Ivan Jefremov - Csillaghajók

— Képzelje csak, akkor akadtunk az ősgyíkok első maradványaira, amikor a déli szél által odahordott, vastag, lerakódott réteget levakartuk. Eleinte csak néhány szétszórt csontot találtunk, később azonban sikerült feltárnunk egy monoklon [20] Monoklon = púpos típusa a növényevő szarvas ősgyíkoknak. csodálatos épségű csontvázát. A koponya mindkét oldalán rés látható… keskeny, oválisalakú lyuk… Mondja, Ilja Andrejevics, magának mi a véleménye erről?

Davidovnak minden vér kifutott a fejéből. Elsápadt és idegesen rágta szája szélét.

— Majd később beszélünk róla! Most mondja csak tovább! — biztatta Sztarozsilovot az elfojtott izgalomtól kissé rekedten.

— Távolabb, a nagy lapályon nem találtunk semmit. Aztán tegnapelőtt a katlan legszélén újra csontokra bukkantunk. Mellcsontok voltak, egymáshoz tartozók. Érzésem szerint egy egész sereg csontváz hever ott, mégpedig ragadozóké és áldozatoké együttesen. Az egyik csontról megállapítottam, hogy egy karnozaurus [21] Karnozaurus = ragadozó ősgyík. óriási hátsó mancsa és egy másikról, amelyre ugyancsak ott akadtam rá, hogy ceratopus [22] Ceratopus = a növényevő szarvas ősgyíkok gyűjtőneve. csontmaradványa. Egyik-másik csont valami borzalmas erejű ütés következtében kettétört. Ezt a részt nem akartam feltárni a maga távollétében… lefelé tartson jobbra — szólt oda Sztarozsilov a soffőrnek —, aztán forduljon balra…

Néhány perc múlva Davidov ott görnyedt a hatalmas csontváz felett. A fehér csontok körvonalai tisztán kivehetők voltak a sárga homokban. Sztarozsilov már korábban nagy óvatossággal letisztította a csontváz felső vonalát és fedőlakkal vonta be, hogy addig is megvédje az időjárás viszontagságaitól, amíg Davidov megérkezik.

Davidov tüzetes vizsgálat alá vette a csontvázat. Lassan elhaladt a kiegyenesedett farok és a görcsösen összehajlott lábak mellett. Aztán a csőralakú, tőrhöz hasonló szarvban kicsúcsosodó, különösen nagyméretű koponyánál térdre ereszkedett.

A szemet védő csontgyűrűk épségben maradtak a koponyán és groteszk kifejezést kölcsönöztek a hajdan oly félelmetes fejnek. A professzor a bal szem alatt rövidesen felfedezte azt az oválisalakú nyílást, amelyet már ismert a Tao Li által Szikán-ból küldött csontokról. Megvizsgálta a koponya mindkét oldalát. A másik oldalon a nyílás a jobb pofacsonton volt, amely még be volt ágyazva a kőzetbe.

Davidov ezúttal még kedvenc káromkodásáról is megfeledkezett. Igen, semmi kétség, „Ők” itt is jártak! Az elhatározás, hogy a Szovjetunió egyes területein keressék nyomaikat, helyes volt. De vájjon maradtak-e más nyomok is a jövevények után?

Davidov mégegyszer végigtekintett a katlan falába belekövesedett hatalmas csontvázon, azután azokat a csontokat vizsgálta át, amelyeket már kiástak. Ezeken azonban nem volt felfedezhető a sérülés jele. A törésekről, amelyekről Sztarozsilov beszélt, kétségtelenül megállapította, hogy csak jóval később — amikor már a csontok a homokba kerültek —, a kőzetek és földrétegek lerakodása következtében keletkeztek, mint ahogyan az gyakran előfordul.

Davidov kiadta az utasítást, hogy a völgykatlan egész területén fellelhető összes csontvázakról távolítsák el a felső réteget, azután fokozatosan tisztítsák meg őket.

Miután kiadta az utasításokat, elgondolkozva jegyezte meg.

— Szélesebb körben kellene végezni az ásatásokat, hogy körös-körül mindent átvizsgálhassunk. Sajnos, nincs annyi pénzünk, hogy felásathassunk ilyen hatalmas térséget. Legalább ötezer köbméter földet kellene kiforgatnunk!

— Ha minden óhaja ilyen könnyen beteljesülne, nem lenne hiba! — mondta Sztarozsilov titokzatos mosollyal. Davidov kérdőn nézett rá.

— A dolog roppant egyszerű! — sietett a magyarázattal Sztarozsilov. — A szarvas „krokodilok” maradványai, ahogyan itt elnevezték őket, annyira felkeltették a munkások érdeklődését, hogy felajánlották nekem az egész terület önkéntes „feldolgozását”. Legalább is ezt mondta az egyik brigádvezető az előadásom után, amelyet a munkásoknak tartottam a csontmaradványokkal kapcsolatban. Holnapután vasárnap lesz és kilencszáz ember lát neki a terület feltárásának.

— Kilencszáz ember? Ezer ördög! — szaladt ki Davidov száján a váratlan örömtől.

— Hát nem nagyszerű dolog? Vagy talán még annál is több! — húzta ki magát Sztarozsilov büszkén. — Az építés vezetősége hat kotrógépet bocsát rendelkezésünkre, azonkívül tehergépkocsikat és szállítóeszközöket, szóval mindent, amire szükségünk van. Olyan ásatást rendezünk, amilyet még nem pipált a világ!

A professzor ízes, szívbőljövő káromkodása ezúttal is kifejezésre juttatta őszinte elragadtatását. Hiába, nincs annál magasztosabb dolog egy tudós számára, mint amikor maga a munka siet teljes nagyságában a tudomány segítségére, őszintén és hatékonyan. És Davidovban e pillanatban bizonyossággá érlelődött a meggyőződés, hogy kutatásai sikerrel járnak. Az a sokezer tonna föld, amely titkokat rejt el a tudomány elől, már korántsem tűnt oly borzalmasnak. Olyan erősnek érezte magát, hogy nemcsak a földet, de az eget is megmozgatta volna, ha kell. Elfelejtett minden kétkedést, nehézséget és akadályt. Ilyen támogatással holtbiztosan feleletre kényszeríti ezt a hatalmas homoktömeget, amely néma mozdulatlanságban pihent hetvenmillió éven át. Eszébe sem jutott, hogy a megoldás öröme esetleg csak kacérkodik vele a csillagi jövevények dolgát illetően. Nem, ezt egyszerűen, elképzelhetetlennek tartotta, amikor vasárnap kilencszáz ember siet önkéntesen a tudomány segítségére és háta mögött, alig 150 méterre, ott van az ősgyík csontváza, amelyet emberi fegyver ölt meg…

Sztarozsilov hangja zökkentette ki gondolataiból.

— Jelölje ki a kiásandó részt, főnök! Felhívom a figyelmét, hogy a futóhomok vonala északnyugatról délkeleti irányba húzódik. Balra a folyók által sodort homok van.

A professzor felsietett a katlan legmagasabb pontjára és hosszasan tanulmányozta a terepet. Tervezett, számításokat végzett és a gondolat erejével szinte röntgenszemmel világította át az eddig még fel nem tárt füves talaj mélyét, amely egykoron engedett a hegyek előnyomulásának.

— Mi lenne, ha ettől az oszloptól jobbra eső területet jelölnénk ki. Ezt itt… — nyújtotta Davidov a vázlatát munkatársa felé.

Sztarozsilov egy pillantást vetett a vázlatra.

— Akkor a bal sarokba a folyók által sodort homok esik!

— Valóban! Csakhogy én éppen azt akarom, hogy a régi meder partján haladjunk! Az egykori vízfolyás mentén… No gyerünk, felmérjük és kicövekeljük. Mérőszalag van magánál?

— Minek ide mérőszalag? Kilépjük! Ne legyen olyan kicsinyes, főnök! Fényképet majd az ásatások befejezése után készítünk.

— Igyekszem, hogy ne legyek kicsinyes… — mosolygott Davidov. Tehát kezdjük! Menjen fel oda a dombra! Szeretnék mielőbb végezni, mert még ma fel akarom hívni Satrov professzort telefonon…

Azon a helyen, ahol 12 nappal ezelőtt Davidov és munkatársa kilépték a még fel nem tárt füves talajt, most mintegy kilenc méter mély, hatalmas üreg tátongott. A szél a kréta-homok réteget takaró finom port fel-felkapta, oszloppá sodorta, néhány méterre magával ragadta, azután elejtette. A poroszlop szeles felhővé terpeszkedett szét és lassan szállt alá, hogy a következő másodpercekben ismét a szél játékává váljék. Az ásatás keleti szegélyén a talaj színe acélszürkévé fakult. Itt járt fel és alá Sztarozsilov, hogy irányítsa segítőtársainak azt a csoportját, amelyik átvizsgálta a homokot és megtisztította a talált csontvázakat. Davidov Moszkvából az intézet valamennyi preparátorát és négy tanítványát rendelte ide, egyúttal átkérette a kettesszámú építkezésnél működő két tudományos munkatársát is. Harminc munkás, tíz munkatárs felügyelete alatt teljes mélységében ásta fel a csontokat rejtő homokréteget, egyre jobban megközelítve a szürke kőzetek vonalát, ahol már csak csonttörmeléket és tűlevelű fák vastag, megkövesedett törzseit találták.