Ivan Jefremov - Csillaghajók

– Ám legyen… elfogadom a javaslatát! Természetesen előbb el kell utaznom Leningrádba, hogy elrendezzem dolgaimat, aztán a lehető leggyorsabban visszatérek ide. Dolgozni csak itt lehet! Bűn lenne ilyen értékeket, mint ezek a leletek, ide-oda cipelgetni. Még csak azt árulja el, Ilja Andrejevics, miért nevezi „égi bestiának” a koponya hajdani tulajdonosát? Valahogy rosszul hangzik… van benne valami lekicsinylés… tiszteletlenség…

— Ugyan… — legyintett Davidov, — eszem ágában sincs lekicsinyleni… egyszerűen nem találok rá megfelelő elnevezést. Ha szem előtt tartjuk a tudományos terminológiát, nem nevezhetjük embernek, noha gondolkodást, a technikai tudást és társadalmi vonatkozásait illetően — ember. Csak éppen más anatómiai alapon épült fel. Szervezete szemmelláthatóan nem rokon a mienkkel. Mondjuk úgy, más állatfajta. Ezért is hívom „égi bestiának”, latinul „bestia celestis''. Esetleg valami görög szótövet használhatnánk, például „terion celestis”, ha így jobban tetszik. Különben is a maga gondja, hogy megfelelő nevet találjon számára.

— De mégis, Ilja Andrejevics, végeredményben mi lesz a maga jutalma? — aggodalmaskodott újból Satrov.

— Kedves barátom, mondtam már magának, hogy tovább fűzöm a láncot. Régóta gondolkozom az atomreakciók szerepéről a geológiai folyamatokban. És most, a mi váratlan felfedezésünk kiszabadított a szokások rabságából, szárnyakat adott gondolataimnak, kiterjesztette feltevéseim határait és felbátorított a végső következtetések levonására. A földkéreg mélyében rejtőző atomenergia hatalmas forrásainak kihasználására vonatkozó elméleteimet szeretném bebizonyítani, olyan mértékben akarom feltárni a föld mélyének geológiáját, hogy közelebb kerüljünk a gyakorlati felhasználáshoz… Hát kell ennél nagyobb jutalom? És vajjon mi a maga feladata? Az élet evolúciója és a gondolatvilág kibővítése nemcsak Földünk határain belül, hanem azon túl is, az egész világegyetemben. Kimutatni a fejlődés folyamatait, az emberek kezébe adni a nagy lehetőségek térképét, azon lehetőségekét, amelyek még előttünk állanak. Félre kell állítani az útból a cinikus kétkedőket, a kicsinyes egyhelyben topogókat, a nyomorúságos kishitűeket, akik még szép számmal akadnak a tudományban és a tudományosság álarcában handabandáznak!

Davidov elhallgatott. Satrov olyan meglepetten nézett barátjára, mintha most látta volna először életében.

— De miért is állunk itt? — törte meg Davidov most már szokott, nyugodt hangján a pillanat áhítatát. — Üljünk le és pihenjünk. Én bizony elfáradtam…

A két tudós leült. Olyan egyszerre gyújtottak rá cigarettára, mintha parancsszóra történt volna. Aztán gondolataikba mélyedve bámultak a koponyára. És az ősrégi lény e földi maradványának üres szemgödreiből semmitmondó tekintet nézett vissza rájuk.

A dolgozószobára mély csend telepedett. Davidov szeme rendületlenül a koponyára szegeződött, tekintete végigkísérte a szerteágazó barázdákat és megpihent a homlokon. Elképzelte, hogy valaha, időtlen idők előtt, e csontfal mögött hatalmas agyvelő működött. Milyen gondolatai lehettek a környező világról, milyen érzések és milyen tudás töltötte meg e ritka fejet? Milyen emlékeket őrzött az idegen világnak ez az élőlénye? Milyen műszereket, eszközöket, fegyvereket hozott bolygójáról Földünkre? Ismerte-e a szülőföldje utáni vágyat, szomjúhozott-e az igazság után, szerette-e a csodálatos dolgokat? Milyen körülmények között éltek ott náluk az élőlények, milyen volt a társadalmi rendjük? Elértek-e vajjon a társadalmi rend fejlettebb fokához, amikor a bolygó valamennyi élőlénye egyetlen dolgozó családdá alakul, amelyben nincs elnyomás, kizsákmányolás, nem ismeri a kegyetlen, értelmetlen háborút, ami szétforgácsolja az emberiség erejét és felemészti a bolygó energiatartalékait? Melyik nemhez tartozott Földünk e „csillaghajóról” származó vendége, aki örökre a számára idegen bolygón maradt?

De a koponya némasággal felelt a néma kérdésekre. Olyan volt sötét ragyogásában, mint a hallgatás és a rejtély szimbóluma.

— Sohasem tudunk meg tőle semmit! — folytatódott a gondolatsor Davidov agyában. — Szerencsére mi, a Föld emberei, szintén hatalmas agyvelővel rendelkezünk és sok mindenről tudunk fogalmat alkotni magunknak. Amikor „ti” megjelentetek itt, Földünk még borzalmas rejtelmekkel és gondolatnélküli erőkkel volt tele. A tehetetlen düh és a borzalmas rejtélyek szörnyű veszélyeket rejtettek magukban és „ti” kevesen voltatok. A jövevények kis csoportja az energia óriási forrását keresve bolyongott az ismeretlen világban, a kutatások, melyeket… eh, még elképzelni is szörnyű…

Satrov lassan felemelkedett helyéről. Türelmetlen, ideges természete nem bírta a huzamosabb ideig tartó tétlenséget. Látta, hogy Davidovot teljesen lefoglalják gondolatai. Nem akarta megzavarni. Óvatosan leemelte az asztalról a súlyos kis fémkorongot és a tudós kielégíthetetlen kutatóéhségével vizsgálgatta. Aztán a különleges mikroszkopikus lámpa fénykörébe helyezte és lassan forgatta, hátha sikerül rajta felfedezni valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket.

És ekkor a fémkorongnak az oldalán, ahol a köralakú domborulatot borító áttetsző réteg homályosnak látszott, észrevett valamit. Nem akart hinni a szemének. Úgy vélte, hogy felajzott képzelete játszik vele csalóka játékot. Még a lélekzetét is visszafojtotta, amikor újra és újra szemügyre vette és a legkülönbözőbb helyzetekben vizsgálta. Nem, nem lehetséges! De mégis! Nem tévedett! A homályos fátyolon át, amelyet az idő szőtt a kör átlátszó anyagára, egy szempár bámult az arcába. Olyan intenzíven érezte magán a szempár tekintetét, hogy szinte égette a bőrét.

Hangosan felkiáltott, a fémkorong kihullott a kezéből és éles csattanással ütődött az asztal lapjához.

Davidov úgy ugrott fel, mintha acélrugók lökték volna a magasba. Satrov azonban ügyet sem vetett megrémült barátjára. Valami halvány sejtés éledezett benne az előbbi látomást illetően, ami mellett minden más eltörpült.

— Ilja Andrejevics! — kiáltotta Satrov és hangjából kiérzett határtalan türelmetlensége. — Van valami csiszolóanyaga? És a dörzsöléshez szükséges szarvasbőrje?

— Természetesen, van mind a kettő! Dehát minek az magának? Ezer ördög!

— Adja ide őket gyorsan, Ilja Andrejevics! Ne habozzék! Hol találom a kért dolgokat?

Davidovra is átragadt Satrov izgatottsága. Gyors léptekkel indult kifelé. Útközben lába beleakadt a szőnyegbe és majdnem orrabukott. Dühös mozdulattal szabadította ki cipőjét a szőnyegből és eltűnt az ajtó mögött.

Satrov újra a kezébe vette a korongot és nagy óvatossággal kapargálta körmével a kis kör kidomborodó felületét.

Közben Davidov kezében egy tálcával visszajött a szobába. A tálcán csiszolóporos doboz, vizes és alkoholos üveg, szarvasbőr és egy keverő porcellánmozsár volt.

— Itt van minden, amit kért! — helyezte Davidov az asztalra a tálcát.

Satrov gyorsan elkészítette a csiszolóanyagot és lassú, egyenletes, körbenforgó mozgással dörzsölni kezdte a domborulat felületét. Davidov egyre növekvő érdeklődéssel figyelte barátja munkáját.

— Ez az átlátszó, előttünk ismeretlen anyag szokatlanul kemény — magyarázta Satrov, a nélkül, hogy egyetlen pillanatra is abbahagyta volna a dörzsölést. — Minthogy átlátszó és üvegszerű, feltétlenül csiszolt felületű. És mégis, amint látja, a felülete itt homályos lett. Vájjon miért? Mert a sok-sok millió év alatt, amíg a kőzetben hevert, a homok belemaródott. Még ez a rendkívül kemény anyag is engedett az idő vasfogának. De ha újból lecsiszoljuk, megint átlátszóvá válik.