ami jogot ad magának erre?

— Semmi más, csak a megítélésem. Véleményem szerint mi ott egy szerencsétlenség színhelyére bukkantunk, mely szerencsétlenség hetvenmillió évvel ezelőtt történt. De ha nem történt volna meg ez a szerencsétlenség, sohasem találtuk volna meg ezt a koponyát, sem egyéb maradványt a megölt dynosaurusok csontjain kívül. Biztos vagyok abban, hogy az égi jövevényekkel valahol még váratlanul találkozni fogunk. De abban is biztos vagyok, hogy „ők” — emelte fel hangját Davidov, miközben a koponyára mutatott, amely mély szemüregeiből gondolattalan, vak tekintettel bámult Satrovra — nem túlságosan hosszú ideig tartózkodtak Földünkön, legfeljebb néhány esztendeig, azután újra hazarepültek. Hogy miként jutottam erre a megállapításra, később elmondom magának. Nézzen csak ide! — És Davidov Satrov elé tolt egy asztalnagyságú rajzlapot. — Itt van az ásatások tervrajza, Ő — mutatott ismét a koponyára Davidov — körülbelül itt tartózkodott a folyó partján műszerével vagy fegyverével, ami a jelek szerint atomerő segítségével működött. Hogy „ők” ismerték és felhasználták az atomerőt, azt éppen földünkön való megjelenésük bizonyítja legjobban. Azután nagy távolságból leöldösték az ősállatokat. Úgylátszik, hogy az ősgyíkok valamilyen okból zavarták őket. Egy alkalommal e koponya hajdani gazdája nagyon belemerülhetett valamilyen dologba, amikor egy dynosaurus rátámadt. Későn nyúlt-e fegyverhez vagy a fegyver mondott-e csütörtököt, azt ennyi idő után már nem lehet megállapítani. Az azonban bizonyos, hogy a dynosaurust közvetlen közelből érte az atomfegyver halálos csapása és estében rázuhant az égi jövevényre. Ennek következtében fegyvere összetört vagy elromlott. A szerkezet összetörése felszabadította a benne összegyűjtött energia magvát és ez aránylag nem nagy térségben halálos kisugárzást okozott. A kisugárzás hatókörében véletlenül ott tartózkodó dynosaurusok elpusztultak. Látja, itt van csontvázaik tömege. A másik oldalon, itt délen, a kisugárzás nem hatott, vagy lényegesen gyengébb volt. Erről jöttek a kisebb ragadozók, amelyek elhordták az égi jövevény csontvázának maradványait. A koponya azért maradt itt, mert vagy nagy volt a kisebb ragadozók számára, vagy a dynosaurus feje teljes súlyával ránehezedett. De elpusztult itt egy csoport más ragadozó is. Íme, itt van három kis csontváz. Mindezt a szél által idehordott homokból ástuk ki, ami azt jelenti, hogy a szél gyorsan eltemette a lezajlott tragédia minden nyomát.

— De mi lett a műszerekkel vagy fegyverekkel? — kérdezte nem minden irónia nélkül a kétkedő Satrov.

— Erre is van magyarázat — folytatta zavartalanul Davidov. — Azok a részek és darabok, amelyek igen tartós fémből készültek, megmaradtak. Minden egyéb nyom nélkül eltűnt, elporladt, széthullt, szétmállott az évmilliók alatt. A fémek nem csontok, nem alkalmasak arra, hogy megkövesedjenek vagy ásványi anyagokkal egyesülve, megkövesítsék maguk körül a talajt. Azonkívül a különböző eszközök elpusztulhattak akkor is, amikor a fegyver felrobbant, nem beszélve arról, hogy a robbanás messze szétszórta a fémtárgyakat.

Satrovot meggyőzte Davidov hibátlan fejtegetése.

— Elismerem, hogy okfejtése helytálló. Mindenesetre gondolkozni kell róla. Magának most a lehető legrövidebb időn-belül ki kell tanulmányoznia a koponyát, analizálni kell az evolúciós utat, amely a csontelemek struktúrájában visszatükröződik, aztán a nyilvánosságra kell hozni az egészet. Képzelje csak el, hogy egy ilyen cikk micsoda szédületes vihart kelt?

Miközben beszélt, lázasan csillogó szeme szinte megbabonázottan meredt az égi jövevény sötéten fénylő koponyájára. Davidov odalépett Satrov mellé és barátilag megveregette a vállat.

— Már pedig én nem hozom nyilvánosságra ezt az ügyet!

Satrov idegesen megremegett. Davidov karja a vállára siklott és megölelte. Satrov szólásra nyitotta száját, Davidov azonban megelőzte.

— Tanulmányozza át és írja meg! Magát joggal megilleti az elsőség. Ne ellenkezzék! — szólt rá erélyesen Satrovra. — Vagy elfelejtette már, hogy én milyen csökönyös vagyok?

— De… de… — dadogott Satrov.

— Semmi de! Az ásatásokról szóló geológiai beszámoló és a következtetések a szerencsétlenség lefolyásáról készen vannak. Megemlítem benne munkatársaimat, különösen azt, aki a koponyát felfedezte. Ezt a részt az én nevem alatt hozza nyilvánosságra, a koponya leírását pedig a maga neve alatt. Ez így igazságos. Nem igaz, Alekszej Petrovics? — vált hirtelen megindulttá a hangja. — Nekem más, nagy jelentőséggel bíró dolgom van. Emlékszik rá, hogy maga egyszer nagyon találóan azt mondta, hogy egy teljesen valószínűtlen láncolat hirtelen reálissá válhat? A realitás a maga szemében az égi bestia koponyája. De ez a realitás maga után von egy újabb valószínűtlenségét és a láncolat folytatódik tovább. És én tovább akarom fűzni a láncot!

— Jó! Tegyük fel, hogy így van. Bár nem egészen értem magát. De azt mégsem, lehet letagadni, hogy ez nagy áldozat a maga részéről. És én nem fogadhatom el ezt az áldozatot…

— Szó sincs áldozatról, Alekszej Petrovics! Ezt elhiheti nekem, öreg barátjának. Én valóban őszintén beszélek. Hát nem együttesen beszéltük át munkánk fontosabb részeinek anyagát? Nem kívánok magamnak tulajdonítani minden eredményt, mert nincs is miért! Aztán nézze csak, Alekszej Petrovics, mi mindketten a tudományt szolgáljuk, nekünk nem az érvényesülés, hanem a tudomány fejlődése a fontosabb…

A meghatott Satrov lehajtotta a fejét. Maga is érezte, hogy mondani kellene valamit, de valahogy nem talált szavakat érzéseinek kifejezésére. Ahogy ott állt barátjának felmagasodó alakja előtt, valami különös, megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába. És amikor felnézett Davidovra, szemében ez a vidámság bujkált. De szólni még mindig nem szólt, csak ujjai simogatták gyengéden az égi jövevény előtte fekvő koponyáját. A koponyát, amely a „csillaghajón” érkezett, azon a hajón, ami azután eltűnt a világűr felmérhetetlen mélységében, örökké és végérvényesen, elérhetetlenné válva mind az erő, mind a gép, mind a gondolat számára. De az elvitathatatlan, letagadhatatlan, nyoma itt van. A bizonyíték, hogy az élet halálos biztonsággal, eltéríthetetlenül megy az evolúció útján és ha ez az út nagyon hosszú, nagyon göröngyös is, az élet mégis csak tökéletesedik. És ha az életet nem zavarja a kozmosznak valami véletlene, akkor az eredmény a gondolatok születésében, az ember felfedezéseiben, a társadalom és technika fejlődésében, a világegyetem rettentő erőivel vívott harcban stb., feltétlenül jelentkezik. Ez a harc pedig időben igen messzire nyúlik vissza, mint azt a másik világról jött bizonyíték tanúsítja. Ha „ők” nem akkor jelentek volna meg a földön, hanem most, milyen sok újat tudhatnánk meg!…

Ezek a gondolatok, amelyek villámgyorsan száguldottak át Satrov agyán, elaltatták kétségeit, megnyugtatták és egyben meghozták a szavát is.